75 éve történt: Dorog ostroma 1944–1945 – A háborús évek Dorogon 4.
A sorozat városunk háborús történetének háromnegyed évszázados évfordulója alkalmából kíván emléket állítani, egyben a II. világháború befejezésének 75. évfordulójáról is megemlékezik. Dorog további háborús éveinek a felidézésében ezúttal az 1943 és 1944 közötti időszakról lesz szó – Szabó Gyula cikke.
Az 1943. július 4. és 13. között lezajlott hatalmas kurszki-csata elvesztését követően a németek és szövetségesei egyre hátrálni kényszerültek a keleti fronton. A lendületbe jött Vörös Hadsereg az angolok és az amerikaiak hathatós hadianyag támogatását élvezve, szinte feltartóztathatatlanul szorította vissza ellenségét. A korábbiakban már többször említett Gáspár Sándor festőművész 1943 szeptemberében került a keleti frontra előbb Bobrujszk, majd Gomel térségében teljesített szolgálatot rádiósként, ahol hamar felfigyeltek művészi képességére és nagyszerű rajztehetségére. A tiszti kar és a katonatársak egyaránt megbízásokkal árasztották el, amelyet örömmel teljesített. Az alkotás legalább némileg elterelte figyelmét a sok szörnyűségről. A német hadvezetés sok esetben a partizánok elleni küzdelmet osztotta a magyar hadsereg egyes egységeire. A magyarok gyakran kaptak parancsot a németektől fosztogató hadműveletekre – frontnyelven élve, zabrálásra – és települések felégetésére. Gáspár egységének parancsnoka, egy őrnagy, megtagadta a kapott parancsot arra hivatkozva, hogy az ő zászlóalja nem rablógyilkos banda és nem hajtották végre az utasítást. Az őrnagyot ezért Kobrin városába hívatták a felsőbb parancsnokságra, akit többé nem láttak viszont katonái. Sajnos az őrnagy neve nem maradt fenn, de Gáspár Sándor mondhatni barátságba került vele. Ugyancsak név nélküli az őrnagy helyére érkezett százados is, aki viszont együttműködést tanúsított hasonló esetekben. Az egyik ilyen zabrálást és a velejáró szörnyűségeket Gáspár keserűen és kiábrándultan meg is örökítette jópár rajzán, de mindet elkobozták tőle és megfedésben részesült. A dorogi festő egyfajta művészeti ágat is meghonosított a fronton. Egyfelől az eligazítások alkalmán ő készítette a rajzos szemléltetőket, továbbá tábori lapokat festett, amelyet a katonák szeretteiknek küldek haza a hátoldalára írt levelükkel.
Egyre lehangolóbb harci eseményekről érkeztek a hírek és sokan szorongva gondoltak a frontszolgálatot teljesítő szeretteikre. Ebben a válságos időkben Dorogon még mindig a sport, különösen a labdarúgó csapat jelentett felüdülést, amely a páratlanul eredményes szerepléssel tette örömtelivé ezt az időszakot. Pedig a szezon szomorkásan indult, ugyanis a dorogi csapat kiváló és közkedvelt kapusa, Budavári elesett a fronton, ráadásul ő önkéntesként vonult be. Ezzel végleg Grosics Gyula vált a dorogiak első számú kapusává és éveken keresztül az ő nevével kezdődött a pályára lépő csapat összeállítása. Az 1943. augusztus első hetében indult bajnoki küzdelemben a Dorog nem talált legyőzőre és menetelését sokszor kimagasló gólarányú győzelmek kísérték. Párhuzamosan a Magyar Kupában is fordulóról-fordulóra magabiztosan jutott tovább, pedig valamennyi alkalommal erős vetélytársat hozott a párosítás. Az őszi szezon végén veretlenül zártak az élen és a kupában is versenyben maradtak. Az év végén a Nemzeti Sport egy volt dorogit, Hargitai Nándort interjúvolt, aki kimagasló tehetségével felkeltette számos élvonalbeli klub érdeklődését. 1937-ben a Ferencváros igazolta le a dorogi csapatból. A fővárosi zöld-fehérekkel bajnoki címet is szerzett az NB I-ben, majd szerepelt a kor szintén legendás első osztályú csapatában, a Phöbusban, azt követően pedig az Újvidék szintén NB I-es csapata csábította a soraiba. Az 1943 végén megjelent cikk apropóját az újvidéki csapat Fradi elleni Üllői úton megrendezésre került bajnokija adta. Egyébként Hargitai csapata legjobbja volt és nagyban neki tulajdonította az újvidéki klub és annak szurkolói, hogy sikeresen megragadtak az élvonalban.
