Az Esztergomi Helischer József Városi Könyvtár Könyvtári beszélgetések programsorozatának március 18-i vendége Lukács Sándor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művész volt.
A művész úrral Bánhidy Vajk beszélgetett. Csak negyedszerre vették fel a színművészeti főiskolára, de épp, amikor sikertelenül felvételizett, Major Tamásnak valami nézeteltérése támadt az akkori színművészeti vezetésével, s ezért megalapította a Nemzeti Színház Stúdióját. Ennek az első évfolyamába rögtön bekerült, mesélte Lukács Sándor.
Lukács Sándor hűséges típus: a Színmű 1972-es elvégzése óta a Vígszínház művésze. Olyan legendás színészekkel dolgozott együtt fiatal korában, mint Darvas Iván, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Páger Antal. Abban az időben működött még, hogy az idősebb színészek átadták, vagy legalábbis a fiatalok el akarták és el is tudták lesni a színészmesterség minden csínját-bínját.
Nyolc verses kötete is megjelent már. A színház az emberek lekötéséről és a feszültségek kiéléséről szól számára, nem így a versírás. „A feszültséget inkább a színpadon élem ki. Minden emberben hatalmas indulatok vannak, de a színésznek megadatik az a lehetőség, hogy mindenféle következmény nélkül ki is tudja ezeket élni. Az írásban az az isteni, hogy olyankor egyedül van az ember, és teljesen magára van utalva” – fogalmaz a különbségről.
Lukács Sándor úgy véli, hogy a színésznek szüksége van bátorságra, már csak azért is mert „ez kiszolgáltatott szakma”, és ez a kiszolgáltatottság a rendezővel való viszonyban mutatkozik meg leginkább, aki „elmondja az elképzeléseit, és elvárja, hogy a színész ezek szerint dolgozzon”. Amikor valaki nem ért egyet a rendezővel, „kell egyfajta bátorság meg egy kis rutin, hogy az ember mégis el tudja érni azt, hogy az ő intenciói érvényesüljenek” – mondja.
Mint mondja, ezt is meg lehetett tanulni a nagyoktól: „A próbákon elleste az ember, hogy fogadta egy Páger vagy egy Darvas Iván a rendezői instrukciókat. Csak néztük, ahogy ráhagyják, aztán ugyanúgy folytatják a jelenetüket, mint azelőtt”.
Ami pedig a Vígszínházban egy huzamban eltöltött pályafutását illeti, „egy kiemelkedő budapesti színházban negyvenhét éven át megmaradni vezető színésznek óriási dolog. Azt gondolom, ehhez leginkább alkalmazkodóképességre és kommunikációs készségre volt szükségem, amelyek egyébként is fontos színészi tulajdonságok” – véli.
Sikerességének titkáról azt árulta el, hogy a fizikumára is mindenkor vigyázott. Ő odafigyel magára. A nehéz időszakokon a családja, a barátai segítették át. Ezenkívül sokat olvas, és folyamatosan képezi magát. A jóízű, hangulatos beszélgetés után még sokan keresték a színművész társaságát néhány szóra, egy kézfogásra.
Hámosné Szőke Anna
Fotók: Nyári Andrea
