1526. augusztus 29. a magyar történelem egyik legsötétebb napjaként vonult be a nemzet emlékezetébe. Ezen a napon Mohács mezején súlyos vereséget szenvedett a Magyar Királyság a kor egyik legnagyobb és legerősebb birodalma, az egyre terjeszkedő Oszmán Birodalom hadseregétől. A tragikus ütközetben odaveszett II. Lajos király, az ország egyházi és világi vezetőinek jelentős része, köztük Szalkai László esztergomi és Tomori Pál kalocsai érsek, valamint számos magyar főúr és katona.
Mohács azonban nem csupán egy elvesztett csata volt. Következményei alapjaiban változtatták meg a Magyar Királyság sorsát, és olyan történelmi folyamatokat indítottak el, amelyek hatása évszázadokon át elkísérte a nemzetet. Ötszáz év távlatából ezért nem pusztán egy végzetes ütközetre emlékezünk, hanem azokra az emberekre is, akik ott álltak a magyar történelem egyik legtragikusabb pillanatában. Köztük volt Szalkai László, Esztergom érseke, aki egyházi méltóságához és hazájához hűen maga is a királyi sereghez csatlakozott, és életét vesztette Mohácsnál.
A Kárpát-medencében való berendezkedését követően a magyarságnak számtalanszor kellett fegyverrel megvédenie országát. Az államiság alapjainak letétét követő évtizedekben a Német Királyság, majd a Német-római Birodalom felől érkező támadások jelentettek komoly veszélyt; ezek közül talán a 907-es Pozsonyi háború emelkedik ki, amelyben a magyarok döntő győzelmet arattak. A későbbi évszázadokban sem szűntek meg a nyugatról érkező hadjáratok, továbbá délről a Bizánci Birodalom fenyegetése, majd a XIII. században a tatárjárás állította soha nem látott próbatétel elé az országot. A Magyar Királyság azonban mindezeket a megpróbáltatásokat túlélte, és katonai erejének, valamint a különböző korszakokban megvalósuló összefogásnak köszönhetően megőrizte önállóságát. A XV. században azonban új, minden korábbinál nagyobb erejű kihívás bontakozott ki a déli és keleti országhatárok felől.
Az Oszmán birodalom felemelkedése és terjeszkedése térképen. Jól figyelemmel kísérhető az egyes korszakok során területe hogyan terebélyesedett (forrás: Szórakoztató történel online)
A XIV. századtól rohamosan emelkedő Oszmán Birodalom Anatólia északnyugati részén, a mai Törökország területén, Söğüt és Bursa környékén vetette meg alapjait, majd néhány évtized alatt jelentős regionális hatalommá növekedett. Bursa 1326-os elfoglalása után az oszmánok európai terjeszkedése is felgyorsult: átkeltek a Balkánra, sorra vonták fennhatóságuk alá a térség államait, és a XIV–XV. század folyamán egyre közelebb kerültek a Magyar Királyság határaihoz. Az Oszmán állam működésének egyik meghatározó eleme volt a katonai terjeszkedés és a hódítás, amelyhez erős vallási legitimáció is társult. Az iszlám világon belül a szunnita oszmánok a síita hatalmakkal – mindenekelőtt később a Szafavida Birodalommal – is vetélkedtek, miközben Európában a keresztény államokkal kerültek mind közvetlenebb konfliktusba. Ez azonban nem pusztán vallásháborúk sorozata volt: az oszmán terjeszkedést ugyanúgy a politikai hatalom, a stratégiai érdekek és az új területek megszerzésének szándéka vezérelte.