A háború folyama 1944. március 19-én újabb jelentős fejezetéhez érkezett. Ezen a napon szállta meg a német hadsereg fegyvertársát, Magyarországot. Korábban a felvezető részben már tárgyalt eseményről, annak előzményeiről és következményeiről egyaránt szó esett, így csak a Dorogot érintő vonzatát igyekszem bemutatni a továbbiakban. Azon a kora tavaszi vasárnapon ködös reggel köszöntött környékünkre, amikor a dorogiak és a vonzáskörzetben élők hatalmas robajra lettek figyelmesek. A kora reggeli órákban elsötétült az égbolt a német Luftwaffe Jagdgeschwader egységének repülőitől, amelyek Párkánynál érték el térségünket, majd Esztergom – Dorog vonalában a főváros felé haladtak erődemonstrálás céljából. Dorog térségében két 109G típusú Messerschmitt repülő lezuhant. Az egyik megsemmisült gép minden bizonnyal a ködös látási viszonyok miatt a Fekete-hegynek ütközött és valószínűleg a másik gép vesztét is ez okozta. A helyszínre kiérkező magyar csendőrök az egyik német pilótát még élve találták, de hamarosan a helyszínen belehalt sérüléseibe. Az összeégett holttesteket a pilisszentléleki halottasházba szállították, viszont a szemtanúként jelenlévő falu plébánosa, Mátyás Kálmán szerint hét holttestet hoztak. A légi haderő elvonulását követően megjelentek a szárazföldi alakulatok, mégpedig a LVIII. tartalék hadtest Páncélos tartalék hadosztály, a Panzer-Lehr-Division két harccsoportja, a 16. Reichsführer SS-páncélgránátos-hadosztály zöme, a 997. nehéztüzérosztály, a 789. építő utászzászlóalj, az 503. területvédelmi lövészzászlóalj és a B 853. gépkocsizó hídparancsnokság egységei, amelyek hosszú oszlopban Budapest felé tartva, Dorogon is áthaladtak. Néhány nappal később a Szövetségesek intéztek légitámadásokat hazánk ellen. Április 11-én angolok aknát telepítettek a Dunába a Dunakanyar teljes térségében. A tevékenységről tudomást szerzett mind német, mind a magyar fél, így az aknamentesítés mellett is folyamatosan aknaveszélyre való figyelmeztetést kaptak a Dunán közlekedő hajók. Több hajó és vízijármű esett áldozatul a folyami aknazárnak, közte június 19-én két folyami uszály is. Ráadásul mindkettő azonos helyen, a dorogi bánya dunai szénrakodójánál. Az első aknára futott uszály, a Regensburg vontató elsűllyedt, míg az azt követő ráúszott és a roncs megtörve rácsúszott a szénrakodó felépítményére.
A németek Dorogon is helyőrséget alakítottak ki, akik a fentebb nevezett Panzer-Lehr-Division egységeiből kerültek ki. Schmidt Sándor Bécsi úti (akkkor Petőfi út) villájában rendezkedett be a városparancsnokság, de szinte minden közintézménybe beköltöztek a németek. A katonák elszállásolását a helyi svábok biztosították. A Szent Imre út sarkán állt a Volksbundisták székháza, amely később a KÖJÁL, majd mai nevén, az ÁNTSZ székháza lett. Szintén németek fészkelték be magukat az Esztergomi úton található Schmidt-villába is. Az Otthon téren egy harckocsi parkolót és szerelőműhelyt hoztak létre. A dorogiak közül 88 fő önkéntesen jelentkezett a Waffen SS-be, akik a helyi német nemzetiségűek közül kerültek ki. Ugyanakkor közel harminc dorogi személyt a német Wehrmachtba soroztak azért, mert német nemzetiségűek voltak. Ezen emberek összefogtak és magának a belügyminiszternek írtak hivatalos levelet, amelyben Magyarországhoz való teljes lojalitásukról és hűségükről adtak tanúbizonyságot, egyben kérelmezték, hogy a Magyar Királyi Hadseregbe hívják be őket szolgálatra. Kérésük süket fülekre talált és elutasításra került. Az utókor azonban bátor és hazafias tettüket nem feledve, valamennyiüket Dorog város díszpolgári címével tüntették ki, valamint emlékművet állítottak a tiszteletükre. Ezek az emberek megérdemlik, hogy nevük és emlékük örökre fennmaradjon. Íme a névsor, akik aláírták a Dorogi Hűségnyilatkozatot 1944. június 15-i keltezéssel: Bauer Márton, Stein Ferenc, Salzinger János, Pfluger Sebestyén, Halbauer János, Bauer János, Wech Sebestyén, Puchner Márton, Oszwald Sándor, Bauer István, Rittling József, Binder Rudolf, Puchner József, Till József, Wágner Károly, ifj. Puchner Márton, Puchner János, Berberich József, Mayer Mihály, Kitzing Mátyás, Salzinger József, Till Márton, Schmidt Mihály, Wech Ferenc, Kárer József, Stein János és Meidlinger János (a hivatalos kérelmet ugyan ebben a sorrendben írták alá az érintettek, ezért igyekeztem ennek megfelelően bemutatni, szemben a szokásos ABC-betűrenddel). A felsoroltak mellett további dorogiak is kapták sorra a behívókat. A legjobban dokumentáltak a sportolók voltak, így ezúttal is elsősorban őket tudom név szerint is hitelesen bemutatni. Szomorúan kellett konstatálni, hogy olyan remek sportemberek kerültek katonai- és frontszolgálatra, mint Kertész Lajos, Meszes István, Meszes Ferenc, Turczel Rudolf, vagy Juhász Béla. A behívások egyetlen szektort sem kíméltek, leszámítva a korábbiakban már tárgyalt földalatti bányamunkásokat, akik, mint hadiüzem dolgozóként teljesítették katonai kötelmeiket. Az orvosokat sem kerülte el sem a sorozás, sem a behívó. Neves dorogi orvosokat is behívtak, mint dr. Szentgyörgyi Kálmánt, vagy dr. Janaky Gyulát, akik a helyi Szent Borbála kórház kiváló doktori karának voltak oszlopos tagjai. A dorogi kórház akkori igazgatóját, dr. Földessy Tibort, egyben a térség egészségügyi ellátását is érzékenyen érintette ez a veszteség. Doroghoz közel 30 ezer ember betegellátása tartozott ezekben az időkben.
