Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának hetvenegyedik részben a szomszédos Szlovénia klasszikus karsztterületére túrázunk.
A Magyarországgal határos Szlovénia kis területe – 20 273 km2 – ellenére bővelkedik a természeti látnivalókban; elég, ha csak a Szlovén-Alpokra, a vad zúgókkal bíró hegyi folyókra, vagy a felszín alatti értékekre gondolunk. Ez utóbbiakat tankönyvi alapossággal tárja elénk az ország területének majd egyharmadát kitevő Dinári-hegység.
Szlovénia karsztvidéke a „karszt” fogalmának szülőhelye. Az ország déli részén terpeszkedő karsztfennsík, ahogy a neve is mutatja, „Karszt-fennsík”, igazi paradicsom a földrajzosoknak, ahol a víz oldó munkájának megannyi jelenségét, számtalan formakincsét megfigyelhetjük. Komoly gondban van hát az ember, hogy egy-egy néhány napos villámlátogatásba mit fűzzön fel ezek közül. A kimondottan a karsztjelenségek megfigyelése végett tett nyárvégi, illetve tavaszi látogatás valamelyest megkönnyítette a dolgom, ugyanis barlangász társaimmal lehetőségem nyílt az évszakos tevékenységek összehasonlítására.
Poljék, dolinák, uvalák, víznyelők, sziklahidak, barlangok és rombarlangok, szakadéktöbrök, búvópatakok mind-mind hozzátartoznak a szinte emészthetetlen bőségben elénk táruló látványhoz. Nem szabad hát elégedetlenkednünk, ha a néhány napos alkalmak csak „felszínes” ismerkedésre adnak lehetőséget, még úgy is, hogy mindez részben a felszín alatt történik.
A Postojnához közeli Laze falucska kempingje (Speleo Camp vagyis Barlangászkemping) ideális kiindulópontja a karsztra tervezett csillagtúráknak, mert a legfőbb látnivalók 15 kilométeres körön belül megtalálhatók.
Tavak vagy rétek?
A legszemléletesebb megoldás, ha képzeletbeli kirándulásunkat a víz nyomán haladva tesszük meg. Noha kempingünk szomszédságában található Planina-poljén (a polje nagy kiterjedésű karsztos mezőt, medencét jelent), illetve az azt övező magaslatokon is számtalan, töbör, víznyelő, zsomboly tátong, kiindulópontunk mégis az innen körülbelül 15 kilométerre található Cerknica hatalmas lapálya. Választásunk nem véletlen, hiszen a Cerknica-polje Szlovénia legnagyobb tavát tárolja, igaz csak ideiglenesen, ugyanakkor a rendszer hidrológiája bárki számára is jól feltárható összefüggéseket mutat.
A poljék nyáron hatalmas füves rétek, kisebb nagyobb berogyásokkal, töbrökkel vagy dolinákkal. A kép persze csalóka, késő ősszel vagy kora tavasszal a rétek helyén ugyanis nagy kiterjedésű tavakat találunk.
A völgyek időszakos elárasztását, illetve kiszáradását a víznyelők és források egymástól eltérő ütemű működése irányítja.
A Cerknica medencéjének északnyugati végében néhány méter átmérőjű barlangszájak hívogattak. Az augusztusi kánikulában egyikük – Svinjska jama – hűsítő bejáratában hosszasan elidőzhettünk, majd a rendelkezésünkre álló térképek átböngészése után e különleges képződmény felderítésére indultunk. Hogy mitől különleges ez a barlang? Ahogy fentebb is láthattuk, a polje működését források és víznyelők szabályozzák. Előfordul, hogy e két tevékenységet ugyanaz a rendszer irányítja. Az úgynevezett katavotrák nagyvízkor forrásként, kisvíz idején nyelőként működnek. A közel 16 km hosszú barlangrendszer főágát mindössze néhány száz méteres hosszúságban tudtuk földeríteni, de néhány oldalágba is benéztünk. Természetes, hogy a kiömlő víz az erózióbázist jelentő karsztvízszint megsüllyedésével egy időben elkezd visszaáramolni (nyelődni) a korábban forrásként funkcionáló rendszerbe. Így magával visz mindent, amit áradása során összegyűjtött (gallyakat, levelet, füvet, farönköket és sajnos szemetet is), és amelyeket azután a járatok különböző szintjein találunk meg, nemcsak az aljzaton, hanem magasan a fejünk fölé beékelődve is. A víz teljes visszavonulását követően nem ritka a haltetemek látványa sem. A 2-6 méter magas járat gyakran kerül teljesen víz alá, így vegyi kitöltéseket (elsősorban cseppköveket) csak elvétve találunk itt, és azokat is a magasabb részeken. Viszont lejjebb a víz eróziós, korráziós munkájának cseppet sem unalmas formáit (üstöket, kőpengéket, szinlőket stb.) láthatjuk.
