Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának hetvenedik részben a híres grönlandi jégfjordba látogatunk.
2024 nyarán Sisimiutból Grönland nyugati partja mentén, a Davis-szorosban hajóztunk észak felé. [Az erről szóló részt lásd e sorozat 52. fejezetében!] A majd 20 órás hajóút végállomása számunkra a Disko-öbölben található Ilulissat városa volt, amely Grönland harmadik legnépesebb települése (~4700 fő). A hajó egyébként az innen csupán néhány órányira lévő Disko-szigetig közlekedik, mielőtt ismét délnek fordul. A Disko-sziget Grönland második legnagyobb szigete, amelynek területe: 8578 km2, (összehasonlításképpen Bács-Kiskun vármegye területe 8444 km2), hiszen a legnagyobb maga Grönland. Érdekesség, hogy geológiája merőben eltér Grönland fő szigetének felépítésétől, itt ugyanis a bazalt a jellemző kőzetalkotó.
Folyamatosan változó díszletben
A hajón való nézelődésbe belefeledkezve azon kaptunk magunkat, hogy alig néhány méterre megközelítettük a mólót, majd perceken belül ki is kötöttünk. A kikötőben szerencsére várt bennünket a mikrobusz, amely a néhány kilométerre lévő szállodába fuvarozta a csapatot. Korán érkeztünk, szobáinkra érthető okokból még várnunk kellett, szerencsére a hotel társalgója minden igényt kielégített. Kint a kora reggeli órákban úgy 6 Celsius-fok lehetett, így jól esett a fotelek kényelme, a szálloda melege. Alig telt el húsz perc, amikor jelezték, hogy a társammal számunkra kijelölt szoba üres (itt közvetlenül előttünk nem volt szállóvendég), természetesen nem kérettük magunkat, azonnal birtokba vettük lakrészünket. Ritkán lakom szállodában, az eddigiek túl nagy nyomot nem is hagytak bennem, de az ilulissat-i hotel más volt. Ízlésesen berendezett lakóterek modern bútorzattal, tágas mellékhelyiséggel, ám a lényeg nem ez volt, hanem a kilátás. Tekintve, hogy szállodánk a Disko-öböl sziklás magaspartjára épült, az ablaktól 20 méterre már az óceán vize hullámzott, kicsit távolabb komótosan lebegő, úszó jéghegyek látványával, és mindezt akár az ágyból is szemlélhettük. Szinte leírhatatlan élmény. A látkép különlegessége az is volt számunkra, hogy az ott töltött három nap alatt is folyamatosan változott; hol vékonyka jégtutajok, hol óriási jéghegyek bukkantak fel a horizonton, majd tűntek tova. Egyszer sem tudtuk leplezni döbbenetünket, miután észrevettük, hogy az alvással töltött néhány óra alatt teljesen átrendeződött a díszlet.
– Induljunk, mert nem nézelődni jöttünk! – hangzott túravezetőnk, Béci tréfás ösztönzése.
A hotelt elhagyva a városka utcáján sétálva indultunk felfedező utunkra a közeli Jégfjordhoz.
Kertvárosi részen lehettünk, a színes épületek egyre csak ritkultak és hamarosan el is hagytuk az utolsót, az aszfaltutat immáron sziklás terep váltotta fel, a sziklák közötti mélyedésben apró tavacskákat láthattuk, olykor kicsiny zsombékosokat kereszteztünk. A süppedős, sáros szakaszokat igyekeztünk a sziklakibúvásokon szökellve kerülgetni, ami többé-kevésbé sikerült is. Rohanni ezért sem lehetett, de nem is akartunk, hiszen a látvány szerintem percek alatt mindenkit bevonzott. Mondhatnám, hogy tátottuk a szánkat, lett is volna rá igény, de a rajokban támadó szúnyogok miatt a csodálkozásnak ezt a módját hamar elvetettük. Elő is kerültek a már korábban jó szolgálatot tevő „szúnyogsapkák”.
Meghitt pillanatok
A bennünket körülvevő csend tapintható volt, talán csak az óceán hullámzását érzékeltük, sem egy hajó, sem pedig repülőgép zaja nem törte meg ezt az idillt. Nem sokkal később azonban szokatlan, „sistergő” hang ütötte meg a fülünket, aminek forrását nem láttuk, s csak órákkal később tudatosult bennünk, hogy ezek bizony bálnák voltak, az ő légvételüket hallottuk.