A megszálló csapatok jelenléte a helyiek döntő többségének életét gyökeresen nem befolyásolta. A német katonák különösebben nem inzultálták a lakosságot, bár rögtön a megszállás első napjaiban történt egy eset, amely a helyi fiatalok ellenszenvét hamarjában kiváltotta. Néhány nappal a német csapatok megjelenése előtt ünnepelték március 15-ét és jó pár diák kabátján még kint volt a nemzeti kokárda. Ezt látván, az egyik német katona ironikus módon cikizte a kokárdát és viselőit, amelyre egyfajta visszavágásként, dacból továbbra is viselték, sőt többen is visszatették a ruházatukra és jóideig így közlekedtek. Különösebb következménye nem lett a dolognak, viszont a helybeliek önérzete legalább nem szenvedett csorbát. A megszállás viszont a zsidó lakosság és a munkásmozgalmi aktivisták számára súlyos időszakot hozott. A német elhárítás, a GESTAPO és egyéb birodalmi adminisztratív szervek karöltve a nyilasokkal és a Csendőrséggel, folymatos fenyegetést jelentett számukra, de minden emberre is, aki háború- és németellenes nézeteinek adott hangot. A tavasz folyamán megkezdődött a zsidók deportálására tett intézkedések, amelynek következtében május közepe és július első hete közötti időszakban mintegy 430 ezer főt telepítettek ki és szállítottak koncentrációs táborban, amely a vidéki zsidóságot érintette.
Dorogról is ekkor került a maroknyi zsidó közösség java lágerbe. Korábban írtam arról, hogy Dorogon meglehetősen kis létszámú zsidóközösség létezett, mintegy 24 fő, akik zöme kikeresztelkedett, s mindössze kilenc izraelita vallásút tartottak számon. Zömében egyszerű iparos és kereskedő volt, köztük mesterszabó és szabás-varrással foglalkozó Goldmann Gyula és az Ecker család. Néhányat a dorogi sportegyesület tagjai között is találhattunk, mint a birkózó Rosenfeld Gyulát, vagy az atléta Schwarcz Imrét. A bányatisztviselők soraiban is akadt néhány zsidó származású alkalmazott. A legnevesebb, az Anyagellátó vezetője, Kürschner Imre, aki Kamarásra magyarosította nevét. Testvére, Ernő a salgótarjáni bánya tisztviselője volt és a nógrádi városban is élt, viszont megmaradt eredeti családi nevén. A német megszállásig valamennyien nyugodtan élhettek az országban, azonban 1944 tavaszától egyre erősödtek a zsidó ellenes propaganda hangjai, amelyek Dorogra is eljutottak. Többek között a képen látható plakátokkal – amelyekből Dorogra is kerültek közterületekre -, igyekeztek tüzelni a lakosságot a zsidók és szovjetek ellen. Településünkön korábban sem volt jellemző semminemű faji megkülönböztetés és a háborús propaganda sem változtatta meg az emberek szemléletét. A neves dorogi bányamérnök, Vörös Lajos az említett Kürschner család egyik tagját, Máriát vette feleségül, akit Dorogon mindenki csak Lilinek ismert. Közkedvelt zongoratanár, később a dorogi zeneiskola tanára volt. Ő volt a család egyetlen túlélője, akit sikeresen bújtattak, mégpedig egy olyan házban, ahol történetesen egy német katona volt beszállásolva, viszont a háziak szerint – akik sárisápiak voltak – a katona rendesen vislekedett, minden probléma nélkül zajlott közös életük. A Dorogon élő zsidók közül a már említett Küsrchner Imre és felesége, Singer Rózsi, valamint fiúk, Kürschner György az elsők között voltak, akik beleestek a transzportba és 1944 júniusában érte őket a halál Auschwitzban. Szintén lágerbe hurcolták Kürschner testvérét, az említett salgótarjáni bánya vezetőjét Ernőt, aki szintén áldozattá vált. Ez év Pünkösdjén vitték el Dorogról Kohn Ignác órásmestert feleségével, Steiner Elonkával és fiával, Kohn Zoltánnal, akik a Bergen Belsenben lévő koncentrációs táborban végezték, míg Sinkovits Márton könyvkötő Dachauban halt meg. Sinkovits korábban szintén kikeresztelkedett és a keresztszülőséget nem más, mint Schmidt Sándor és felesége, Madám Teréz vállalta, míg a keresztelést, a már szintén korábban méltatott dr. Hóka Imre, a Szent Borbála templom plébánosa végezte. Mindez pedig már az első Zsidótörvény életbelépése után történt. Ennek tükrében főleg érzékelhető, hogy a legtöbb emberben nem támadtak antiszemita nézetek, ráadásul Schmidt Sándor mélyen keresztény vallású és erős magyar nemzeti öntudatú ember volt, akinek hazaszeretetét nem lehetett megkérdőjelezni. Szintén dorogi vonatkozású a Falk família. Közülük az asszony és a fiuk kerültek Dachauba és haltak meg, míg a családfő, Falk Dezső viszont túlélte a háborút. Őt munkaszolgálatra vitték, azonban a háború utáni sorsa ismeretlen.
