Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának hetvenharmadik részben egy kalandos alpesi túrán veszünk részt.
Az ember általában jó előre eltervezi magashegyi túráját. Beszerzi a szükséges térképet és felszereléseket, gyakorlott társat keres maga mellé, utánanéz a várható időjárásnak és ha mindent rendben valónak gondol, elindul. A meglepetésekre azonban mindig számítani kell.
2004 óta járjuk a dél-tiroli Vinschgau környéki hegyeket, és általában egy hetes kint tartózkodásunk alatt igyekszünk a lehető legtöbb túraútvonallal megismerkedni. Akkoriban szerkesztője és rendszeres szerzője voltam a Hegyisport és Turista Magazinnak (HTM), ez az alpesi vidék pedig számos jó témát kínált fel.
A bevállalás
A terület jócskán bővelkedik magashegyekben, jóllehet egyikük sem számít igazán nagy falatnak a tekintetben, hogy magasságuk nem éri el a „bűvös” négyezer métert. Ennek ellenére kemény utakat, ha akar, itt is találhat az ember (elég, ha csak az Ortler-csoport tagjaira gondolunk), az úgymond „normál”, de azért kitartást igénylő útvonalaknak pedig se szeri, se száma.
Nem vagyok hegymászó, így a kimondott alpinista teljesítmények sem vonzanak. De a hegyeket szeretem és ameddig a „magashegyi túra” keretein belül mozoghatok, igyekszem is kihasználni a lehetőségeket. Olykor azonban előfordul, hogy kivételeket teszek, és képességeim határainak tudatában amolyan „ez még belefér” dolgokat is bevállalok.
2006 szeptemberében a meteorológia végre javulást ígért az előző napok esős időjárása után, és e tekintetben 17-e kedvezően is indult. Az 1400 méteren fekvő Tanas faluból jó rálátásunk volt a környékbeli hegyekre, és minden okunk megvolt arra, hogy bizakodva húzzuk fel túrabakancsunkat. Fodor István barátommal döntöttünk úgy, hogy az előző napi 12 órás utazás után (ekkor érkeztünk Magyarországról), ha nem muszáj, nem ülünk autóba és inkább egy átmozgató, vagy ha úgy tetszik, akklimatizációs túrát teszünk a környékbeli hegyek valamelyikére.
Pesta javaslatára az általa már korábban bejárt Litznerspitze (3205 méter) megmászása mellett döntöttünk, úgy, hogy lefelé mellékesen az előbbitől kissé délnyugatra lévő Madatschknott (3081 méter) csúcskeresztjét is érintjük. Bíztunk a jó időben, ami ugyebár egyet jelent a jó kilátással. Innen ugyanis rengeteg háromezres azonosítható be könnyűszerrel, persze némi térképi segédlettel. Ezt a tájékozódást a későbbiekre nézve tartottuk fontosnak.
A laasi közigazgatáshoz tartozó Tanast körülbelül két kilométerre délkeleti irányban hagytuk el, amikor két parasztgazdaság (Untere Troghöfe – 1435 méter, Platzlfoar – 1518 méter) mentén északi irányba tértünk. A turistatérképen (Kompass [52] 50 000) 19-es számmal jelzett ösvényt követtük. A kisebb zúgókkal szaggatott, olvadékvizekből táplálkozó hegyi patak (Strimmbach) jól berajzolta az előttünk álló útvonalat. A meredek kaptató kellemes emelkedésű, alpesi legelővé szelídült, amelyen barátságos lovakkal is összefutottunk.
