Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának ötvennegyedik részében a Bartang-folyó völgyével ismerkedhetünk meg.
A Pamír fővárosát, a 28 ezres lélekszámú Khorog-ot (Хоруғ) egy kiadós ebéd után hagytuk magunk mögött, majd a nagyjából 70 kilométert 2,5 óra alatt megtéve érkeztünk meg a Bartang-folyó (Бартанг) völgyébe. A Pamír Highway, vagyis az egykori hadiút minősége – valljuk be – hagy némi kívánnivalót maga után. A rajta való zötykölődés még ezen a viszonylag rövid távon is az „örökkévalóságig” tartott.
Lélekvesztő a folyó fölött
Ahogy közeledtünk célállomásunkhoz, Helga látszólag egyre izgatottabbá vált. – Itt lesz a „híd”, mindjárt, talán a következő kanyar után – hajtogatta az interneten látott fotót felidézve emlékeiben. Mint kiderült, nem alaptalanul tartott tőle. A Bartang, ahogy a több száz kilométeren át követett, Tádzsikisztánt Afganisztántól elválasztó Pandzs-folyó is, egyáltalán nem szelíd vízfolyás. Mintha a térség politikai helyzetét tükrözné; zavaros és vad. Tejeskávéra emlékeztető színét a hegyekből lemosott hordaléka adja, míg kiszámíthatatlan zúgóit és örvényeit a beleomló több tonnás sziklatömböknek és medre meredek lejtésének köszönheti.
A drótkötélhidat – mert, hogy erről volt szó – nemsokára teljes valójában immáron szabad szemmel is észleltük, s ahogy közeledtünk hozzá, úgy emelkedett a pulzusunk. Természetesen ezek az átkelők könnyedén hintáznak a szélben, ami egyébként a függőhidak velejáró jellemzője. Ugyanakkor a rozsdás kapaszkodókötelek és a csikorgó deszkapallók nem feltétlenül szériatartozékai az ilyen jellegű építményeknek. Itt azonban ez is megadatott.
Autóinkat hátrahagyva, a 80 méter széles folyó felett óvatoskodva, a túlparton megkönnyebülten léptünk ismét szilárd talajra, rövid időre elfelejtve, hogy másnap ugyanezt visszafelé is meg kell majd tennünk. Nagyjából három órás kapaszkodó várt ránk a hegyek között megbújó, a „külvilágtól” sok tekintetben elzárt, 2800 méteren fekvő Jizev falucskáig.
Tajtékzó vizek mellett
Tulajdonképpen a Bartang-folyó egyik mellékvölgyében indultunk el. A folyóparti lapályt hamarosan merészen emelkedő, sziklába vájt ösvény követte. A folyó itt kissé szétterült, a fősodortól távolabb mozgása lelassult, amit lerakott hordalékszigetei is jeleztek. A turistaút immáron jó 10 méteres magasságban, a szikla peremén haladt, s helyenként 1 méteresnél keskenyebbre szűkült. Ösztönösen a fal mellé húztam magam.
Ha az embernek nincs ideje magával foglalkozni, félni is elfelejt. Talán így voltam ezzel magam is; a látvány annyira lekötött. A hegyek felől tiszta vizű patak érkezését figyelhettük meg.
A két eltérő színű víz találkozása hálás fotótémának bizonyult. Hamarosan egy kisebb erecskéhez értünk, amin kövekre lépkedve – vagy éppen mezítláb a vízben – átügyeskedtük magunkat. Utunk hamarosan stílust váltott, hol durván emelkedő, hol enyhén lejtő, szilánkos, lépteink alatt csörömpölő gránittörmelékkel borított ösvényen vezetett tovább.
A mellettünk futó patak, igazodva a terepviszonyokhoz, egyre zabolátlanabb lett. Vize vadul tajtékzott, zúgása egyre hangosabbá vált. Csapatunk szoros köteléke hamar szétbomlott, ki-ki saját tempójában haladt, nézelődött, pihent, fotózott.
Egyszer csak a patak monoton morajlása abbamaradt, hirtelen szokatlanul csöndes lett a táj. Vajon mi történt? A kérdésre hamar megtaláltuk a választ: hegyomlás zárta el a víz útját. Persze csak látszólag, mert egy rövid szakaszon a törmelék között folytatta útját. A meredek hegyoldalakról leszakadt sok millió tonnányi törmelék az őrülten tomboló patakot tóvá duzzasztotta. Mint később tapasztaltuk, több ilyen omlás is volt a völgyben, emiatt számos tavat fedezhettünk fel. Ezek a természetes tározók egyébként hasznosak az itt élők számára, amolyan árvízi „puffertartályok”; valamelyest visszatartják, késleltetik, az esetlegesen hirtelen lezúdulni „szándékozó” vizeket. Ezeket a hegyi patakokat értelemszerűen a Pamír gleccserei táplálják, így teszik ezt évezredek óta, lehetővé téve az emberek letelepedését ebben az egyébként zord, csapadékszegény környezetben.