Május 3-án bányaszerencsétlenség rázta meg a dorogiakat és a környező települések bányásztársadalmát. A dorogi bánya IX. aknájában vízbetörés okozott katasztrófát, amelynek következtében nyolcan vesztették életüket. Az áldozatok között Gurin Károly, Gurin Pál, Janositz József, Lilli József, Smidt János, Steiner Ferenc, Thier József és Trexler József elhunyt bányászokat gyászolták. Szintén a bányászattal kapcsolatos történet volt, hogy a salgótarjáni bányában lévő számos berendezést felakarták robbantani, hogy ne kerülhessen a hamarosan betörő ellenség kezére, azonban Korompay Lajos aranyokleveles bányamérnök közbenjárásának köszönhetően, a katonaság által elrendelt „bénítás” parancsra a kijelölt gépeket nem robbantotta fel, s a kötelezően leszerelt berendezéseket nem külföldre, hanem Dorogra irányította. A bányamérnök munkásságát és személyét nem csak Dorogon, de számos bányászvárosban nagy becsben tartották. A dorogi bánya mellett Várpalotán és Salgótarjánban is sikeresen munkálkodott vezető beosztásban.
A Normandiai partraszállást követően még inkább megélénkült térségünk felett is a légi hadviselés. Szinte naponta kétszer is volt légiriadó. A támadó gépek azonban nem csak bombákat szórtak, hanem röplapokat és propaganda-anyagokat is. Ez utóbbival kapcsolatban rengeteg rémhír is szárnyrakelt. Többen is állították, hogy a Szövetségesek robbanó játékokat dobtak le, főleg babákat. Egyesek tudni vélték azt is, hogy nem egy gyermek esett áldozatul a naivságának. Ezek viszont soha sem nyertek igazi bizonyítást, viszont az ellenpropaganda céljaira igen jó szolgálatot tettek. Hasonló abszurdnak tűnő eseményként hangoztatták, hogy az ellenség mérgezett faleveleket dobott a magyar településekre. Konkrétan Dorogon, a Bányairoda udvarán találtak is ilyen leveleket, amelyek arzénnal voltak átitatva. A gyanút az ébresztette fel, hogy a levelek tölgyfáról származtak, ilyen fa viszont nem volt a környéken. Bevizsgáltatták a leveleket és a laboratóriumi analízis arzént mutatott ki. Azonban mára ennek sem adnak sok hitelt, bár a történteket tényként közölve újságcikkben is olvasható volt. Egyre sokasodtak a kémek és ügynökök titkos tevékenységeivel kapcsolatos szóbeszédek, amely izgalomba tartották az embereket és mozgatták meg különösen az ifjúság fantáziáját. Részben ennek is tudható be, valamint a folyamatos éberségre való felhívások, hogy dorogi gyerekek bejelentése alapján sikeresen fogtak el egy kémet a Dózsa iskola környékén. Az illető már azzal felkeltette a gyerkőcök gyanúját, hogy idegen volt, szokatlanul viselkedett, fotókat készített és vizsgálatot körbe-körbe, ráadásul fura öltözetet, közte szalmakalapot viselt. Szóba is elegyedett a srácokkal és feltűnően érdeklődött bizonyos dolgok iránt. A gyerekcsapat, közte Kövecs Imre, mint rangidős, egyben levente és két öccse, Gyuri és Jóska, továbbá Imre jó barátja, Jenő minden kétséget kizáróan megbizonyosodott arról, hogy kémmel van dolguk. Azonnal jelenteni akarták az iskola gondnokának, de csak Láng úr feleségét találták a gondnoki házban. Az asszony egyből az iskola telefonján keresztül értesítést tett a Csendőrségnek. Hamarjában ki is jöttek a csendőrök, letartóztatták az illetőt és bevitték a Csendőrségre. A vallatás során derült ki, hogy egy ártatlan madarat fogtak az öntudatos gyerekek, ugyanis a kémnek hitt férfi hivatásos fényképész volt, aki elsősorban templomok és egyéb építészeti értékeket felkutatásával foglalatoskodott. Miután tisztázta magát, elengedték, a gyerekek pedig a hősöknek kijáró büszkeség helyett alaposan elszégyellték magukat a melléfogásuk miatt.
A nyár folyamán súlyos légitámadások összpontosultak a főváros és vonzáskörzetében. Egyes források és szemtanúk szerint Dorog felett hét külön kötelékben, összesen 900 amerikai Liberator bombázót számoltak, amelyek hatalmas károkat okoztak elsősorban Budapesten. Komoly bombázások folytak Győr, Almásfüzitő, Szőny és az Ipolyság ellen, amelyek Dorogról is jól érzékelhetőek voltak. A Duna felett gyakori légi harcok is folytak a vadászgépek között, amelyeket a dorogiak testközelből is szemlélhettek. Városunkban igyekeztek óvintézkedésekkel az értékeket védeni, menteni. Biztonságos helyekre menekítették a gazdag, több ezer kötetes könyvtári állományt, festményeket, művészeti alkotásokat. Ezek nagy része a művelődési ház alagsorában lévő, biztonságosnak ítélt mozi pulpitusa alá és a vetítőfelület, valamint a lambériák által takart és óvott falak mögé kerültek. Hasonlóképpen jártak el az egyházak is, ahol az anyakönyvi és egyéb fontos iratokat, dokumentumokat, továbbá más értéktárgyakat idejekorán elrejtették. A templomok harangjai közül jó néhány lekerült a tornyokból. Háborús időszakban amúgy is szokásban volt a Lélekharang leszerelése, egyfajta szimbolikus jelentés miatt is.