Köddé vált csúcsok
A havasi rétet magunk mögött hagyva a terep hirtelen emelkedni kezdett. Időközben gyanússá vált, hogy a Nap – amelynek már jócskán éreznünk kellett volna testet-lelket melengető hatását – nem akarta megmutatni magát. A felhő, ami eddig tisztes távolságban felettünk tartózkodott, egyre csak süllyedt. A már közelinek tűnő csúcsok látványa hamarosan köddé vált. Nem így a remény, amely azt sugallta, hogy próbáljunk meg feljebb jutni, hiszen, ha sikerül a felhők fölé kerekedni, ott minden bizonnyal szép idő vár ránk. Meg voltunk győződve arról, hogy alattunk a völgyben szintén kellemes, napos idő van, s csak ez a fránya felhő űz tréfát velünk. (Hegymászók beszámolóját olvastuk azokról az időjárási anomáliákról, amelyeket egy relatíve kis felhő okozott. Míg alatta és felette szép volt az idő, benne viszont rendkívül kellemetlen: alacsony látótávolság és hőmérséklet, jégeső stb.)
Bennünket csak a ködszitálás bosszantott. Eleinte nem akartuk elővenni esőkabátjainkat, de tartva attól, hogy előbb-utóbb ettől is átázik a ruhánk, előkerült a műanyag öltözet. Aminek megvan az a hátránya, hogy mászás közben hamar befülled az ember, nem beszélve arról, hogy a közlekedés is roppant nehézkes benne.
Eleinte még biztos, füves, ám az elmúlt napok esőzései hatására kissé vizenyőssé vált talajon haladtunk, nem sokkal később ezt az erőteljesen aprózódó kristályos kőzetből, valamint palából álló törmelékszoknya váltotta fel. A kőgörgetegben csak elvétve kínálkozott stabil pont. A köd rendre feloszlott, igaz csak néhány pillanatra, amely ahhoz rövid ideig tartott, hogy fényképezőgépünket elővéve megörökítsük az alattunk elterülő látványt, de mégis elegendő, hogy lelket öntsön belénk, és kitartásra ösztönözzön.
Mivel a megkezdett 19-es út végállomása nem egyezett a miénkkel, vagyis a Litznerspitzével, el kellett hagynunk, és egy elszórtan jelzett, alternatív ösvényre tértünk át. Gyanítjuk, hogy ez utóbbi jelzése nem hivatalos, vélhetően valaki erre rövidíthetett a gerinc felé. Az út maga, bár erősen kitett, nem lenne nehéz száraz időben. Így a szitáló esőben, esőkabátban viszont kellemetlen volt. A kövek nem elég, hogy csúszósak voltak, de rendre kifordultak a lábunk alól. Szerencsére mindig akadt annyi szilárd lépés vagy fogás, amibe beleterhelhettünk. Igyekeztünk gyorsan túl lenni ezen a szakaszon.
A hegy túloldalán; hogy kerültünk ide?
A gerincre érve enyhe rosszullét kapott el. Foghatom ezt a gyors kapaszkodásra, talán kapkodásra, a kitettség okozta izgalomra és az akklimatizáció hiányára. Bíztam abban, hogy egy kis pihenés rendbe hoz, ezért a Litznerről lemondtam. Döntésemet utólag sem bántam meg, hiszen néhány méteres látótávolság mellett a nedves köveken botorkálni nem sok értelme lett volna. Persze mindezt csak társam beszámolójából tudhattam meg, aki vállalkozásunk „becsületét mentve”, egyedül tette meg a csúcsig hátralévő körülbelül 120 méteres szintet.
Úgy félórás pihenő után indultunk lefelé, vagyis a néhány száz méterre lévő Madatschknott felé. Az út jelentős részét a gerinc kőtörmelékén tettük meg. Következő úti célunk nem tűnt messzinek, bár az állandósuló ködben nem mindig lehetett rendesen tájékozódni. Az óránkat is figyelnünk kellett. Fél kettő körül járt, és tudtuk, hogy nem nagyon állhatunk meg, ha még világosban akarunk szálláshelyünkre érni. Hamarosan a Madatschknott csúcsára léphettünk, az elképzelt kilátás, amelyet a masszív köd megakadályozott, esélytelenné vált. Gyors bejegyzést tettünk a csúcskönyvbe, majd megcéloztuk a lefelé vezető ösvényt.
