A szólás- és véleményszabadságnak alapvetésnek kellene lennie mind az elektronikus hírközlésben, mind a zsurnalisztikában, s az irodalom minden területén. Az újkor rétorai, az újságírók, literátorok, közírók, kell, hogy tovább vigyék ezt az ethoszt, mert e nélkül nincs teljes körű tájékoztatás, nincs valódi szólászabadság, nincs hiteles líra és próza- vagy drámairodalom. Ha ezek közül bármelyik is kormányzati befolyás alá kerül, az elfogadhatatlan.
Már az athéni demokrácia is a démosz (nép) jogainak megerősítését szolgálta, és ez jószerével a legfontosabb társadalmi alapelv a mai napig. Bár sosem működött tökéltesen, ahogyan semmi sem az emberiség históriájában. Az én vágyálmom, a meritokrácia, ahol a hatalom, a pozíciók és elismerések nem származás, vagyon és kapcsolatok révén, hanem tehetség, rátermettség, tudás és szorgalom alapján valósul meg. Manapság már nehéz diktatúrát fenntartani az EU területén, ellenben látnunk kell, hogy Magyarországon ki tudott teljesedni valami etatista (államhatalmi) kormányzási mód, amelyben a média kisajátításától kezdve a családtagok, sógor, koma, haver helyzetbe hozása, az EU-s támogatások ördögi lenyúlása, a dezinformációk kreálása is belefér.
A demokratikusan megválasztott testületek és képviselők a közt kell, hogy képviseljék, semmiképp se fordítva, ahogyan az irodalom tisztviselői is az írókat kell, hogy szolgálják, és semmiképp se valamely hatalmi klikket. Miféle dolog az, hallottam Kukorelly Endrétől, hogy ennyiféle írószövetség van, s nem csak egy. Elgondolkodtató és megfontolamdó. Ez azonban szinte természetes, mert a politika már régen rárúgta az ajtót az írástudókra, pár éve pedig befolyástalanná sorvasztotta jelentőségüket. S a literátorok voltak olyan barmok, és elfogadták a megosztást. A hatalom kimondta, hogy az a jó magyar író, színész, zenész… aki elfogadja azt a „nemzeti ketrecet”, melyet a nemzeti kormányzat kijelölt számukra és önként zárják a vasrácsot magukra.
Pályám kezdetén az Írószövetség működési rendszere, és érdekérvényesítésének prioritásai felől is tájékozatlan voltam, egy 1997-es Tokaji Írótáborban elhangzott felszólalásomon a szervezet létjogosultságát, hivatalszerű működését kérdőjeleztem meg.
Az elmúlt tizenhat évben a hatalomhoz lojális, sőt szervilis írók és művészgrémiumok kéz a kézben haladnak a kormánnyal azon az úton, ami tulajdonképpen zsákutca. Jó érzékkel választották ki hozzá a sértett, avagy simán csak opresszív látókörű „kiskatonákat”, csináltak belőlük ezredest, tábornokot. Ennek, hogy úgy mondjam, nyertesei lettek a határon túlról érkezők, akik fontos pozíciókba kerültek. Ez úgy történt, hogy a legfőbb hatalom első embere, nyilván súgtak is neki, önhatalmúlag kinevezte őket, mellőzve a tradicionális kiválasztási szabályokat, szakmai szempontokat. Rengeteg nevet sorolhatnék, de nem teszem. Mert értem én, hogy ők a történelem áldozatai és ez mélységesen fáj nekem is. De aki ezt a soha nem gyógyuló sebet hatalmi célokra és kirekesztésre használja fel, méltatlan minden gesztusra. Persze, hogy ők foggal, körömmel, lelkük teljes melegével ragaszkodtak a NER-hez, s hősiesen haladtak azon az úton, amelyről már egyre többen tudjuk, hová vezet!
Mégis meg kell említenem egy nevet ̶ Demeter Szilárd ̶, akit ugyancsak a miniszterelnök tett magas polcra, mert olyan édesen, székelyesen tudta bírálni a magyar ellenezéket, amit megkérdőjelezhetetlen lojalitásként értelmezték. Megkapta a PIM-et, majd aztán a Magyar Nemzeti Múzeum élére tették, kitúrva onnan egy a remekül prosperáló főigazgatót. Idővel kiderült, hogy ez az óvóbácsi valójában semmire sem alkalmas! Gratulálhatunk OV-nak, megint megnyomorítottál jó pár lelket.