Bár a háború egyre kegyetlenebb arcát ismerhették meg az itt élők, a sport berkeiben viszont töretlen örömre lelhettek. A dorogi labdarúgó csapat ott folytatta tavasszal, ahol ősszel abbahagyta és hasonlóan sikeres szezont zárt, amellyel bajnoki címet nyert és a másodosztályba jutott. Nem is akármilyen teljesítménnyel rukkoltak elő, ugyanis 30 meccsből 24 győzelem, 5 döntetlen, s mindössze egyetlen vereség, 118-24-es gólarány volt a mutatójuk. Ez akkor nagyon nagy szó volt, de már érett ez a siker, amelyre maximálisan rá is szolgáltak a dorogi fiúk. Név szerint is érdemes megemlíteni őket, hiszen nem csak a bajnokság megnyerése miatt kívánkozik a megemlékezés soraihoz, hanem, mint az előző fejezetben is említettem, valamennyien Dorogon is születtek. Az 1943-44-es évad bajnokcsapatának névsora: Bartos, Baumann, Bánsági, Bányai, Csermák, Csizmadia, Dunai, Farkas, Grosics, Janetka, Meszes, Mocsnik, Klausz, Pfluger, Sebők, Spielmann, Takács, Tóth, Turai, Uitz, Vázsonyi I., Vázsonyi II. Edző: Mézner István. Segítője és a klub mindenese, Nagy Sándor, a klub elnöke, Szilárd József, míg a DAC intézője, Kővári Antal volt. A stáb tagjai is kivétel nélkül dorogiak voltak. A sikeres bajnoki szereplések mellett a Magyar Kupában is meneteltek és egészen az elődöntőig jutottak. A döntőbe jutásért az ország akkori egyik legjobb csapata, a Kolozsvár ellen játszottak idegenben, és kis híján mégnagyobb meglepetést okoztak, de végül 4:3 arányban veszítettek. A döntőt aztán a Fradi ellen vívta a Kolozsvár és a két mérkőzésből álló finálé után a Ferencvárosé lett a kupagyőzelem. Mind a bajnoki címről, mind a páratlan kupaszereplésről részletesebben a korábban megjelent cikkeimben lehet olvasni: https://dorogimedence.hu/index.php/2019/06/30/75-eve-tortent-a-dorog-labdarugo-csapatanak-hetedik-bajnoki-cime/, illetve https://dorogimedence.hu/index.php/2019/06/20/75-eve-tortent-magyar-kupa-elodontot-jatszott-a-dorog-matyas-kiraly-szulovarosaban/
1944 egyéb sporteseménnyel is gazdagította Dorogot. Nagyszabású asztalitenisz versenyt rendeztek nagy érdeklődés mellett, ahol a dorogi pingpongosok taroltak. A legnagyobb név a versenyen Lipszky, az egykori lengyel ifjúsági bajnok volt. A hazaiak két csapatot is kiállítottak egymástól függetlenül. Egy csapat a Legényegylet részéről, a másik pedig a Bányatársulat képviseletében indult. Ez utóbbi színeiben a torna legjobbjának, Belányi Imre, a későbbi első osztályú minősítésű, egyben válogatott asztaliteniszező bizonyult, aki meghatározó személye volt egész életén keresztül a dorogi asztalitenisz szakosztálynak. Azonban a bajnok lengyelt történetesen egy másik dorogi, Simon győzte le. Az eseményről a Nemzeti Sport is beszámolt, így fennmaradt több dorogi pingpongozó neve is a tornáról, mégha csak a vezetéknevük is, de a dorogiaknak ez is sokatmondó lehet. Az említett Belányi és Simon mellett Pfluger, Tóth, Bertók, Gáspár Jurász és Buzdogán lett külön kiemelve a sportcikkben. A helyi változatosságot és Dorog sportközponti szerepét mutatja, hogy játékvezetői képzés is zajlott ekkor városunkban. Az elméleti felkészítés és a vizsgáztatás is Dorogon történt. Az 1944-es kurzuson több, mint húsz hallgató szerzett játékvezetői minősítést és kapta meg a működési engedélyét. Egyébként Dorogon is szaporodtak a bírók. A korábbi fejezetben már említett Bárdos Sándoron kívül további sípmesterként sorakozott Blank, Turczer, Királdi, Szlovik, Bakos és Petróczy. A már többször felhozott atlétikai csillag, Szegedi Ferenc sikerei is folytatódtak, akit minden egyes verseny alkalmán a legesélyesebbnek tartottak. Azonban nem csak kimagasló tehetsége miatt, hanem közvetlen, szerény stílusával is elnyerte a legmagasabb sportkörök képviselőinek és vetélytársainak rokonszenvét is a dorogi fiú, aki válogatott tag is lett.
