A szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én elképesztő erejű ellentámadást indított a hetedik hónapja ostrom alatt álló Sztálingrád felmentésére. Az offenzíva a németek által szinte már teljesen elfoglalt Volga parti város vonzáskörzetét biztosító német, magyar, román és olasz erők szétzúzását tervezte, majd a teljes bekerítést Sztálingrád körül. A magyar részről a harcokban részt vett, mintegy 200 ezer fős 2. hadseregünk volt érintett, amely az oroszok áttörését követően több hetes agónia után felmorzsolódott. A magyar történelem egyik leggyászosabb eseményévé vált, amely beláthatatlan következményeket vetített elő. A Don kanyarban több dorogi és Dorog környéki katona is teljesített szolgálatott.
A rettentő eseménysorozat megértéséhez és elemzéséhez elengedhetetlen az előzmények pontos ismerete, amelyet nagyban nehezít a zömében egyoldalú szemlélet a teljes II. világháború egyetemes és uralkodó megítélése kapcsán, azon belül is kiemelten a keleti fronton zajlott eseményekről alkotott hivatalosnak tartott álláspontok. A doni katasztrófa kiteljesedéséig vezető út során Magyarország politikai- és hadvezetése mindvégig kényszerpályán volt kénytelen lavírozni. Kétségtelen tény, hogy az ország akkori vezetői hazánk érdekei mentén igyekeztek mindvégig munkálkodni, noha a viszonyalagos függetlenség folyamatosan kényszerlépéseket is szült.
A trianoni országdarabolást követően válságos helyzet uralkodott, hiszen az elcsatolt területek magukba foglalták az ország valamennyi só-, arany- és ezüstbányáit, továbbá egyéb bányáink közül is számos kikerült a magyar gazdaságból, valamint erdők, a tengerpart, s a teljes infrastruktúrát kellett valahogy a romjaiból újjászervezni. Az elcsatolt részeket bitorló országok a jelentős gyaraposáduk ellenére további területszerzésről sem mondtak le és folyamatosan kísértett akár a csonkán maradt ország teljes felszámolása. Szomszédaink feltett szándéka között szerepelt egy román-csehszlovák-jugoszláv hármashatár a Balaton térségében. Érthető, hogy a kialakult új helyzetben a stabilitás megteremtése elsődleges és a legsürgetőbb feladatok közé tartozott. A történtek miatt nyilvánvaló volt, hogy Magyarország nem lehet szövetségben és baráti jó viszonyban azon államokkal, amelyek a trianoni végzésben vezető szerepet játszottak, azonban érthetően nem volt abban a helyzetben, hogy magára utalva maradjon szövetséges nélkül. Végül ugyan a német-olasz tengely felé sodródott, azonban igyekeztek egyfajta egyensúlyt fenntartani és a legtöbb országgal normalizálni a diplomáciai viszonyokat. A magyar képviselők között akadtak angol- és franciabarát politikát szorgalmazók is.
Az I., majd II. Bécsi döntés hazánk számára lehetővé tett elvesztett területei közül diplomáciai úton való visszaszerzést. Visszatért a Felvidék és Erdély egy része. Németország ekkora komoly erővé nőtte ki magát újra és hozzá szövetségesként csatlakozott mellette Magyarországon kívül Románia és Szlovákia is, valamint a jugoszláv kormány németbarát politikát folytatott. Hazánk vezetése igyekezett magát távol tartani egy esetleges háborúban való részvételtől és amikor 1939-ben a németek már Lengyelország megtámadását készítették elő, Horthy Miklós kormányzó nem csak hazánk távolmaradását szögezte le Hitler előtt, de annak lehetőségét is kizárta, hogy magyar területekről induljanak német csapatok a lengyelek ellen. Miután pedig Lengyelországot lerohanták a németek, a tömegesen menekülő lengyeleket Magyarország befogadta. Ugyanakkor a szomszédos Szlovákia a németek oldalán részt vett a Lengyelország elleni hadjáratban.
A háború előrehaladtával és annak kiszélesedését követően kormányunk változatlanul nem kívánt belépni a harcokba, sőt még a legszélsőségesebb nézeteket vallók táborában sem voltak a részvételünket támogató, vagy egyensen szorgalmazó kezdeményezések. A magyar fél inkább egykori területeiből szeretett volna továbbiakat visszaszerezni, viszont ezeket éppen olyan országok bitorolták, amelyek hozzánk hasonlóan német szövetségben álltak. Ennek ellenére fegyveres konfliktus alakult ki Magyarország és Szlovákia között, amely egy gyors hadakozást követően magyar sikerrel zárulva visszahozta Kárpátalját a számunkra. 1941-ben a Vajdaság is visszakerült az anyaországhoz, miután a Szövetségesek az angol titkosszolgálat közreműködésével puccsot hajottak végre Jugoszláviában, ahol a németbarát kormányt angolbarátra cserélték. A németek a Balkánt kívánták biztosítani a közelgő Szovjetunió elleni támadáshoz, így viszont előbb Jugoszláviát meg kellett szállniuk, amelyhez immár magyar haderők is csatlakoztak, akik a volt magyar területekre vonultak be.
Németország Európa jó részét bekebelezte, majd a Szovjetunió ellen fordult 1941. június 22-én. A Barbarossa hadművelet néven vezetett hatalmas szovjet ellen irányuló offenzívában a németek oldalán román, szlovák és olasz erők, továbbá a függetlenné vált Horvát állam csapatai is felvonultak, azonban Magyarország továbbra sem kívánt belépni a háborúba. Néhány nappal a keleti front megnyitását követően Magyarországot több bombatámadás is érte, amelynek igazi elkövetője valójában a mai napig nem lett minden kétséget kizáróan bizonyítva. Ezért volt végzetes az elhamarkodott vélekedés, mert az akkori álláspont szerint szovjet gépek provokációja érte hazánkat és ezért Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak és a németek oldalán belépett a háborúba. Ez feltétlen hibás döntés volt az ország vezetői részéről, amely aztán megalapozta hazánk helyzetét és szerepét a háború további részében. 1941 nyarán Magyarország önként csatlakozva küldött csapatokat orosz földre, amely főleg rendfenntartó és logisztikai feledatokat látott el. Az addig feltartóztathatatlan és legyőzhetetlennek tűnő német hadsereg 1941 decemberében Moszkvát nem tudta bevenni, sőt az orosz ellentámadás több, mint 100 km-rel visszaszorította az agresszorokat, miközben súlyos veszteségeket kellett elkönyvelniük.
Horthy István kormányzóhelyettes, repülő főhadnagy (forrás: Wikimédia Commons)
Éppen ezért a német hadvezetés az 1942-ben tervezett hadjárat során már követelően lépett fel magyar szövetségeseivel szemben is. Ribbentrop német külügyminiszter és Keitel vezértábornagy személyesen utaztak hazánkba 1942 elején, hogy nyomatékot adjanak a III. birodalom elvárásainak, amely szerint a német fél a teljes magyar haderőre igényt tart. A magyar vezetés igyekezett mindent elkövetni annak érdekében, hogy sokkal kisebb létszámú haderőt bocsájtson a németek rendelkezésére, s nem kis erőfeszítéseket követően tudott kialkudni egy 200 ezer főből álló sereget. Ennek viszont az volt az ára, hogy a keleti frontra kivezényelt magyar kontingenset a német hadvezetés irányítása alá kellett rendelni. Csapatainkat az ország minden részéből nagyjából egyforma arányban vonták össze, beleértve az időközben visszatért volt elcsatolt területeket is. Ezen erőkből hozták létre április elején a 2. magyar hadsereget, amely 9 könnyű hadosztályból (hadosztályonként két ezredből állt), továbbá egy páncélos hadtestből és egy repülődandárból, valamint a munkaszolgálatosokból tevődött össze. Összlétszámát tekintve, elérte a 206 ezer főt. A hadsereget 1942 április második felétől szállították a keleti frontra, ahol a németek Déli hadseregcsoportjának parancsnoksága alá került. A 2. magyar hadsereg főparancsnoka Jány Gusztáv altábornagy, a vezérkari főnöke pedig Lakatos Géza vezérőrnagy volt. A repülődandár parancsnoka Horthy kormányzó fia, Horthy István kormányzóhelyettes lett, aki mindvégig erélyesen kiállt a magyar hadsereg védelmében és érdekében. Az ifjú Horthy kiváló diplomáciai kapcsolatokkal rendelkezett több meghatározó Szövetséges állam vezetőivel, s noha a németek oldalán harcolt a háború során, nem rejtette véka alá angolbarát beállítottságát. 1942 nyarán fogalmazta meg határozott véleményét arról, miszerint Németország elveszíti a háborút. A magyar kormány egyes képviselőivel már akkoriban felvázoltak egy kiugrási kísérletet a németek kötelékéből. 1942. augusztus 20-án Horthy István halálos kimenetelű balesetet szenvedett, miután vadászgépével lezuhant egy próbarepülés során. Nem elképzelhetetlen a merénylet sem német részről, főleg a fentiekben leírtak ismeretében, azonban máig véletlen baleset a hivatalosan elfogadott álláspont.
