A dorogi íróval, Cselenyák Imrével az új könyvéről és a munkásságáról beszélgettünk.
− Legutóbbi életrajzi regénye az idei könyvhéten jelent meg „Eliramlik az élet” címmel. Petőfi Sándor rövid, de mozgalmas életét ismerheti meg belőle az olvasó, kicsit másképp, időnkét tabukat is döntögetve. Milyen a fogadtatása ennek az „igazi Petőfinek”?
− Nagyon korai még erről beszélni. Az olvasók csupán a könyvbeszerzés időszakát élik. Most kezdik észlelni, hogy én is vettem a bátorságot egy Petőfi „változat” megírására. Annál meglepőbb, hogy kortársak, újságírók, bloggerek egymás után keresnek meg. Azt tudom elmondani, amit nekik is nyilatkoztam: én azt rögzítettem, ami a megannyi eredeti dokumentumból kitűnik. A költő kebelében megfértek az egymással ellentétes, kettős érzések: egyrészt ugyanis meggyőződéssel vallotta az egyenlőség, testvériség elvét, ugyanakkor arisztokrata feleség után ácsingózott. Petőfi egyetlen pillanat alatt szerelmes tudott lenni, s a megcélzott hölgynek még a csillagokat is le akarta hozni az égről. Többnyire azonban csak a szája járt, mert amikor komolyra fordult a dolog, legtöbbször meghátrált vagy tett valami érthetetlen dolgot. Például miután Erdődön házasságot ígért Júliának, hazafelé jövet Debrecenben percek alatt beleszeretett Prielle Kornélia színésznőbe, nyomban meg is kérte a kezét, s csupán amiatt nem lett belőle házasság, mert nem talált papot, aki összeeskette volna őket. Nos, ebből a két kiragadott példából talán kiviláglik, miféle szellemi és lelki beállítottságú ember lehetett a János vitéz költője.
− Előzőleg Arany Jánost dolgozta fel hasonló újszerű stílusban. Mit jelent ez és miért döntött épp őmellette s miért ebben az életregény formában?
− A válaszomat erősen árnyalnom kell, hiszen amikor Arany János életének kutatását elkezdtem, nem láttam őnála messzebbre. Arany volt egész eddigi művészetem alfája-omegája. És emellett ő a szelíd alkotó, az ideális szellem, a halhatatlan bölcs. Kínálta magát a lehetőség, hogy a precíz monográfiát szép-elbeszélés formájába ültessem. Ahogyan ezt már Irving Stone is sikerrel alkalmazta. Egy cél lebegett a szeme előtt: az olvasó ismerje meg magát a szeretetreméltó, kedves embert, aki pótolhatatlan műveket hagyott az utókorra. S hogy úgy mondjam, bejött. Ezt Petőfi esetében bajosan tehettem volna, mert őt a vérmérséklete, lobbanékonysága ebben meggátolta. Kurta életének utolsó éveiben Arany Jánoson és Bem tábornokon kívül mindenkit magára haragított. Bár emiatt én mégis tudom szeretni.
− Az Arany sikere szülte aztán a többit – a magyar irodalom fontos alkotóinak ilyen formában való feldolgozását − Tinódit, József Attilát, és a már említett Petőfi Sándort?
− Ezt így el tudom fogadni, hozzátéve: semmiképp nem állt szándékomban még egy Arany atmoszférát teremteni. Tehát valamennyi könyvem más hangon mesél. Mintha nem is ugyanaz az író írta volna meg. Az „Áldott az a bölcső” tizenkilencedik századi tónusban szól, múlt időben, egyest szám harmadik személyben. A „Hej, Tinódi!” a középkor grammatikájához alkalmazkodik, a lantos életét egyes szám első személyben magától a dalnoktól, az ő áradó elbeszélése által tudjuk meg. Olvasóim közül még senki sem panaszkodott arra, hogy ezt az archaikus nyelvet nem érti meg. Tudniillik úgy módoltam ki, hogy már az első lapokon meg lehessen tanulni ezt az idiómát. Érdemesnek tarom megemlíteni, hogy a Petőfimnek rengeteg a vetélytársa, tavaly és idén ilyen-olyan formában legalább tíz róla szól kötet jelent meg. Tehát küzdenie kell a pozícióért. És elárulom, hogy meg sem akartam írni, baráti unszolásra ültem neki. A 2017-ben megjelent Aranyam szirtként emelkedett ki az emlékezés tengerből, nem akarta őt már senki feldolgozni, hozzá még ilyen mélységben és autentikusan. Immár a legnépszerűbb valamennyi Arany János életével foglalkozó művek közül. Ugyanez mondható el a Tinódiról is. Talán szerénytelenség nélkül kimondhatom, Arany János és Tinódi Lantos Sebestyén énrám várt. És fontos könyvek lettek. Ezzel remélem nem bántottam meg a Petőfi és József Attila rajongókat. Meg senki mást sem.
− Azt látom, hogy az élénk olvasói érdeklődés mellett a közönség igényli a személyes találkozásokat is. Rengeteg helyre hívják gyerekekhez, felnőttekhez egyaránt.
− A kilencvenes évek közepétől alakult így. Véletlenül elhívtak ide-oda, nálam volt a gitár és a végén író és közönsége elégedetten vált el. Ez aztán szájról-szájra terjedt, minden évben elhívtak erre-arra, és sehol nem okoztam csalódást. Volt olyan turném, éppen az Arany megjelenését követően, amit legközelebb érdemes átgondolnom: öt nap alatt tizenöt iskolai előadás. Valószínűleg ekkor lettem beteg, amiből jó egy évig kecmeregtem ki. Hanem megtette tanulópénznek, hogy az energiámat okosan osszam be.
− Lehet önt magányos, vidéki írónak, Don Quijotének nevezni, aki saját elhatározásból járja az országot rendhagyó irodalomórákat és író-olvasó találkozókat tartva?
− Azért ez így nem fedi a valóságot. Segíti munkámat a Magyar Írószövetség és a PIM is. Több ízben kaptam tőlük e nemes ügyre támogatást, tehát köszönettel tartozom nekik. És ki ne felejtsem Gáspár Feri íróbarátomat, akivel olyan kalandjaink voltak az egész Kárpát-medencében, hogy az csoda. Nos, inkább ő a Don Quijote, én vállalom Sancho Panza szerepét. Ezeken az előadásokon elhangzanak például olyan dalok, amelyeket annakidején Arany János is előadott. Nem mindenki tudja, hogy a Toldi költője tudott gitározni, és olykor-olykor elszórakoztatta játékával szűkebb értelemben vett ismerőseit, barátait.
− Az elmúlt hetekben nagy port kavart az állami elismerések odaítélésének, hogy is fogalmazzak… dilemmája?
− Értem a kérdést, magam is olvastam róla néhány posztot. Semmiképp nem alkotnék erről véleményt, csupán a saját meggyőződésemet vállalom, fenntartva egy sejtést: lehet, nem is kellene semmiféle díjat osztogatni, mert ebből mindig csak a baj van. Mert ugye a díjakat, a kitüntetéseket nem lehet kiérdemelni, azt adják. Bizonyára megvan a szempontrendszerük az úgymond kuratóriumoknak, amit hiába is igyekeznénk kifürkészni. De ha véletlenül én valahol valakiknél ez ügyben kuncsorogtam volna és ennek „paszomány” lenne az eredménye, kisülne a két szemem. Őszinteségem kendőzetlen, még ha egyesek ezt tiszteletlenségnek vélik is, bár hiszem azt, hogy akiknek módjukban áll erről határozni, azok tudják, mit csinálnak.
Borítókép: dorogimedence.hu
Legutóbbi cikkek