A triász- és juraidőszaki dolomit, valamint jura- és krétaidőszaki mészkő övezte Cerknica-polje területe 38 km2, ebből az időszakosan elöntött terület nagysága 27 km2. A Ljubljanica-folyó vízgyűjtőjéhez tartozó medencében átlagosan 19 millió köbméter víz gyűlik össze, ám rendkívüli esetekben az időszakos tóban 87 millió köbméter is tározódik. A tóba a felszínen egyetlen patak érkezik, a többi mind a felszín alól táplálja, míg megcsapolódása kizárólag víznyelőkön át történik.
A tó létrejötte a beáramlás és elfolyás intenzitásának különbségéből következik; amíg a beérkező vizek átlagosan másodpercenként 211 köbméteres mennyiségben folynak, addig a leeresztés üteme „mindössze” 90 köbméter. Az áradások novemberben és márciusban tetőznek, a legkisebb vízmennyiséget augusztusban tapasztalhatjuk a rendszerben. A tó élettartama egy évben átlagosan 285 nap.
Elképesztő a kontraszt a Cerknica-polje tavaszi és nyári képét illetően. Áprilisban nagy kiterjedésű tó áztatja a területet, míg augusztusban a legmélyebb zónában összegyűlt kicsiny tavacskától eltekintve vízborítást nem látunk. Nyár végére a polje szinte teljesen kiszárad, s ím bepillantást nyerhetünk a kulisszák mögé, láthatjuk a hatalmas kiterjedésű vízárkokat, víznyelőket. Az adatok ismeretében (lásd korábban) döbbenten állunk, és képtelenek vagyunk értelmezni a számokat. A megértésben azonban egy lenyűgöző szurdokvölgy a segítségünkre van.
A víz játszótere
Cerknicától néhány kilométerre a Rak-folyó időszakos medre káprázatos sziklakapuk között kanyarog. Mesés világ ez, ahol óhatatlanul is óriások birodalmába csöppenünk. A Rakov Skocian (nem tévesztendő össze a Skocjani-barlanggal) gigantikus sziklahídjai feltehetően egyetlen hatalmas barlangrendszer folyamatos felszakadozása során keletkeztek. Az 50-100 méteres magasságot átívelő kőpillérek a külső erők és a kőzet folyamatos egymásra hatásának ékes bizonyítékai. A sziklákra ható erózió és korrázió mértékét a folyót tápláló Cerknica-tó szabályozza. Hidrológiai kirándulásunk következő állomására érkeztünk. Cerknica „fürdőkádjának” leeresztett vize itt válik ismét láthatóvá számunkra.
Hogy időt nyerjünk, magát a völgyet két oldaláról – autóbusszal is jól járható murvás úton – közelítettük meg. Elsőként az alsó végében található, 48 méter hosszú, 23 méter széles, 50 méter magas „Nagy hídhoz”, majd a mögötte húzódó, 71 méteres felszakadással felszínre nyíló barlanghoz (Tkalca jama) ereszkedtünk le. Ez utóbbinak az erdélyi Csodavárhoz hasonlatos bejárati csarnokában szinte elvesztünk.
A barlang első benyomásra rövid szakasz után járhatatlannak tűnik, amit az időnként dühöngő árvíz által behordott tetemes fatörzsek is sejtetnek, ám a kép becsapós, mert a hordalék mögött, néhány száz méter után egy szifon található, majd azt követően még 2885 méternyi hatalmas szelvényű barlangjárat. Az ismert szakasznak itt már tényleg vége van, de a vízrajzi rendszerrel vízfestéssel igazolt összefüggést mutató Planina-barlangig további két kilométer ismeretlen járat vár még felfedezésre. A rendszer másodpercenként 30 köbméter mennyiségű vizet képes elnyelni, ennél nagyobb hozam esetén időszakos tó képződik.
A Nagy hídtól 2 km-re felfelé találjuk a Kis hidat, ami kb. 100 méter mély felszakadás. Leereszkedve több sziklakapun átbújva közelíthetjük meg a 4272 méter hosszú Zelske-barlangot, ennek végében az alsó szakaszhoz hasonlóan szifon zárja el a továbbhaladást.
A Rakov Skocian barlangjainak bejárati szakaszában nappali fényben túrázhatunk. Ennek oka, hogy számos felszakadás bontja meg a boltozatot, amelyeken át természetes fény jut a mélybe. Az egyes sziklahidak között növényzet burjánzik. Cserjék és fák telepedtek meg a falak tövében, fokozva a kettősség, vagyis egyszerre a „kint és bent” érzését.
Míg az április eseménydús, az augusztus „álmos” időszak a karszton, hiszen túl vagyunk a tavaszi olvadáson, és az őszi csapadékosabb idő nem jött még el. Ilyenkor a patakmeder száraz, benne jól kivehetőek a különleges oldásformák, kőüstök, kőpengék. A száradó, de még csúszós moha arra emlékeztet, hogy a terület olykor hetekre, sőt hónapokra víz alá kerül. Ezt most legfeljebb az egymásról lefűződött tavacskák, pocsolyák juttatják eszünkbe.
A tetemes hordalék – közöttük tonnás kőtömbök, hatalmas szálfák – a nyugvó, de gigász erejével bíró patak játékszereként a lábunk előtt hevernek.
A természet műhelye csendes, az alkotó pihen és erőt gyűjt, hogy néhány hét elteltével ismét elemi energiákat szabadítson fel, s tovább formálja e lenyűgöző felszíni és felszín alatti táj arculatát.
Végállomás a Planina-barlang
Vízrajzi sétánk utolsó állomása a Postojnától 10 km-re északra, Planina településen, 450 m tszf. magasságban található Planina-barlang.
A falu határában, egy régi vízimalom szomszédságában nyíló barlang 10 méter magas, 20 méter széles boltozatos szádáján tör felszínre a Pivka-patak, hogy nem sokkal később a szomszédos Planina-polje végében újra a mélybe vesszék. A körülbelül 6 km hosszúságú barlang folyója a Postojnai-barlang felől jövő Pivka-, illetve a Rakov Skocian szurdokvölgy felől érkező Rak-ág patakját egyesíti.
Ahogy a Hazslinszky Tamás és Fleck Nóra által szerkesztett „Barlangtúrák 8 országban” c. kötetben (Sport Kiadó, 1987.) olvashatjuk, a helyi lakosok magát a barlangot már évszázadok óta ismerték, s vizét malomban hasznosították (ezért létesült a bejáratnál látható gát). Kutatása azonban csak a XIX. század közepén kezdődött, s úttörője Anton Urbas volt, akinek legfőbb megállapítása, hogy a patak a bejárattól 500 méterre, két ág összefolyásából tevődik össze.
Az első térkép készítése Ivan Rudolf nevéhez fűződik, aki Adolf Schmidl bécsi barlangkutatóval együtt a Karszt számos barlangját kutatta.
A kutatások eredményeként a barlangot már az 1800-as évek végén kiépítették, ennek nyomait, illetve az olasz fennhatóság idején létesített vashidakat ma is láthatjuk, igaz ezek mára használhatatlanná váltak.