Az igazi dilemmákra a magyar irodalomnak csak miértjei vannak. Miért nincs tisztelete a véleményszabadságnak? Miért taksáltatnak nagyra a lojális hízelgők? Miért különbözik ilyen nagymértékben az olvasók megítélése az írói kvalitás tekintetében a „hivatalos” grémium véleményétől? Miért vannak túlértékelve azok a szerzők, akik soha semmi fontosat nem alkottak, s úgy múlnak majd ki az irodalomból, hogy nyomuk sem marad. Miért nem elég transzparens a szervezetek működése, a kiválasztás rendszere. Miért van egyetlen személyre bízva például az irodalmi Kossuth-díj odaítélése?
Itt álljunk meg. A Kossuth-díj szakmai tanácsadó testületében egy szem írónő teszi meg javaslatát. Egy olyan személynek szavára ítélik tehát oda a legrangosabb díjat, aki annyit sem tett hozzá az irodalomhoz, hogy a neve említést érdemelne. Szerzett viszont eddig olyan bősz ellenségeket, akik ki fogják vésni a gránittömbök és obeliszkek oldaláról a kartusát, mint Hatsepszut fáraónőét. Mezey Katalin történetesen a kisfiát, Lackfi Jánost jutalmazta meg idén március idusán Kossuth-díjjal.
Ha Arany János kis időre visszatérne közénk, elképedve látná, mi folyik itt. Alapelve szerint, amiért ő nem dolgozott, meg, az neki nem jár. Ettől a szervilitástól, hogy azért kapnak pozíciókat, elismeréseket emberek, mert a hatalomhoz dörgölőznek, mindegy, hogy meggyőződésből vagy számításból, elállna a lélegzete. Az irodalom különleges műfaj, erősen kötődik a nemzeti grammatikához. Ha az angol nyelvcsaládhoz tartoznánk, sok író venne vándorbotot a kezébe. Megjegyzem, megtiszteltetésnek érzem, hogy ezt a különleges, ősi, agglutináló nyelvet beszélem, s ezen a nyelven írok. Velem nem történhet meg az, ami a tudósokkal, orvosokkal, zenészekkel, szakácsokkal, különféle mesterszakmában dolgozókkal, akik elhagyták az országot, mert máshol jobban megbecsülik őket. Én itthon maradok, mert csak ezen a kivételes nyelven tudok és akarok alkotni, és várom a változás bekövetkezését.
A Magyar Írószövetség reformjára is igen nagy szükség lenne, noha a vezetőség erre felkészült. Tavaly előrelátóan öt évre megválaszttatták magukat, vagyis nehéz lesz őket a pozícióból elmozdítani. Én 2019-ben a Dorogi-medence hírportálon szót emeltem az elnökjelölt személye ellen, aki egy Brassóból áttelepült erdélyi nő, sőt a leköszönő elnököt is megbíráltam. Már addig is szálka voltam a szemükben, mert nyíltan kiálltam az esélyegyenlőség mellett, de ezzel a pecsét is rákerült elégtelen bizonyítványomra. No, innentől én lettem az ők, és természetesen a magyar irodalom ellensége, ahogy ez már fideszéknél lenni szokott. Legfőbb kifogásom az volt Erős Kingával, hogy nem ismeri a magyar irodalmi közeget, rejtőzködő magatartást folytat, vagyis leginkább a kormányközeli emberekkel, az Oláh Jánostól erdő, ám azóta Mezey Katalin által irányított klán tagjaival és az Erdélyből áttelepülő írókkal-költőkkel foglakozik. A vidéki írók, no, azok nem is léteznek számára. Az ő szemszögéből érthető, hiszen a koncot kevesebb felé kell osztani, ha csak a budapesti kánont, és a határon túliakat hozza helyzetbe. Azt gondolom, végtére is legyen Írószövetség, de az írókért, ne önmagáért, s főleg ne szolgáljon pártpolitikát. Mi, a perifériára taszított írók nemigen szólhatunk bele a Szövetség működésébe, azon kívül, hogy fizetjük a tagdíjat. A pályázatok és elismerések kurátorai egymást és klientúráikat tömik, szerintem már a jövő évi forrásokat is kiosztották. Mi a többség, akiknek már több tucat könyve megállta helyét a könyvpiacon, kivívtuk az olvasók elismerését, nem akarunk zsákutcába menni azokkal, akiknél az irodaloban csak az irodalom mellékes.
Cselenyák Imre
Rauscher-díjas író,
a Magyar Kultúra Lovagja