Eleinte a csúcsplatón haladtunk, ahol a jelzéseket elnagyolták. Ez nem is okozott volna gondot tiszta időben. A mindössze 15-20 méteres látótávolság mellett azonban problémás volt. Mint ahogy az is, hogy nem tudtuk mihez viszonyítani helyzetünket. Megörültünk, amikor egy lefelé vezető ösvényt találtunk, és mivel úgy véltük, hogy nagyjából az irány is rendben van, megkezdtük az ereszkedést. Tekintve, hogy elég későre járt, jobbnak láttuk, ha rövidítünk. Az út nem volt nehéz, a morénán elég gyorsan lehetett haladni. Lejjebb érve nőtt a látótávolság, s bár a táj nem volt ismerős, emiatt különösebben nem aggódtunk. A területet ugyanis számtalan völgy tagolja, így az sem aggasztott volna, ha a szomszédos katlanban találjuk magunkat. Csak az volt a fontos, hogy mihamarabb érjünk le egy településre, vagy legalább egy erdészeti útra. Időközben szakadni kezdett az eső. Már az erdőhatárt is kivettük, nem tűnt messzinek. Négy óra volt ekkor. A távolban kis faház tűnt fel, s rátaláltunk az oda vezető ösvényre is. Körülbelül egy óra múlva már a háznál álltunk. Favágók húzódtak be az eső elől. Utólag szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy találkoztunk velük. Eligazítást kérve ugyanis kiderült helyzetünk. Bizony jócskán elszámítottuk magunkat. Ugyanis ahelyett, hogy a déli völgyek valamelyikén ereszkedtünk volna le, északkeletre tévedtünk. Tulajdonképpen átkeltünk a teljes hegygerincen! Jó időben valószínűleg még élveztük is volna ezt, így azonban cseppet sem voltunk magunktól elragadtatva. A helybéliek talán megszánhattak minket, hiszen azonnal felajánlották segítségüket, és a legközelebb fekvő Matsch falucskáig kísértek. Hamar kiderült, hogy jól jártunk velük, ugyanis gyalogosan a több mint ezer méteres szintvesztés sok időt emésztett volna fel. Újdonsült barátaink jóvoltából az út nagy részét egy traktor kanalában gubbasztva (csak itt volt hely) tettük meg, a falu határán lévő tanyáról pedig egyikük autóján a már Tanashoz közeli Schludernsig jutottunk. Ide jöttek értünk otthon maradt társaink.
Tanulságok
A kissé kalandosra sikeredett túra után fontosnak tartottuk, hogy kiértékeljük az eseményeket, és mások, illetve saját magunk okulására tanulságokat vonjunk le a történtekből. Ebből talán a legfontosabb, hogy ne vállaljunk be háromezres magasságot az első napi túrának, ha nem vagyunk kellőképpen akklimatizálódva. Ha cseppnyi kétely is felmerül az időjárás végkimenetelét illetően, ne induljunk el, illetve, ha ezt már megtettük, az első adandó alkalommal forduljunk vissza. Legyen nálunk tájoló, vagy GPS, hogy ellenőrizhessük útirányunk helyességét, ha azt egyébként a gyenge látótávolság miatt a tereptárgyak alapján nem tehetjük. Ha mindenképpen bevállaljuk a túrát akár rossz időben is, készüljünk fel egy esetleges bivakra (az Alpokban számtalan menedékház található). Mindenképpen legyen nálunk mobiltelefon, hogy gond esetén értesíthessük a szálláshelyen maradt társainkat.
Az itt bemutatott történet 2006 szeptemberében történt, és még ekkor meg is írtam a HTM egyik lapszámában. Az átélt élmények ma, közel 20 év múltán is élénken élnek emlékezetemben, és tanulságai természetesen ma is érvényesek.
Lieber Tamás