A Magyar Királyság már Nagy Lajos uralkodása idején is szembekerült az új hatalommal, a következő évszázadban pedig az oszmán veszély fokozatosan az ország egyik legfontosabb külpolitikai és katonai kihívásává vált. Érdemes egy szóhasználati pontosítást is tenni: miközben a történeti szakirodalom az Oszmán, illetve Ottomán Birodalom elnevezést használja, a magyar köznyelvben évszázadokon át a „török” megnevezés honosodott meg az oszmánok és birodalmuk jelölésére. Ez hasonló ahhoz, ahogyan a köznyelv a mongol hódítókat gyakran „tatárként” említi. A továbbiakban ezért a történelmi pontosság kedvéért elsősorban az oszmán megnevezést használjuk, miközben a korabeli magyar szóhasználatban természetesen a „török” elnevezés is általános volt.
Magyarország déli kettős végvárrendszere térképen (forrás: qubit.hu online)
Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején a törökellenes küzdelmek mindinkább a Magyar Királyság kül- és hadpolitikájának középpontjába kerültek. Az 1396-os nikápolyi vereség világosan megmutatta, hogy a korábban megszokott módon, nagy nyílt mezei ütközetekben egyre nehezebb felvenni a versenyt a gyorsan terjeszkedő és kiválóan szervezett oszmán hadsereggel. A király ezért a védelem megerősítésére helyezte a hangsúlyt: továbbfejlesztette az elődei, különösen IV. Béla korától kiépülő vár- és erődrendszert, miközben a déli végvidék védelmének megszervezésében a szerb területek is egyre szorosabban kapcsolódtak a Magyar Királysághoz. A következő évtizedekben Hunyadi János és Hunyadi Mátyás korának küzdelmei bizonyították, hogy a hatalmasra növekedett Oszmán Birodalommal szemben még lehetséges volt sikeresen ellenállni. A magyar seregek ekkor gyakran már az országhatárokon kívül vagy közvetlenül azok mentén vették fel a harcot, hogy a pusztító hadjáratokat még az ország belső területeinek elérése előtt feltartóztassák. E korszak két kiemelkedő példája Nándorfehérvár sikeres védelme 1440-ben és 1456-ban, amikor az oszmánok mindkét alkalommal sikertelenül próbálták bevenni a stratégiai jelentőségű erősséget.
A helyzetet tovább súlyosbította, hogy 1520-ban trónra lépett I. Szulejmán, aki az Oszmán Birodalom terjeszkedését új lendülettel folytatta. A szultán céljai között immár nem csupán a Balkán további meghódítása szerepelt: Magyarország stratégiai jelentőségű területként állt a nyugati terjeszkedés útjában. Az ország meghódítása vagy legalábbis vazallusi függésbe kényszerítése egyben biztosíthatta volna az oszmán hadak számára a további nyugati hadjáratokhoz szükséges felvonulási útvonalat a Német-római Birodalom felé. A korábbi évtizedekben időről időre létrejövő békék és fegyverszünetek lehetősége ezért egyre kevésbé bizonyult reálisnak: Szulejmán nagyszabású hódító politikájában Magyarország ekkor már nem csupán önálló célpontként, hanem a nyugat felé vezető stratégiai út egyik kulcsfontosságú térségeként is felértékelődött. A hadjárat nemzetközi hátteréhez hozzátartozott az I. Ferenc francia király és Szulejmán között kialakult együttműködés is. A francia uralkodó ugyanis súlyos fegyveres konfliktusban állt a Habsburg-házzal, s az oszmánok nyugati előrenyomulása – mindenekelőtt Bécs fenyegetése – komoly katonai teherrel nehezedhetett a Habsburgokra. A francia–török együttműködés így közvetve azt a célt is szolgálta, hogy a Habsburgoknak egyszerre több fronton kelljen helytállniuk. Mohács tehát egy olyan európai hatalmi játszma részévé vált, amelynek tétje messze túlmutatott a Magyar Királyság sorsán.
A területi és határviszonyok I. Szulejmán 1520-ban történő trónralépésekor (forrás: gasztropusztitas.blogspot.com)
A XVI. század második évtizedére a Magyar Királyság déli védelmi rendszere súlyos veszteségeket szenvedett. Az oszmán előrenyomulás következtében egymás után kerültek török kézre a déli végvárrendszer fontos erősségei: Galambóc, Zimony, Szendrő, Jajca és Szabács, majd 1521-ben maga Nándorfehérvár is elesett. Utóbbi elvesztése különösen súlyos csapást jelentett, hiszen a déli országhatár egyik legfontosabb kapuja került az oszmánok kezére, és ezzel az ország belső területei közvetlenül megnyíltak a további támadások előtt. A korábban oly fontos védőpajzsot jelentő erődrendszer meggyengült, miközben az ország egyre nehezebb helyzetbe került.
Magyarország mindeközben belső nehézségekkel is küzdött. Az ország politikai és társadalmi megosztottsága, a rendek közötti érdekellentétek, valamint az 1514-es Dózsa-féle felkelés következményei egyaránt gyengítették az állam erejét és a közös fellépés lehetőségét. Mindez különösen kedvező körülményeket teremtett egy külső támadó számára. Szulejmán ráadásul diplomáciailag is igyekezett elszigetelni Magyarországot: sorra rendezte kapcsolatait azokkal az európai hatalmakkal, amelyek II. Lajosnak segítséget nyújthattak volna, így a magyar királyság 1526-ra rendkívül nehéz nemzetközi helyzetbe került. A lengyel kapcsolatok rendezése különösen fontos volt, hiszen a lengyel király egyben II. Lajos sógora, Jagelló Zsigmond volt.
II. Lajos portréja (forrás: Wikemedia Commons)
A segítség azonban nem maradt teljesen el. A pápaság pénzügyi támogatást biztosított a magyar védelemhez, II. Lajos cseh királyként pedig cseh területekről is számíthatott katonai erőkre. A horvátok szintén hozzájárultak a védekezéshez. Mindez azonban messze nem jelentett olyan összefogást és katonai erőt, amely arányban állhatott volna azzal a hatalmas oszmán sereggel, amely 1526 nyarán Magyarország ellen indult. A Magyar Királyság tehát egy meggyengült végvárrendszerrel, belső politikai nehézségekkel és korlátozott külső támogatással nézett szembe a kor egyik legerősebb katonai hatalmával. Mohács felé immár feltartóztathatatlanul vezetett az út.
Nem célunk, hogy a mohácsi csata részletes hadtörténeti elemzését adjuk közre. Az ötszázadik évforduló alkalmából bizonyára számos kiváló tanulmány és feldolgozás lát majd napvilágot, amelyek részletesen bemutatják majd az ütközet előzményeit, hadrendjét és lefolyását. Regionális portálként ezúttal más szempontot helyezünk előtérbe: azt vizsgáljuk, milyen szálakon kapcsolódott térségünk ehhez a sorsfordító történelmi eseményhez, és mindenekelőtt hogyan került az események középpontjába Szalkai László esztergomi érsek. A csata egyes fontosabb mozzanatait természetesen nem hagyjuk figyelmen kívül, hiszen ezek nélkül a történet nem lenne érthető, ám csak annyiban időzünk el náluk, amennyiben a fő mondanivalónk szempontjából szükséges.
Szulejmán szultán portréja (forrás: mohacsi-csata.hu online)
1526 nyarán a királyi udvarból kivonuló magyar fősereg július végén indult útnak, a mindössze 20 esztendős II. Lajos vezetésével. A sereg a Duna folyását követve, annak közelében vonult dél felé, miközben az oszmán hadsereg is egyre közeledett. Ekkor még egyik fél sem tudhatta, hogy a két sereg pontosan hol és mikor találkozik majd egymással. A magyar hadvezetés számára azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az összecsapás elkerülhetetlen, és az ország sorsa hamarosan egyetlen nagy ütközetben dőlhet el.
A déli végvárrendszer összeomlása után a határvidék védelme egyre inkább Tomori Pál kalocsai érsek és az általa vezetett erők vállára nehezedett. Tomori és katonái rendkívüli elszántsággal igyekeztek feltartóztatni a mind gyakrabban betörő oszmán csapatokat, és előretolt véderőként minél távolabb tartani az ellenség portyázó egységeit az ország belső területeitől. Harcaik nem pusztán védekező összecsapások voltak: a magyarok számos alkalommal eredményesen támadták és szorították vissza az oszmán előőrsöket. A cél egyértelmű volt: ha már a déli határ védelmét nem lehetett helyreállítani, legalább időt nyerni, lassítani a szultáni had előrenyomulását, és lehetőség szerint minél délebbre feltartóztatni a fősereget.
Tomori Pál harci páncélban (forrás: Wikemedia Commons)
A stratégiai helyzet azonban 1526 nyarán végleg megváltozott. A Dráva egyik legfontosabb átkelőhelyének számító eszéki hídfőállást a magyarok nem tudták megtartani, így az oszmán hadak előtt megnyílt az út a folyón való átkeléshez. Ettől kezdve egyre bizonyosabbá vált, hogy a döntő összecsapásra már a Drávától északra kerülhet sor. A két hadsereg utánpótlása szempontjából a Duna is meghatározó szerepet játszott, ezért a folyó menti kikötőhelyek ellenőrzése stratégiai jelentőséget kapott. Az oszmánok igyekeztek mind északabbra tolni ellenőrzésük határát, miközben a magyarok számára egyre kevesebb biztonságosan használható dunai kikötő maradt. Augusztus közepére Mohács vált a legdélebbi olyan fontos kikötőhellyé, amely még a magyarok rendelkezésére állt. A földrajzi és hadászati körülmények ezzel fokozatosan kijelölték azt a helyet is, ahol a két sereg útja hamarosan keresztezni fogja egymást.
A Mohácstól délre elterülő síkon végül két, nagyságrendjében és haderejében is jelentősen eltérő sereg nézett farkasszemet egymással. Az oszmán had létszámát a források legalább 80 ezer harcoló katonára teszik, miközben a Mohácsnál ténylegesen felvonult magyar haderő mintegy 25–30 ezer főt számlált. Ez azonban korántsem volt jelentéktelen erő: a korszak viszonyai között Magyarország komoly, ütőképes hadsereget tudott felvonultatni. A magyar had központját a király közvetlen környezete és testőrsége, valamint a főerők alkották, amelyek jelentős részét jól képzett és felszerelt lovas vértesek adták. Ezekhez csatlakozott a két lovassági szárny és a gyalogság. A sereg döntő többségét magyar katonák alkották, mellettük azonban cseh, morva, német, lengyel, itáliai és szlovén területekről érkezett harcosok is felsorakoztak. A fővezéri tisztet Tomori Pál kalocsai érsek töltötte be, mellette pedig Szapolyai György számított a had egyik legfontosabb vezetőjének. A török sereg feje Szulejmán szultán volt, míg a legfőbb parancsnokok Pargali Imbrahim pasa nagyvezír, Bali beglerbég és Gázi Huszrev bosnyák bég.
A szembenálló hadrendek elhelyezkedésének és műveleteinek térképvázlata (forrás: Történettudományi Kutatóintézet – tti.abtk.hu/terkepek online
A király hívó szavára ugyanakkor az ország főurai és a hadra fogható nemesség jelentős része is mozgósult, így a magyar királyság tényleges katonai ereje jóval meghaladta a Mohácsnál megjelent had létszámát. Szapolyai János erdélyi vajda mintegy húszezer fős seregével maga is útnak indult, de a török támadás irányának bizonytalansága, valamint az egymásnak ellentmondó utasítások miatt nem érkezett meg időben a csatatérre. Amikor véglegessé vált, hogy Mohácsnál van szükség rájuk, serege már csak Szegedig jutott. Hasonlóképpen nem érkezett meg időben a Frangepán Kristóf vezetésével útnak indult több ezres horvát haderő, valamint a cseh csapatok jelentős része sem. Ha ezek az erők időben egyesülhettek volna a király seregével, a magyar–szövetséges haderő nagyságrendileg 50–60 ezer főre is növekedhetett volna, ami lényegesen mérsékelte volna az oszmánok számbeli fölényét. Mohácsnál azonban végül csak a rendelkezésre álló erők egy része sorakozott fel a szultáni hadsereggel szemben.
1526. augusztus 29-én, a délutáni 3 óra magasságában a harcot Tomori Pál vezette jobb szárnyának rohama nyitotta meg, amely olyan lendülettel csapott le a ruméliai hadtestre, hogy rövid idő alatt visszaszorította és részben szét is verte. A kezdeti magyar siker nyomán Tomori csapatai tovább üldözték az oszmánokat, és a kedvezőnek tűnő fejlemények hatására II. Lajos király is elrendelte a magyar középhad általános támadását a török centrum ellen.
Than Mór festményén megörökített csatajelenet (forrás: Festmények – mohacsi-csata.hu)
A kibontakozó roham hamarosan az ütközet egyik legdrámaibb szakaszává vált. A magyar lovasok közül többen egészen az oszmán centrumig törtek előre, s egyesek már a janicsárok sorain is átjutva Szulejmán szultán táborának közvetlen közelébe kerültek. Ekkor azonban döntő fordulat következett. A szultán válogatott testőrsége, a janicsárok, korszerű tűzfegyvereikkel pusztító sortüzet zúdítottak a támadó magyarokra. A lovasroham lendülete megtört, a kezdeti magyar sikerek pedig fokozatosan szertefoszlottak. Ekkor vált egyre inkább érzékelhetővé az oszmánok jelentős számbeli fölénye és korszerű tűzereje, közte 300 ágyúval.
Az ütközet ettől kezdve mind kaotikusabbá és véresebbé vált. A magyar csatarend felbomlott, a lovasság egy része menekülni kezdett, miközben a gyalogság jelentős része nem tudott kitörni a harcból, és elszántan folytatta a küzdelmet. A harc egészen sötétedésig elhúzódott, s a csatatéren maradt magyar katonák túlnyomó többsége életét vesztette. A vereség után a menekülés közben is súlyos veszteségek érték a szétszóródott magyar sereget. Mindez jól mutatja, hogy Mohács nem néhány rövid óra alatt lezajló, egyoldalú összecsapás volt, hanem kezdeti magyar sikerekkel induló, majd drámai fordulatot vevő, egész délutánon át tartó ütközet.
Az ütközet ábrázolása egy korabeli török miniatúrán (forrás: Wikemedia Commons)
A csata kimenetele még az oszmán táborban sem vált azonnal bizonyossá. A hagyomány szerint Szulejmán szultán az est beálltával sem engedte katonáit teljesen lepihenni, hanem készenlétben tartotta őket, attól tartva, hogy a magyarok további erői még támadást indíthatnak. Csak másnap vált egyértelművé számukra, hogy a magyar királyi sereg megsemmisítő vereséget szenvedett.
A mohácsi vereség ára szinte felfoghatatlan volt. A csatatéren és a menekülés során legalább 15 ezer magyar katona vesztette életét, s velük együtt odaveszett az ország politikai és egyházi vezetésének jelentős része is. Elesett II. Lajos király, valamint a főpapság hét tagja: Szalkai László esztergomi és Tomori Pál kalocsai érsek, továbbá Perényi Ferenc váradi, Csaholy Ferenc csanádi, Móré Fülöp pécsi, Paksi Balázs győri és Palinai György boszniai püspök. A világi előkelők közül ugyancsak a csatatéren maradt többek között Báthori András, Török Imre, Treutel Ferenc, Korcsek János, Országh Mihály, Sárkány Ambrus és Drágffy János országbíró is, aki az uralkodói zászlót hordozva teljesítette kötelességét egészen a haláláig. A veszteség nem csupán katonai vereséget jelentett: egyetlen napon az ország vezetésének olyan jelentős része pusztult el, amelynek következményeit Magyarország még hosszú évtizedeken át viselte.
Than Mór egy másik művén is a Mohácsi csatát festette meg (forrás: Festmények – mohacsi-csata.hu)
A király halála ráadásul még sokáig bizonytalan volt. II. Lajos a menekülés során eltűnt, holttestét közvetlen kísérői; Aczél István és Trepka András tetemeivel együtt pedig csak később találták meg a Csele-patak közelében. Így a mohácsi vereséget követő napokban és hetekben még az sem volt bizonyos, hogy mi történt az uralkodóval. A Magyar Királyság azonban addigra már visszafordíthatatlanul új korszak küszöbére érkezett.
A mohácsi csatatér számos kiváló magyar főurat és egyházi méltóságot temetett maga alá, ám térségünk története szempontjából valamennyiük közül különös jelentőséggel bír Szalkai László esztergomi érsek sorsa. Az ország prímása nem csupán a magyar egyház első számú vezetője volt, hanem életútja révén szorosan kapcsolódott Esztergomhoz és tágabb térségünkhöz is. Az ő története ezért egyben a mi történetünk része is.
Székely Bertalan festményén állított emléket a gyászos kimenetelű összecsapásnak (forrás: Festmények – mohacsi-csata.hu)
Szalkai László életútja önmagában is rendkívüli felemelkedés története. Az 1470-es évek közepén a Szatmár vármegyei Zalkán, a mai Mátészalka elődjének tekinthető településen, egy egyszerű vargacsalád gyermekeként született. Tanulmányait a sárospataki plébániai iskolában végezte, ahol Kisvárdai János tanítványa volt. Az itt szerzett magas szintű műveltségének egyik páratlan emléke az úgynevezett Szalkai-kódex, amelyben diákkori jegyzetei maradtak fenn. A kézirat különösen értékes művelődéstörténeti emlék: asztronómiai, zeneelméleti, jogi, irodalmi és nyelvi ismereteket is őriz, és egyedülálló módon enged betekintést a késő középkori magyarországi oktatás világába. A kódex ma az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár féltett kincsei közé tartozik.
Fiatalon a királyi udvar szolgálatába került, pályája pedig gyors ütemben ívelt felfelé. 1500-ban már Bornemissza János királyi kincstartó mellett dolgozott alkincstartóként, majd a királyi gyermekek jószágkormányzójaként és különböző pénzügyi tisztségekben szerzett egyre nagyobb tapasztalatot és befolyást. Pénzügyi hozzáértése, szervezőkészsége és udvari kapcsolatai révén fokozatosan az ország vezető politikai körei közé emelkedett. 1511-től királyi titkárként működött, 1513-tól váci püspök, később pedig kincstartó és királyi kancellár lett. Pályájának csúcsán 1524-ben elnyerte az esztergomi érseki méltóságot, ezzel Magyarország prímása és az ország egyik legbefolyásosabb közjogi személyisége lett.
II. Lajos király holttestének megtalálása – Székely Bertalan festménye (forrás: Festmények – mohacsi-csata.hu)
Szalkai nem csupán egyházi méltóságként, hanem az ország kormányzásának egyik meghatározó szereplőjeként is tevékenykedett. II. Lajos uralkodása alatt jelentős részt vállalt a királyi hatalom megerősítésére irányuló törekvésekben, miközben a magyar diplomácia irányításában is fontos szerepet töltött be. 1523-ban a törökök elleni nemzetközi összefogás megteremtésén dolgozott, a bécsújhelyi tárgyalásokon pedig magyar részről ő terjesztette elő a Nándorfehérvár visszafoglalására irányuló terveket. Az ország belpolitikai válságaiban ugyancsak meghatározó szerepe volt, s 1525 második felében a királyi hatalom tényleges irányításában is jelentős súllyal bírt.
Egyházi működését sem szabad elválasztani korának politikai és vallási viszonyaitól. Érdekes módon bár már évekkel korábban püspöki és érseki méltóságokat viselt, pappá és püspökké csak 1525-ben szentelték fel. Egyházfőként igyekezett eleget tenni kormányzati feladatainak, fellépett a hitbeli tisztaság védelmében és a lutheranizmus terjedése ellen, miközben korának reneszánsz főpapjaihoz hasonlóan személyében az egyházi, politikai és kulturális szerepvállalás is összekapcsolódott.
Szalkai László alakja a Szalkai vitézek teljes alakos szoborkompozícióban Mátészalkán, a nevét viselő téren, két oldalán testvéreivel (forrás: www.kozterkep.hu online).
Életének utolsó állomása a mohácsi csatatér lett. 1526 nyarán, Esztergom érsekeként és Magyarország prímásaként maga is II. Lajos király seregével vonult dél felé, jelentős számú és harcértékű katonából álló érseki csapatával csatlakozva a királyi fősereghez. Augusztus 29-én, Mohácsnál ő is elesett, mégpedig a csata végső szakaszában, a visszavonulási kísérlet közepette. Egy olyan ember életútja ért véget vele, aki egyszerű mátészalkai vargafiúként indult, majd alig több mint öt évtized alatt a Magyar Királyság legmagasabb világi és egyházi méltóságai közé emelkedett. Két ifjabb testvére, Szalkai Márton és Szalkai Balázs ugyancsak ott volt a mohácsi ütközetben, ám ők a túlélők között maradtak. Márton főtisztként szolgált a seregben, Balázs pedig Szarvaskő várának kapitányaként vett részt a török elleni küzdelmekben. A mohácsi vészt követő évtizedekben mindketten tovább folytatták harcaikat az oszmánok ellen, és Eger 1552-es ostrománál is vitézül helytálltak. Balázs alakját Tinódi Lantos Sebestyén is megörökítette az egri viadalról szóló nevezetes énekében.
A Mohácsi Történeti Emlékpark napjainkban madártávlatból (forrás: HVG – Kibontják a mohácsi csata emlékhelyének egy tömegsírját, 2020.08.17)
A mohácsi tragédia másnapján Szulejmán szultán mintegy kétezer magyar foglyot végeztetett ki – a törökök súlyos veszteségei felett érzett bosszúvágy és a további ellenállástól való félelem jegyében. A csatamezőn maradt sok ezer halott számára azonban hamarosan megadatott a végtisztesség: Perényi István nádor özvegye, Kanizsai Dorottya saját költségén négyszáz jobbágyot és szolgálót fogadott fel, akik összegyűjtötték és méltó módon eltemették az elesetteket. Szulejmán, miután megbizonyosodott győzelméről, Budára indult seregével, ahol még abban a hitben volt, hogy a magyar királlyal tárgyalhat. A mohácsi síkon elesett mintegy 15–20 ezer magyar harcos azonban nem csupán egy elvesztett csata áldozata volt: valamennyien egy végsőkig küzdő ország katonái, hősi halottai voltak. Emlékükre méltán idézhetjük Szimonidész thermopülai sírfeliratának örök érvényű sorait: „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”
Borítókép: Perényiné temeti a mohácsi csata halottait – Orlai Petrics Soma festénye – forrás: Magyar Nemzeti Galéria online
Felhasznált források
- B. Szabó János: A mohácsi csata, 4. felújított kiad.; Corvina, Budapest, 2024 (Tudástár)
- Brodarics István magyar kancellár és szerémi püspök leghitelesebb története a magyaroknak a törökökkel, Mohácsnál vívott ütközetéről, In: Botlik Richárd, Illik Péter: A mohácsi csata (1526) másképpen – A nagy temető?, Unicus Kiadó, Budapest, 2018,
- eReDő; Szántai Lajos: Mohács. Két pogány közt – 2019.11.13. előadás
- Ágoston Gábor: Azmán hódítások és Európa – Rubikon Intézet Nonprofit Kft., 2022.
- Régenvolt emberek és egyéb kincsek Mátészalkán – regenvoltszalka.hu online
Szabó Gyula