Magyarok vonulnak a Keleti fronton 1942 telén (forrás: gondola.hu)
A támadó erők folyamatosan nyomultak előre, bár az erős és eltökélt szovjet ellenállás nagy áldozatokat követelt a soraikban. Ezzel együtt sem tudták feltartóztatni a Vörös Hadsereg alakulatai a németeket és szövetségeseit a Don és a Volga folyókig történő térnyerésében. A magyar hadsereg a Don menti hídfőállások megszerzéséért ádáz küzdelmet folytatott, amelynek során a legtöbb kijelölt fontos stratégiai pontot sikerült elfoglalnia. Egyedül Uriv környékén maradt néhány harcállás orosz kézen. Nyár végéig mintegy 25 ezer főt vesztett a magyar fél, ezért további 30 ezer főt vezényeltek a pótlásukra. A magyar katonák azt az ígéretet kapták, hogy a fronton harcolók hadieszközöket, ruházatot és élelmet kapnak részben a német féltől, továbbá csak rövidebb időszakot kell szolgálniuk, majd érkezik a folyamtos váltás. A frontkatonák legrosszabb esetben is úgy számoltak, hogy Karácsonyra otthon lehetnek. A Sztálingrádért folytatott harcok azonban nagyon elhúzódtak és rettentő veszteséggel jártak. A magyar hadseregnek a többi szövetséges haderővel pedig változatlanul ki kellett tartania eredeti helyén, biztosítva a sztálingrádi ostromot. A tél további nehézségeket rótt a felekre és az ígéretek teljesítése rendre elmaradt. Valamennyi résztvevő alakulat közül a magyarok rendelkeztek a legelmaradottabb hadifelszereléssel. A magyar katonák becsapottnak és magukra maradottnak érezték magukat. Ennek ellenére kitartottak és ilyen körülmények közepette érte őket a nagyszabású orosz ellentámadás 1943. január 12-én, amelyet a 40. szovjet hadsereg hajtott végre. A szovjet erők a hátországban elképesztő méretű és a lehető legjobban felszerelt hadosztályokat szerveztek, amelyet a Volga és Don környékére összpontosítottak. Elsőként a román vonalakat törték át, de a többi véderő sem tudott sokáig ellenállni a mindent elsöprő orosz offenzvának. A magyarok soraiban január 14-én okoztak nagy csapást az oroszok és 17.-re teljes lett a káosz. Innen kezdve folyamatos menekülés és visszavonulás zajlott. A Don menti véderők mintegy 200 km hossza teljesen összeomlott és fokozatosan szorultak nyugatra. Hosszú és szörnyű agóniát követően április második felétől kezdték hazaszállítani a szétvert magyar hadsereg maradványát.
Magyar katonák az orosz télben. Középen sötét kabátban Pfluger Dezső (forrás: Pfluger család albuma).
A kivonást megelőző időszakig mintegy 65 ezer magyar katona érkezett be a gyűjtőpontig. 100-120 ezer fő közöttire becsülik az elesettek számát (közülük legtöbben halálrafagytak és éhenhaltak), s további veszteségként a hadifogságba kerültek és az eltüntek is jelentős számot tettek ki. A katasztrófát tetézte Jány altábornagy sokakat megbotránkoztató kijelentése, amely szerint a magyar hadsereg elveszítette becsületét. Maga, Horthy kormányzó is nehezményezte mindezt és kérte a parancsnokot szavai visszavonására, később pedig menesztette pozíciójából. Végül 1943. április 4-én keltezett a 2. magyar hadseregről az utolsó hivatalos bejegyzés, amely szerint: „Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”
Német katonai sírok közé temetett ismeretlen magyar katona a Don vidékén (forrás: Pfluger család albuma)
A magyar hadtest megítélése szövetségesei részéről is általánosságba véve pozitív volt. A németek a magyar katonákat magukhoz méltónak tartották és elismeréssel emlegették. Ugyan voltak túlkapások, szélsőséges esetek a keleti fronton, azonban a sereg döntő többsége emberként viseltette magát. A magyar hadvezetés is kiadta katonáinak a megszállt területeken a békés, tisztességes hozzáállást a helyi lakossággal szemben, míg a fosztogatást és az erőszakot szigorúan megtorolták. Maguk az orosz emberek is zömében nem ellenségeskedve emlékeztek vissza a magyar katonákra. Voltak azért néhányan, akiknek nagyon rossz emléke maradt, s nem egy közülük a németeknél is alávalóbb gazembereknek tartották a magyarokat. A túlnyomó többség viszont nem így vélekedett. Sokat elárul az is, hogy az orosz partizánok a magyarokkal szemben messze kíméletesebbek voltak, mint a németekkel.
A Don kanyarban elesett dorogi, Beke Imre a többszörös magyar bajnok és válogatott birkózó
A keleti front poklát számos dorogi is megjárta, közülük nem egy ismert, jeles személyiség. Az áldozatok között a fronton esett el Beke Imre, az egykori válogatott birkózónk a legnevesebb, továbbá Budavári István a labdarúgó csapatunk egykori kiváló kapusa. Később hadifogságban vesztette életét Solymár Károly többszörös magyar bajnok és olimpikon atléta, a dorogi sportegyesület vezető alakja. Szerencsére sok teljes épségben hazatérő is akadt, mint számos kiváló labdarúgónk, Pfluger Desző, Csermák János és Turai Lajos, akik a II. Légvédelmi tüzérosztály 2. légvédelmi agyús ütegében teljesítettek szolgálatot, továbbá az ugyancsak focista Dancs és Miroczky. Szintén a szerencsés túlélők és visszatérők között volt Gáspár Sándor festőművész, aki a háborút követően ráadásként hosszú éveket még hadifogságban is töltött.
51-es páncélvadászok a Keleti frontra való bevagonírozás előtt Dorogon, az Otthon téren 1942-ben
Doroghoz szorosan kapcsolódik a 2. magyar hadsereg 30. harckocsiezred részlegei, amelyek kiképzésük során Dorogon is folyamatosan jelen voltak és katonai szemléket tartottak településünkön, majd 1942 nyarán vasúton a keleti frontra kiérkezve, bekapcsolódtak a harci eseményekbe. Jelentős szerepet játszva az előrenyomulásban, már a nyár végén kijutottak a Don folyóhoz. A fenti képmellékleten látható 51. páncélvadász-zászlóalj valamennyi harcászati eseményben részt vett, köztük a Donnál lévő hét hídfőállásért folytatott küzdelmekben is jelentős szerepet játszott. Ezek közül ötöt sikeresen elfoglalt – köztük a legnagyobb és legjelentősebb korotojakit is – és súlyos harcok közepette meg is tartott. A leghevesebb és több részből álló urivi csatában is derekasan helytállt. A Dorogon készült fotón a frontra történő indulás előtti díszszemlére felsorakozott 51-esek lettek megörökítve. Annak ellenére, hogy ez az egység mindvégig benne volt a harcok sűrűjében, mégis ebből az állományból volt a legmagasabb a túlélők és sikeresen hazatérők száma.
A Don kanyarban történt tragédiát a Mohácsi vésszel együtt történelmünk legfájdalmasabb eseményei között emlegetik. Kegyelettel emlékezzünk az áldozatokra, akiknek zöme cseppet sem önszántából került a Don partjára kereken 8 évtizeddel ezelőtt.
Borítókép: Magyar katonák a Don kanyarban és a frontvonal-vázlat montázsa – Magyar Tudat: Visszaemlékezés a lövészárokból (magyartudat.com)
Felhasznált irodalom
- Szabó Péter: Don-kanyar. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942-1943) Budapest, Corvina, 2001 ISBN 963 13 4982 9
- Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban: A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942-1943). Budapest, Kossuth Kiadó, 2019. ISBN 978 963 09 9827 7
Külön köszönet Tóthné Pfluger Zsuzsának a családi album képeinek megosztásáért.
Szabó Gyula