Miután a nyár végén a Vörös Hadsereg áttörte a Kárpátok védvonalát, a háború harcterei már Magyarországot is elérték. A honvédelemért felelős illetékesek még idejekorán kidolgozták hazánk védelmére megalkotott védrendszert, amelynek egyik fő vonala a Kárpátokban húzódott, de az ország belsejében is szisztematikusan épült ki a rendszer, amely összefüggésében, de önállóan is erős védelemre tartották alkalmasnak. Ilyen volt többek között az Árpád-vonal, a Margit-vonal, az Attila-vonal, vagy a Karola-vonal is. A fentebb említett Vörös Lajos dorogi bányamérnök is dolgozott ezen védvonalak tervezésében és kiépítésében. 1944 ősze az időjárás tekintetében igazán és emlékezetesen szép volt, majd csak novemberben fordult esősre, nyirkosra és egyre hűvösebbre. A harci események forgatagában a többször emlegetett festőművész hősünk, Gáspár Sándor hatalmas utat járt be ezekben az időkben. Előbb átszelte teljes Belorusszia területét a szovjet hadsereg folyamatos előrenyomulása elől hátráló magyar hadtestével. Az ősz elején egységével Varsóba érkeztek, ahol a németek a varsói felkelésben résztvevők ellen vetették be a magyar katonának. Azonban a magyar honvédek nem akartak harcolni a lengyelek ellen, sőt inkább barátkoztak velük. A német hadvezetés mérgében a nyilas elöljárókat utasította, hogy vonják ki Varsóból a magyar csapatokat, mert csak kerékkötők és vezényeljék magyar területre őket, hátha saját országuk védelmében hajlandóságot mutatnak a harcra. Így került Gáspár is megannyi társával a Kárpátokba, a Hármashatárra. Még a varsói tartózkodása idején éppen egy műteremre bukkant, amely tele volt festőalkalmatosságokkal. Az elhagyatott műteremben talált eszközök egy részét magához vette, mondván, úgy is az enyészetté válna csak.
Október 15-én német támogatással a nyilasok ragadták magukhoz a hatalmat, amely nyilas-rémuralomként vonult a háború magyarországi eseményeinek sorába. Vezetőjük, Szálasi Ferenc nevével fémjelzett mozgalomban mintegy 200 ezer fő összpontosult, ám az idő haladtával erősen csökkent a létszámuk. A németek 50 ezer munkaszolgálatost kértek a nyugati határvidékre védállások építésére, amelyet a zsidó lakosságból kívántak kiállítani. Így november 8-án megindult a transzport, napi 2 ezres csoportokkal, amelynek végállomása Mosonmagyaróvár és Hegyeshalom volt. A több, mint 200 km-es utat gyalogmenetben kellett megtenniük a zsidókból elhurcolt munkaszolgálatosoknak és az azokat kísérő, főleg csendőrökből álló fegyveres őröknek. A hosszú táv során állomáshelyeket jelöltek ki, ahol az éjszakákat töltötték. Az egyik ilyen állomás Dorog volt, ahol a sporttelepet jelölték ki számukra erre a célra. A menet tagjai Dorogon a lelátókon foglaltak helyet, de sokan szorultak a pályára is. Néhány visszaemlékezés fennmaradt erről az eseményről, maguknak, a fogvatartottak emlékiratainak köszönhetően. Egy naplórészlettel szemléltetem a Dorogon történteket: “Elindultunk következő állomásunk, Dorog felé. Ekkor már az emberek kezdtek rongyosodni, piszkolódni. Voltak köztünk olyanok, akik már rossz cipővel, ruhával indultak el. Szinte úgy esett le az emberekről a ruha. Dorogra érkeztünk. A sportpályán szálltunk meg. Itt is bablevest és kivételesen fehér kenyeret kaptunk. Valahogy az volt az érzésem, hogy akik adták, szánakozva néztek ránk. Tudjuk, sokan voltak, akik igyekeztek segíteni vagy legalább együttérezni a szenvedőkkel, s emberek tudtak maradni az embertelenségben. Itt is sár és pocsolya volt a fekhelyünk. Az éjszaka láttuk, amint Pestet bombázták. Hajnalban tovább indultunk Szőny felé.” Az elégtelen ellátás és kimerültség következtében az elhurcoltak mintegy ötöde veszett oda, köztük jó páran éppen a dorogi sporttelepen lelték halálukat. Azonban a csodával határos módon a dorogiak segítségével néhányan sikeresen megszöktek. Egy ilyen konkrét esetről mind a szerencsésen megmenekülő, mind a megmentője neve fennamradt. A zsidó származású elhurcolt és fogvatartott Lunger Magda, akit Wieder Erzsébet és annak édesanyja fogadott be lakásába, ahol megetette és bújtatta, aki Karcz Jenő anyai nagyanyja volt.
Ugyancsak Dorog és térségében menekült meg a biztos haláltól Kádár János, Magyarország későbbi miniszterelnöke. Az eredetileg Csermanek néven született szintén zsidó Kádár nem csak származása miatt került az elhurcoltak sorsára. Már annak idején is erőteljes kommunista aktivistaként kifejtett tevékenysége végett is a hatóságok listájára került, s mint illegális kommunistát tartóztatták le, majd deportálták. Dorogról még továbbindult a menettel, majd Nyergesnél sikerült kereket oldania. Némi kitérővel és kerülővel Dorogra tért vissza, ahonnan egy Budapestre induló szerelvényen jutott vissza a fővárosba. Saját feljegyzéseiben így idézte vissza a történteket: „Közben hallottam, futnak utánam. Hátranézve láttam, hogy más foglyok is követtek. Mint kiderült, a kedvező pillanatot kihasználva, összesen heten szöktünk meg. Mi korábban nem ismertük egymást. Kiderült, hogy két tatabányai ember, két jugoszláv is volt közöttünk. Mivel mindenki másfelé törekedett, és Budapestre én egyedül igyekeztem, egy nap után szétoszlottunk. Még két napig kóboroltam az előttem ismeretlen vidéken. Eljutottam Biatorbágyig, de végül is egy éjszaka Dorogra érkeztem. Ott sikerült meghúzni magam a pályaudvar környékén és egy hajnali munkásvonatra feljutottam, amivel Budapestre utaztam.”