Amíg a többiek a fotózással bíbelődtek, Andival a csapat élén haladva jelentős előnyre tettünk szert; így értük el a Jégfjord bejáratát. A sötétszínű parti sziklákon állva egyik ámulatból a másikba estünk; előttünk-alattunk a türkizkék vízben jéghegyek ringatóztak. Nem bírtam ki, hogy ne másszak le a sziklákon, egészen a vízpartig. Nem volt nehéz terep, a természetes gránitlépcsők jól mutatták a lépéseket. Közben társam is eltűnt a látóteremből, így hosszú percekig magányosan élhettem meg az ehhez a látványhoz társuló élményt, ami minden bizonnyal örök emlék marad.
Tényleg csend volt. Itt ekkor még a szél sem fújt, az öböl vize is nyugodt volt, s csak néha hallatszott ennek az irtózatos jégtömegnek a „lüktetése”, halk neszek, hangfoszlányok formájában. S, hogy milyen hangok voltak ezek? Olyanok, amelyek egy részét nyilvánvalóan mindenki ismeri, aki járt már befagyott tavon, s hallotta már a jég repedésének, rianásának semmivel sem összetéveszthető morajlását. Természetesen miután fülünk hozzászokott ehhez az atmoszférához, a táj valósággal életre kelt. Rövid idő elteltével már egyéb hangok is érzékelhetővé váltak számunkra, így például a jégtáblák, -hegyek ütközésének, összetorlódásának nyikorgása, valamint a jégomlások kőlavinára emlékeztető pattogása. De hallhattuk azt is, ahogy az olvadó, ténylegesen karnyújtásnyira lévő (megérinthető) jégtömbökről csöpög az olvadékvíz, vagy azt a halk csobogást, amit a lefolyó cseppecskékből összeálló erecskék adnak, miközben lefutnak ezekről a képződményekről. A sziklás partra kisodródott jégtáblákból kisebb-nagyobb szilánkok törtek le, amelyek a felmelegedett sötét grániton gyors olvadásnak indultak.
Jéggigászok világa
Mielőtt folytatnánk sétánkat, és amíg a többiek beérnek bennünket, nézzük meg nagy vonalakban, hogy mit is tudhatunk meg erről a fantasztikus helyről.
A 2004-ben UNESCO Világörökségeként bejegyzett Ilulissat-jégfjordot (grönlandi nyelven: Ilulissat Kangerlua) az Északi sarkkörtől 250 kilométerre északra találjuk. Ide érkezik meg az északi félteke talán leggyorsabban mozgó jégárja, a Jacobshavn-gleccser (Sermeq Kujalleq), amely mintegy 40 kilométerre nyúlik el a grönlandi jégtakarótól. A jég mozgásának sebessége körülbelül 25 méter naponta, ami gyakorlatilag azt is jelenti, hogy szinte folyamatos a jéghegyek termelődése; a gleccser évente hozzávetőleg 20 milliárd(!) tonna jeget borjadzik. A jéghegyek mérete eltérő, és a leszakadás helyétől távolodva egyre csökken, születésük pillanatában lehetnek akár 1 kilométeres magasságúak is. Ezek a monstrumok természetesen ekkora méretben nem tudnak kijutni a fjordból, akár hosszú évekre is fennakadhatnak az öböl talapzatán, miközben a mögötte érkezők folyamatosan taszigálják ezeket. Az ütközések, olvadások (nyáron a levegő hőmérséklete akár 18 Celsius-fokra is felmelegszik) során aztán folyamatosan vesztenek súlyukból és méretükből, míg egyszer csak komótosan elindulnak kifelé. A Disko-öbölbe kijutó tömböket a tengeri áramlatok először északra sodorják, majd a nyílt vízben elindulnak délre, hogy akár New York magaságáig is leússzanak. Ilyen hosszú utat megtévő jéghegy okozta a Titanic katasztrófáját is 1912-ben. A jéghegyekre pillantva nem árt tisztában lennünk azzal, hogy amit látunk belőlük, az ténylegesen a jéghegy csúcsa, vagyis relatív magasságuk. Abszolút magasságuk, azaz tényleges méretük a látható alakzatnak pontosan tízszerese!
Eközben a többiek is megérkeztek és hamarosan mindannyian a fjord sziklás partján állhattunk. Sétánkat a parton folytattuk, néhol a már megszokott lápos talajon, néhol sziklákon egyensúlyozva, mígnem egy mesterségesen, fapallókból kiépített sétányt nem kereszteztünk. Kiderült, hogy Ilulissatból ezen az ösvényen is eljuthattunk volna ide. Visszafelé ki is próbáltuk, sőt az „Icefjord Látogatóközpont” impozáns épületét is útba ejtettük.
Lieber Tamás
A jégfjord meghitt világa:
A dorogi városi televízió riportja a szerzővel:
