A kontinens egyik legrangosabb nemzetközi labdarúgótornájának számító Kvarnerska Rivijera 1966-os kiírásában a Dorogi Bányász együttese az előkelő harmadik helyet szerezte meg. A klub történetének egyik figyelemre méltó nemzetközi sikerére, annak hatvanadik évfordulója alkalmából emlékezünk vissza (Az öt évvel ezelőtti cikkem frissített, bővített változata).
A tekintélyes jugoszláv HNK Rijeka kezdeményezésére és szervezésében az 1950-es évek elején indult útjára a Kvarnerska Rivijera nemzetközi torna. Az alapítók eredeti szándéka szerint a viadal elsősorban nagyszabású utánpótlás-seregszemle volt, amely mindvégig megőrizte ifjúsági jellegét, noha az évek során a csapatok keretében egyre több felnőtt játékos is szerepet kapott. A rendezvény elsődleges célja az volt, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítson a felnőtt pályafutás küszöbén álló fiatal labdarúgóknak.
A rendező város a tengerpart felőli látványa (forrás: Wikimedia Commons)
A házigazda Rijeka városa és a rendező HNK Rijeka az egykori Jugoszlávia legjobb klubjai közül hívta meg a mezőny egyik felét, míg a másik felét rangos külföldi egyesületek alkották. Ennek köszönhetően a torna rövid idő alatt Európa egyik legjelentősebb nemzetközi utánpótlás-labdarúgó eseményévé nőtte ki magát.
A kupa névadója, az Adria szépséges fiumei partszakasza (forrás: KAYAK.com)
A 16 csapatos mezőnyt négy négyes csoportba osztják. A csoportokon belül körmérkőzéseket rendeznek, majd a csoportgyőztesek jutnak az elődöntőbe. A későbbi években a torna nemzetközi jellege tovább erősödött. Idővel már több kontinens klubjai és utánpótlás-válogatottjai is meghívást kaptak. A torna rangját jól mutatja, hogy az évek során nemcsak klubcsapatok, hanem utánpótlás-válogatottak is pályára léptek Rijekában. A résztvevők között megtaláljuk többek között Albánia, Csehszlovákia, az Egyesült Államok, Észak-Macedónia, Írország, Tunézia, Irak, Dél-Korea, Japán és Omán fiataljait is.
Jelvénygyűjtemény a kupa során résztvevő csapatok klubcímereivel. Köztük alulról a harmadik sor első harmadában a Dorogi Bányász jelvénye (forrás: Lokalpatrioti Rijeka.com)
Továbbá a brazil Clube Atlético Mineiro is szerepelt, amely hazája egyik legsikeresebb együttese, bajnoki címekkel és Libertadores-kupa-győzelemmel is büszkélkedhet. A belo horizontéi klub több alkalommal is részt vett a rijekai viadalon, és két ízben a trófeát is elhódította. A tornát 1953-ban rendezték meg először, és hosszú évtizedeken át megszakítás nélkül szerepelt a nemzetközi labdarúgó-naptárban. Még a délszláv háború sem tudta megszakítani folytonosságát; erre csupán a koronavírus-járvány miatt került sor, amikor a 2020-as és a 2021-es kiírást törölni kellett.
A tornára megjelenő promóciós kiadványok egyik beharangozó oldala (forrás: Lokalpatrioti Rijeka.com)
Az első külföldi kupagyőztes a Vasas volt, amely később még egy alkalommal is elhódította a trófeát, majd a Dukla Praha követte a sort a győztesek között. Az 1970-es és 1971-es kiírásban először fordult elő, hogy egymást követően két külföldi csapat is diadalmaskodott: a Burevestnik Moszkva, majd a Leeds United szerezte meg a végső győzelmet. Néhány évvel később a moszkvai együttes ismét kupagyőzelmet ünnepelhetett.
Bő egy évtizeddel később újra megismétlődött a sorozatos külföldi siker: ekkor ismét a Leeds United, valamint a japán válogatott végzett az élen egymást követő években. Az egyetlen csapat, amely egymás után két alkalommal is meg tudta nyerni a tornát, a brazil Clube Atlético Mineiro volt, amely 2003-ban és 2004-ben is diadalmaskodott.
A magas színvonalú mezőnyben az évek során számos világhírű labdarúgó is pályára lépett. A teljesség igénye nélkül megemlíthető Dino Zoff, Pietro Carmignani, Giovanni Galli, Gerd Müller, Paul Breitner, Joe Jordan, Zvonimir Boban, Robert Prosinecki és Davor Šuker.
Az egyik főrendező, Edo Jardas a nyitóünnepségen 1954-ben (forrás: Lokalpatrioti Rijeka.com)
Néhány érdekességet kiemelve a kupa történetéből: a döntők során a legnagyobb arányú győzelem a 6–1-es eredmény volt, amelyre két alkalommal is sor került. Előbb a Dukla Praha győzte le a Rudart 1963-ban, majd a Hajduk Split aratott hasonló arányú sikert a Dinamo Zagreb ellen 1972-ben. Még egy alkalommal fordult elő hétgólos döntő, amikor a Sutjeska Nikšić 5–2-re múlta felül a Skopjét.
A Krimeja stadion Rijeka Sušak negyedében. Itt játszották a dorogiak a csoportmecseiket (forrás: A HNK Orijent 1919 hivatalos honlapja)
A magyar csapatok közül a Vasas két alkalommal is kupagyőzelmet ünnepelhetett: előbb 3–2-re nyert a Trieszt ellen, majd később 1–0-ra a Dukla Praha ellen. A csúcstartó a házigazda rijekai csapat, amely húsz alkalommal hódította el a trófeát, igaz, az egyetlen olyan gárda, amely az összes eddigi kiírásban szerepelt a kezdetektől fogva.
A statisztikák szerint 14 döntő nem dőlt el a rendes játékidőben, így hosszabbítás vagy tizenegyespárbaj döntött a végső győzelemről. Közülük kiemelkedik a Crvena zvezda–Vojvodina finálé, amely 3–3-as rendes játékidő után büntetőkkel dőlt el a belgrádi csapat javára. Mindössze hét döntő zárult gól nélküli döntetlennel.
A tornán több magyar klub is szerepelt az évtizedek során: a Vasas, az MTK és a Dorog mellett később a Ferencváros, az Újpesti Dózsa, a Csepel, a Rába ETO és a ZTE is pályára lépett a viadalon.
A Hajduk Split–Dinamo Zagreb 6–1-es döntőn készült felvétel 1972-ben (forrás: Lokalpatrioti Rijeka.com)
A további részletek ismertetése előtt érdemes röviden kitérni a tornának otthont adó városra is.
Rijeka (magyar nevén Fiume) az Adriai-tenger partján fekvő kikötőváros, amely nevét a városon áthaladó Recsina folyóról kapta. A település már az ókorban is lakott volt: a kelták és illírek után a rómaiak hódították meg, Tarsatica néven.
Rijekai panoráma (forrás: Wikimedia Commons)
A város a történelem során több államalakulat fennhatósága alá tartozott. A középkortól kezdve hosszú időn át a Magyar Királysághoz kötődött perszonálunióban, majd az Osztrák–Magyar Monarchia részeként fejlődött tovább.
Az első világháborút követően Fiume sorsa megosztottá vált: a város különböző részei eltérő államigazgatás alá kerültek, a természetes határvonalat pedig a Recsina folyó jelentette.
A lenyűgöző Rijeka, amely 2020-ban Európa kulturális fővárosa volt (forrás: Love Exploring – Stefan Brajkovic felvétele)
A második világháború idején a város német megszállás alá került, majd a háborút követően Jugoszlávia része lett. Az 1990-es évek elején kitört délszláv háború és Jugoszlávia felbomlása után 1991-ben Horvátország kikiáltotta függetlenségét, amelyet később nemzetközileg is elismertek, így Rijeka az újonnan létrejött állam része lett.
A festői Adria-öböl (forrás: Wikimedia Commons)
A Tengermellék–Hegyvidék megyében, az Adria partján fekvő Rijeka mintegy 110 ezer lakosú város, Horvátország harmadik legnagyobb települése. Fontos kikötőváros, jelentős hajógyártási hagyományokkal, valamint a térség közigazgatási, kulturális és turisztikai központja.
A város híres partszakasza a Kvarner-öböl térségéhez kapcsolódik, amelyről a Kvarnerska Rivijera labdarúgótorna is a nevét kapta.
A torna 1966-os kiírására készült műsorfüzet (forrás: Njuskalo.hr Ogalsnik)
1966-ban a Kvarnerska Rivijera 14. kiírására került sor, amelyre a Dorogi Bányász csapata is meghívást kapott. A meghívás önmagában is rangot jelentett, hiszen az 1950–60-as években az egyesület komoly nemzetközi elismertségnek örvendett. A Dorogi Bányász nemcsak hazai eredményeivel vívott ki tekintélyt, hanem külföldön is nagy megbecsülés övezte, így rendszeresen kapott meghívást rangos nemzetközi tornákra.
A nyitóünnepség (forrás: Lokalpatrioti Rijeka.com)
A magyar csapatok közül korábban már a Vasas és az MTK is szerepelt a rijekai viadalon. Az angyalföldiek két alkalommal – 1956-ban és 1962-ben – meg is nyerték a tornát, míg az MTK 1965-ben a negyedik helyen végzett. A Dorogi Bányász az első magyar vidéki klubként vett részt a Kvarnerska Rivijerán.
A csoportmérkőzéseket több helyszínen, Rijekában, Pulában és Labinban rendezték, összesen négy stadionban, köztük a rijekai Sušak városrész arénájában.
Egy további felvétel a nyitóünnepségről (forrás: Lokalpatrioti Rijeka.com)
A torna 1966. június 26. és július 3. között került megrendezésre, és a hivatalos megnyitó ünnepséggel vette kezdetét a rijekai Kantrida stadionban.
A Dorogi Bányász csapata és kísérői a megnyitót megelőző napon érkeztek a helyszínre, egy több mint 13 órás, vonattal megtett utazást követően. A delegáció az Adria egyik legszebb és legnépszerűbb üdülőhelyén, Opatijában (magyar nevén Abbázia) kapott szállást, a Hotel Centralban.
A Grand Hotel Central és környéke Opatiában. Itt volt elszállásolva a dorogi delegáció (forrás: nikitravel)
A dorogiakat már a rijekai pályaudvaron szívélyes fogadtatás várta, és a torna teljes ideje alatt példaértékű vendéglátásban részesültek. A játékosok szabadidejükben városnézéssel és az Adriai-tengerben való fürdőzéssel töltötték idejüket.
A dorogiak hotelének logója
Az 1966-os torna csoportjai:
A megérkezést követő napon megkezdődtek a csoportküzdelmek, amelyek során a Dorogi Bányász az első fordulóban a helyi klub, az 1919-ben alapított Orijent ellen lépett pályára. A csapat a rijekai Sušak városrészét képviselte, amely 1946 óta Rijeka része, korábban azonban önálló településként működött.
A rendelkezésre álló források alapján a mérkőzés gólszerzői nem ismertek, így a további találkozóknál is kizárólag az eredmények kerülnek feltüntetésre.
A dorogi gárda tagjai a szálláshelyük bejárata előtt (forrás: A Csiszár család albumából)
1. csoportmérkőzés – 1966. június 26.
A Dorogi Bányász irányította a találkozót, és megérdemelten győzött, ugyanakkor számos helyzetet nem sikerült kihasználni. A játék képe és a kidolgozott lehetőségek alapján a csapat nagyobb gólkülönbséggel is nyerhetett volna.
2. csoportmérkőzés – 1966. június 27.
A következő napon már a második csoportmérkőzés következett a kiváló osztrák Austria Wien ellen. A Dorogi Bányász ezúttal hatékonyabb játékkal rukkolt elő, és magabiztos győzelmet aratott.
3. csoportmérkőzés – 1966. június 29.
A záróforduló előtt egyértelművé vált, hogy a csoport harmadik mérkőzése döntő jelentőségű lesz. Az FK Vojvodina ugyanis mindkét korábbi ellenfelét legyőzte, és jobb gólkülönbségének köszönhetően egy döntetlen is elegendő lett volna számára a továbbjutáshoz.
Egy nap pihenőt követően rendezték meg a találkozót, amelyen a Dorogi Bányász mindent megtett a győzelemért. A feszült, kiélezett mérkőzésen a dorogi csapat végül megérdemelt győzelmet aratott, és csoportja élén végzett úgy, hogy a három mérkőzésen nem kapott gólt.
A csoportkörök után a négy csoportgyőztes jutott az elődöntőbe: az 1. csoportból a Partizan Beograd, a 2.-ból a CSZKA Szófia, a 3.-ból a HNK Rijeka, míg a 4.-ből a Dorogi Bányász. A csapatok két nap pihenőt követően készülhettek a folytatásra.
Az elődöntők helyszíne a festői fekvésű kantridai stadion volt, amely a torna további mérkőzéseinek – az elődöntők mellett, a bronzmérkőzésnek és a döntőnek – is otthont adott.
Az elődöntőbe jutott dorogiak a Vojvodina elleni mérkőzést követően (forrás: A Csiszár család albumából)
Elődöntő – 1966. július 2.
A pihenőt követően a Dorogi Bányász nehéz helyzetbe került, és a Partizan Beograd ellen súlyos vereséget szenvedett. A jugoszláv élcsapat esélyeshez méltóan játszott, és magabiztosan jutott a döntőbe.
A másik ágon a hazai HNK Rijeka nem tudta kiharcolni a fináléba jutást, miután a CSZKA Szófia 1–0-ra győzött.
Bronzmérkőzés – 1966. július 3.
Másnap már az érmekért zajlottak a küzdelmek. A házigazda HNK Rijeka abban bízott, hogy hazai közönség előtt megszerezheti a harmadik helyet, ugyanakkor a Dorogi Bányász is hasonló céllal lépett pályára. A több ezres nézősereg biztatása mellett rendkívül izgalmas, magas színvonalú mérkőzés alakult ki, amely a torna egyik legemlékezetesebb összecsapásának bizonyult.
A bronzmeccs és a döntő csodálatos helyszíne, a Kantrida stadion Rijekában (forrás: Wikimedia Commons)
A Dorogi Bányász az elődöntő veresége után is jól szervezetten futballozott, és az első félidőt követően előnyben vonulhatott szünetre. A fordulás után a hazaiak előbb egyenlítettek, majd a vezetést is megszerezték, ám a dorogi csapat nem adta fel: gyorsan válaszolt, majd újabb találattal ismét megfordította az eredményt, és végül 3–2-re győzött.
A hazai közönség a csalódottság ellenére sportszerűen, vastapssal jutalmazta a Dorogi Bányász teljesítményét, amely a torna során különösen a bronzmérkőzésen aratott nagy közönségsikert.
Döntő – 1966. július 3.
A fináléban a Partizan Beograd és a CSZKA Szófia találkozott. A szoros mérkőzésen végül a belgrádi együttes diadalmaskodott, és megvédte címét.
A Dorogi Bányász így bronzérmet szerzett, amellyel jelentős nemzetközi sikert ért el, és hozzájárult a magyar labdarúgás hírnevének öregbítéséhez. A tornán elszenvedett egyetlen vereséget a címvédő, egyben a későbbi győztes ellenében könnyebb volt elfogadni. A félelmetes hírű Partizán klub amúgy is roppant sikeres periódusban volt. Az előző évben hazája bajnokságát nyerte, majd azt követően BEK-döntőt játszott alig két hónappal a rijekai tornát megelőzően. A belgrádiak kupamenetelésük során többek között 4–2-es összesítéssel léptek túl a francia FC Nantes csapatán, majd 3–1-es összesítéssel a német Werder Bremen gárdáján, 6–4-es összesítéssel a csehszlovák Sparta Praha együttesén, az elődöntőben pedig 2–1-es összesítéssel az angol Manchester United alakulatát búcsúztatták. A döntőben a brüsszeli Heysel Stadionban a 70. percig vezettek a Real Madrid ellen, míg végül a spanyolok nyertek 2 : 1 arányaban.
Az eredményhirdetést és az érmek átadását követően a résztvevők közös búcsúbanketten vettek részt.
Az 1966-os Kvarnerska Rivijera végeredménye:
- Partizan Beograd
- CSZKA Szofija
- Dorogi Bányász
- HNK Rijeka
A 3. helyért járó trófea (forrás: A Csiszár család albumából)
A torna során a gólkirályi címet és a legjobb játékosnak járó különdíjat a Partizan Beograd két labdarúgója kapta, míg a legsportszerűbb csapatnak járó elismerést a dán együttes érdemelte ki. A különböző díjak mellett több egyéni és csapatszintű elismerés is gazdára talált, köztük a Dorogi Bányász játékosai is részesültek díjazásban.
A résztvevő csapatok a játékvezetés színvonalát egységesen magasra értékelték, a mérkőzéseket a korabeli beszámolók szerint kiegyensúlyozott és sportszerű bíráskodás jellemezte.
A tornán részt vett Dorogi Bányász kerete :
Bartalos József, Bartl Lőrinc, Czéh László, Csiszár László, Dancs Gyula, Debre Péter, Duralla Ferenc, Kaiser József, Kiss Rudolf, Laczkó István, Lakics Balázs, Molnár József, Nagy Sándor, Simon Gyula, Simonfi Ferenc, Szabó I. István, Szabó II. István.
A dorogi csapat még odahaza, nem sokkal az indulást megelőzően. Felső sor balról: Simonfi, Csiszár, Debre, Simon, Varga János edző, Laczkó, Bartl, Duralla, Molnár. Alsó sor: Nagy, Lakics, Dancs, Szabó I., Bartalos, Kiss R. (forrás: A Csiszár család albumából)
Szakmai stáb:
Varga János (vezetőedző), Nyirák Rudolf (technikai vezető), Kállai Károly (szakosztályvezető), Havas Miklós (sportvezető). A vezetőedző, Varga János, aki néhány évvel korábban még a klub játékosa volt, ekkor már fiatal edzőként irányította a csapatot. Munkája hozzájárult ahhoz, hogy a dorogi együttes sikeres szerepléssel zárja a nemzetközi tornát.
Két szalagcím a korabeli sajtóból (forrás: Dolgozók Lapja)
A szakvezetők elégedetten értékelték a Dorogi Bányász teljesítményét, külön kiemelve a játékosok fegyelmezettségét és példás hozzáállását. A beszámolók szerint a csapat a rekkenő hőség ellenére is maximális erőbedobással küzdött, a tornán a napi átlaghőmérséklet meghaladta a 30 Celsius-fokot.
Egyéni teljesítmények tekintetében Simonfi Ferencet emelték ki a szakemberek, aki a torna során kiemelkedő formában játszott. A rutinosabb játékosok – köztük Bartalos, Duralla, Lakics, Simon, Czéh és Molnár – meghatározó szerepet töltöttek be a csapatban, míg a fiatalabb labdarúgók számára a torna fontos nemzetközi tapasztalatszerzést jelentett.
Érdekesség, hogy a keretben több családi futballhagyomány is tovább élt: Laczkó István és Molnár József is olyan családokból érkezett, ahol az édesapák korábban a dorogi labdarúgás meghatározó szereplői voltak.
A sikeresen szereplő dorogiak a hotel lépcsőjén, immár a harmadik helyezettnek járó trófeával és klubzászlóval (forrás: A Csiszár család albumából)
A csapat korelnöke Bartalos József volt. A Dorogi Sportmúzeum II. termében ma is láthatók a rijekai tornához kapcsolódó relikviák, köztük egy díszes faragott fakulacs „Rijeka” felirattal és egy jugoszláv zászló, amelyek a részvétel emlékét őrzik.
Bartalos József évtizedekkel a rijekai kupaszereplést követően a Dorogi Sportmúzeumban. Körülötte a tornáról származó két ereklye is látható: Tőle balra a díszes faragott fakulacs, dísszalagán „Rijeka 1966” felirattal, valamint jobbra, a sarok közelében a jugoszláv zászló.
A keretben két azonos nevű játékos is szerepelt Szabó István néven, akiket a pályán betöltött szerepük és becenevük alapján különböztettek meg („Piszka” – kapus, „Okos” – irányító). A kapus később a Videoton együttesében is szerepelt, majd pályafutása végén visszatért Dorogra, míg a mezőnyjátékos Szabó ifjabbik öccse, Szabó József kiemelkedő csatárként szerzett nemzetközi elismertséget is.
A csapat összetétele jól tükrözte a korszak sajátosságait: a keret jelentős része dorogi kötődésű játékosokból állt, sokan közülük helyben születtek, amely nagyban erősítette a csapatszellemet.
A 2018-ban rendezett torna 2. csoportjának menetrendje a programfüzetben (forrás: Kvarnerska Rivijera weboldala)
A cikkben szereplő külföldi csapatnevek és földrajzi elnevezések a korabeli magyar sajtóban és szakirodalomban használt formák alapján kerültek feltüntetésre. A történeti hűség érdekében a forrásokban előforduló elnevezéseket követtem, figyelembe véve a magyaros írásmódot és a nemzetközi használatban elterjedt változatokat is.
Az Adria-parti város naplemente után (forrás: Wikimedia Commons)
Külön köszönet Csiszár László és családjának a rendelkezésre bocsátott fotókért, valamint a pontosításokért és kiegészítő információkért.
Borítókép: A torna emblémája (forrás: Kvarnerska Rivijera weboldala)
Felhasznált irodalom
- Kvarnerska Rivijera hivatalos weboldala
- Dolgozók Lapja (Komárom megyei napilap), 1966. július 7–10.
- Magyar Szó (1966. júniusi–júliusi számok)
- Danilo Butorović: Mezzo secolo della Kvarnerska Rivijera 1953–2002 (2005/2006)
- NK Rijeka hivatalos oldal – „Kvarnerska Rivijera Contest Rules” (2016)
Szabó Gyula