Szintén novemberben került sor mintegy tizenöt dorogi bányász elhurcolására. Valamennyien a munkásmozgalommal voltak kapcsolatban és mint politikai foglyok lettek Dachauba, illetve Mauthausenba szállítva és egyikük sem tért soha vissza. Közülük Legény Pál, aki neves közéleti személyiség is volt Dorogon, valamint volt egy kis kocsmája a Pataksoron, a mauthauseni koncentrációs táborban vesztette életét. Az utókor utcát is nevezett el róla városunkban, valamint az elhurcolt bányászok emlékművet kaptak a háborút követően, mint mártír bányászok. Az eredeti emlékmű Beck Ötvös Fülöp alkotása, amely Chorin Ferenc tiszteletére készült még a húszas években, azonban a későbbi kommunista vezetés eltávolíttatta Chorin szobrát és csak az emlékmű talapzatát hagyták meg, amelyre egy dombormű került az említett bányászok emlékezetére. A bronzdombormű a bányászok elhajtását örökítette meg, amelyen német katonák és Dorog jelképes sziluettje is megjelenítésre került. November elején bizonytalan időre bezártak az iskolák, s szünetelt a tanítás. A borongós novemberben maga Szálasi Ferenc látogatott Dorogra és nagyszabású gyűlést tartottak. Az eseményről eredeti dokumentum is fennmaradt, így a hitelesség kedvéért az eredeti formában, változtatás nélkül teszem közzé:
Szálasi Dorogon – (1944. késő ősze).
Dorog szervezetét látogatta meg Szálasi Ferenc. Itt nagy értekezletre jöttek össze a környékbeli tisztségviselők és az időszerű eseményekkel kapcsolatosan kérdéseket intéztek a Pártvezetőhöz. A válaszokból kirajzolódott ismét az a tény, hogy a marxizmus becsapta és félrevezette a munkásságot. Hiszen már hazánkban is egy évszázda ,,képviseli a munkásság érdekeit” a szakszervezeti és szociáldemokrata mozgalom, ahogyan önmagukról állítják mégsem értek el semmi, de semmi eredményt. Minden eszköz rendelkezésükre állott, a munkásság hajlandónak mutatkozott résztvenni harcaikban, azonban eredmények terén ma sem jutott tovább annál a bizonyos izraelita polgártársnál. Amíg a munkásságot megalázó bérharcokba kergették, a szakszervezeti vezetők gazdagodtak, a munkásság továbbra is megmaradt szegénynek. Egy évszázada nem emelték ki őt proletár mivoltából, csak eszközként felhasználták önös céljaikra.
,,Hűséget fogadunk!”
Dorogon Janositz János, a bányajárás munkásvezetője üdvözölte Vezérünket. Biztosította a bányászok hűségéről, kitartásáról és helytállásáról. Az értekezlet után az ifjúsági szervezet hungarista dalokat énekelt, a korcsoportok tagjai pedig költeményeket szavaltak a Vezér tiszteletére. Számos virágcsokrot, szép ajándékot adtak át és nagy rajongással vették körül Vezérünket, aki megígérte, hogy a közeljövőben ismét felkeresi bányásztestvéreit.
Régen leszállt már az est, mikor a Vezér kocsija visszafelé száguldott Budapestre. Sorra maradoztak el mellettünk a falvak s a motor egyhangú zúgása közben visszagondoltunk az elmúlt napra. Mennyi hitet láttunk, mekkora rajongás és szeretet nyilatkozott meg a kérgeskezű, dolgozó emberek részéről. Meghatottan emlékeztünk vissza a nap minden kis eseményére és felzsongott emlékünkben az a dal, amit bányászok írtak és arról szól, hogy: „Mi bányászok lenn küzdünk, dolgozunk a föld mélyében. Mikor leszállunk a bányába, még nem kelt fel a nap, mikor ismét felkerülünk, már régen lenyugodott Sötétségben élünk, fekete világban. De nem panaszkodunk, hisz mindig éltet bennünket a remény fénysugara, mindig serkent a munka öröme és mindig fényes, derűs, boldog a mi életünk, ha közibénk a Vezér: Szálasi Ferenc!”
Közben hazánk területén fokozatosan nyomultak egyre beljebb a szovjet csapatok, s térségünkben is megszokott látvánnyá vált a menekültáradat. Számos ember hagyta el lakhelyét biztonságosabb vidéket keresve és ezáltal minél nyugatabbra próbált a front elől elhúzódni. A kaotikus helyzetet megelőzve, a nyugati országrészekben igyekeztek központilag meghatározni és elosztani a menekülteket. Térségünkben – kiemelten Esztergom lett kijelölve – a Kisújszállásról és Karcagról érkezők számára. Dorogra is jutott belőlük, de számos egyéb területekről is városunkban próbáltak menedékre és biztonságra lelni. Az említett két Szolnok megyei város lakóin kívül jöttek Dorogra Szegedről, Vásárosnaményből, Aradról, továbbá számos bányász családostól Franciaországból, Belgiumból és a Zsil völgyéből. Jellemző adat, hogy például Esztergomban közel háromezerrel nőtt a város összlétszáma. Bár Dorogon volt elegendő munkalehetőség, jó páran a fővárosba vállaltak munkát a helyiek közül is, akiknek az ősz folyamán már bejutni is egyre nehezebbnek bizonyult a munkahelyükre, vagy éppen a hazafelé vezető úton növekedett a menetidő és vele csökkent a biztonság az egyre folyamatosabbá váló harci tevékenységek miatt. Szinte minden érintett vonattal utazott és nem egyszer kellett menet közben gyorsan elhagyni a szerelvényt és a vasúti töltés mellett hasalni, míg elmúlt a légitámadás.