Egy semmihez sem fogható éjszaka
A kietlen, sziklás tájat hamarosan zöld parcellák üde látványa váltotta fel. Először a krumpliföldet vettük észre, majd egyéb veteményesek sora következett, így például kisebb dohányültetvény is. Rövidesen szedett-vedett vályogépületek; lakóházak, műhelyek, karámok között találtuk magunkat. A házak lapostetejűek, hiszen a gyakori erős szelek a lemezzel fedett sátortetőket könnyen megbontanák. A kisebb-nagyobb tisztásokon emitt szénakötegek, amott tehénlepényekből formázott téglák száradnak (ez utóbbi nyilvánvalóan a téli tüzelő). Két tádzsik túravezetőnk, Shuhrat és Sorbon jelezték, hogy megérkeztünk. Ötven-hatvan körüli házaspár és két huszonéves lányuk fogadott bennünket. A kicsiny falut látszólag 2-3 család lakja. Az egyikük vendégei lettünk ezen az éjszakán. A szegényes épületek láttán elképzelni sem tudtuk, hogy hol fognak elszállásolni bennünket. Szerencsére nem sokáig hagytak kétségek között őrlődni, így még vacsoraidő előtt megmutatták a vendégházat. Először nem hittünk a szemünknek.
A vályogépületbe belépve, egy patyolattiszta, szőnyegekkel fedett helyiségbe vezettek. Már az előtér is rendben volt, a hatalmas szoba azonban minden képzeletet felülmúlt. A fekhelyek amolyan „alvópárkányok” voltak, körülbelül 2 méter széles, vastag szőnyegekkel borított fa magaslatok. Itt húszan is elfértek volna, míg az előtérben is úgy hat-nyolc ember. Mi csupán kilencen voltunk (Shuhraték kint aludtak a „tohir”-nak nevezett udvari emelvényen, ami ágy és asztal is lehet egyben), így a két helyiségben két csoportot alkothattunk. A belső szobában a horkolósok kaptak helyet, míg az előtérben azok, akik úgy tudták magukról, hogy ők bizony nem horkolnak (DE!).
Szerencsére a ház mellett zúgó patak valamelyest elnyomta a zavaró hangokat, a hűs levegő, a puha matrac, a patyolattiszta ágynemű és kellemesen meleg gyapjútakaró pedig tádzsikisztáni utunk talán legpihentetőbb éjszakájával ajándékozott meg bennünket.
[Érdekességképpen: A Bartang-folyó Afganisztában, az úgynevezett Wakhan-folyosóban ered, felső szakaszán Murghab és Aksu (fehér víz) néven ismert. Hossza forrásától Pandzs-folyóba vezető torkolatáig 528 kilométer, míg vízgyűjtőterülete 24 700 négyzetkilométer. A Bartang (szűk átjáró) nevet a Sarez-tóból kilépve viseli. Maga a tó egy 1911-es, egyes vélemények szerint 7,4, míg mások szerint 9-es erősségű földrengés során keletkezett, amikor több millió köbméter szikla omlott a folyóba (eltemetve egy falut is), tóvá duzzasztva azt. A tó adatai döbbenetesek: Hossza 75, átlagos szélessége 3,2 kilométer, legnagyobb mélysége 500 méter(!), víztérfogata 17 köbkilométer. A szakemberek közül többen tartanak attól, hogy egy esetleges erősebb földrengés átszakítja a tavat visszatartó természetes gátat, aminek katasztrofális következményei lehetnek az egész Bartang-völgyre.]
A cikk témájául szolgáló felvétel az imbolygó kötélhídon visszaúton történő átkelést örökítette meg. Itt elsősorban nem a híd alatti mélység adott nekünk némi adrenalinlöketet, hanem a félelmetesen vad folyó látványa.
Ahhoz, hogy képet alkothass a Bartang-völgyről és a vad folyókról, tekintsd meg az alábbi videokollázst is. A faluba való megérkezésünket 3:07-től láthatod, a szálláshelyünkre történő belépésünket pedig 4:42-től. Mi is hozzád hasonlóan megdöbbentünk. Nem pontosan ezt vártuk (kellemes meglepetés).
Lieber Tamás