Azonban még ezekben a vészterhes időkben is zajlottak a sportesemények. A dorogi focisták másodosztályban való szereplése örvendeztette meg a sportbarátokat hétről-hétre. Változatlanul nagyszámú közönség szorított a lelátókon és a magasabb osztályban nem csak helytálltak a fiúk, de a tabellát is vezették. Azonban egyre kockázatosabbá vált a meccsek lebonyolítása, de ennek dacára, egészen december legelejéig kitartottak a csapatok, míg december 4-én visszavonhatatlanul félbeszakadt a bajnokság. Éppen a legrosszabbkor történt mindez, ugyanis a dorogiak listavezetőként az első osztály küszöbén álltak ekkor. A december 3-án megjelent Nemzeti Sportban még a dorogiak sikerét vették górcső alá az elemzők. A „Jó kis csapat a Dorog” – kezdetű méltató cikkben Mézner edzőt is dicsérték, ugyanakkor szemére vetették, hogy bár kitűnő az összhang közte és a játékosok között, ám nem elég erélyes és nem kellően szigorú. Ezt nyilán abból következtették, amely a csapat egyetlen bírálata is egyben a sajtó részéről, miszerint a játékosok nem elég fegyelmezettek a bírói döntések esetén, s gyakran kritizálják a játékvezető ítéleteit. Másnap viszont már tényként közölte a sportlap, hogy befejeződtek a bajnoki küzdelmek.
Nem sokkal később a szovjet hadsereg áttörte a Bécsi út Dorog és Budapest közötti szakaszát és december 23-án már a mi megyénkre is kiterjedtek a harcok. A fővárost gyakorlatilag bekerítették és a kialakított gyűrű kis híján teljesen bezárult, előkészítve Budapest ostromát. A gyűrű egyetlen kisebb nyitottabb szakasza éppen térségünkben húzódott, amelynek nyugati kiszögelése Dorog volt, amely még masszívan a németek ellenőrzése alatt állt. Ezzel eljutottunk a főcímben is megadott központi témához, azaz a front elérte Dorogot.
Folytatás következik: Benne a front eléri Dorogot és megkezdődik a Vörös Hadsereg támadása településünk ellen, valamint egy különleges érdekességről is szót ejtek, amely párhuzamosan zajlott és teljesen egybeesett a dorogi harcok kezdetével.
Borítókép: Schmidt Sándor egykori villája a Bécsi úton, amelyben az 1944-es német megszállás idején a Wehrmacht városparancsnoksága működött.
Forrás és felhasznált irodalom:
- Kovács Lajos: Jövevények és vándorok vagyunk – Dorogi füzetek-sorozat 41. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 2011.
- Dr. Számvéber Norbert: Magyarország a német megszállás időszakában – magyartragedia1945.hu,
- Dr. Csiffáry Nándor – Pick József: Dorog a II.világháborúban – A II. világháború áldozatai – Dorogi füzetek-sorozat 5. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 1993.
- Hárs Gábor: Emlékút a budapesti zsidók deportálásának 75. évfordulóján – IMISZ, Anyám naplójának első része, Újkelet.Live, 2019. augusztus 16.
- Tóth János: A kegyelem virágszőnyege (dorogi évek) – Kiadó: Papirusz Book, 2003. ISBN: 9789639263116
- Meszes Lajos – Kovács Lajos: Dorogi Sporttörténet, 1. kötet – Dorogi Füzetek sorozat 31. ISSN 1215-7872 (2004).
- Zsembery Dezső: A Kórház, a szakorvosi rendelőintézet és a gyógyszertárak története Dorogon – Spori Print Vincze Nyomda Kft, 2012. ISBN: 978-963-88680-1-5
- Kovács Lajos: Kallódó örökségünk – Dorogi füzetek-sorozat 35. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 2006.
- United States Holocaust Memorial Museum: Halálmenet Budapestről 1944 (angol nyelven). Eredeti cím: Death March from Budapest 1944, encyclopedia.ushmm.org
- Petrik József – Péntek Sándor: A Dorogi Bányász SC 75. éves Jubileumi Emlékkönyve, 1989.
- Miklós Tamás – Helytörténet a vérgőzös időkről I. – Szeretgom.hu, 2015. november 27.
- Kádár János: Veszélyes utakon-Budapesttől-Budapestig – Szerkesztő: Petrák Katalin., Kossuth Könyvkiadó, 1985.
- Wágner Ferenc – A Dorogi Szénbányák Vállalat Története (1981-2004) – Kiadó: IMI Print nyomda. ISBN: 978-963-06-9567-1 (2004).
Szabó Gyula
Legutóbbi cikkek