A barlang bejárása száraz lábbal csak néhány száz méterig lehetséges, utána kizárólag vízi úton haladhatunk. Erre készültünk magunk is közel negyvenen, így szlovén vezetőnk mindegyikünk kezébe könnyű, fából készült evezőt nyomott. Ritkán tartozik ez a barlangászok alapfelszereléséhez, itt azonban láthatóan ez a természetes.
A folyó megközelítése
Általánosságban elmondható, hogy a barlangok zárt terében a mészkőfalak között többszörösen visszaverődő hangok jócskán megtréfálhatják hallószerveinket. Van, amikor a szinte tökéletes csöndben, saját szívdobogásunk hangja téveszt meg bennünket, és nem ritka az sem, hogy a csepegő, csordogáló vizet gondoljuk jóval nagyobb jelenségnek. Ezek után már el lehet képzelni, hogy egy, kisebb-nagyobb zúgókkal teletűzdelt föld alatti folyó mekkora „zenebonát” csap. Persze ez esetben is léteznek zajosabb időszakok; árvizek esetén, és csendesebb ciklusok; a karszt nyugalmi állapotában.
A helyenként közel 50 méter magas, 20-30 méter széles barlangban alig járdányi helyünk van a gyalogos közlekedésre. A túraösvény hol megközelíti, hol pedig jócskán elhagyja az átlagos vízszintet, 5-20 méteres magasságban vezet.
Első látnivalónk a bejárathoz közel fekvő Óriások terme volt, amelynek aljában hatalmas omladéktömbök hevernek. Egy rövid kerülőjáratban kis időre elhagytuk a folyót, majd az Összefolyások termébe értünk. A fentebb említett patakok egyesülnek itt. A Pivka-ágban egy vaskorláttal védett kilátón át tekinthettünk le, s láthattuk, amint a Rak vize zúgva ömlik bele az immáron közös mederbe.
A Rak-ággal csak egyetlen említés erejéig foglalkozunk; történetesen egy érdekes hidrológiai jelenség figyelhető meg az össze-folyástól kb. 600 méterre. Itt a szifonból feltörő víz egy része lefelé, azaz a kijárat felé folyik, másik része viszont a barlang belseje felé, s a vízfestések a Planina-polje szélén fakadó Malenščica-forrásokal való összefüggést igazolják.
Az evezővel a kézben gyalogosan megtett néhány száz méter után, ahol az ösvény megközelíti a patakot, egy rögtönzött lemászást követően értük el csónakjainkat. Az egyébként vad helyi folyókon alkalmazott merev fenekű gumicsónak tűnik legalkalmasabbnak itt a barlangban is, tudniillik könnyű, ha cipelni kell, hajlékony, ha sziklák között kell manőverezni és biztonságos az esetleges megfeneklés esetén.
Majd 40 fős csapatunk öt csónakban kapott helyet. A szállítóeszközök vízre bocsátása – tekintettel az alacsony vízszintre – nem jelentett különösebb gondot. Talán két olyan hely volt a hozzávetőleg 1 kilométeres evezés során, ahol zátonyra futás veszélye miatt a csónakokat át kellett emelnünk néhány kőpenge fölött. A Pivka-ágban megtett csónakút alacsony vízállásnál – alig észlelhető áramlásban – gyakorlatilag egy tavi csónakázással felérő élmény. Az, hogy nem kellett zúgókat leküzdeni, természetesen nem kisebbítette az élmény hatásfokát.
Evezés közben lehetőség adódott a bámészkodásra, még ha ez a hatalmas folyosóban nem is volt egyszerű. Sokszor ugyanis reflektoraink fénye kevésnek bizonyult az oldalfalak megvilágításához. A medret szemügyre véve, láthattuk, hogy bennük érdekes élőlények úszkáltak, s bár alapvetően rejtőzködő életet élnek, szemünk előtt szinte „forrt” a víz tőlük.
A barlangi vakgőtéről (Proteus anguinus) van szó, amely Európán belül a Balkán; Szlovénia, Horvátország, Montenegró, Bosznia-Hercegovina és Olaszország barlangi folyóiban él. A gőték 30 centiméteresek, színük és szemük életformájuknak megfelelően alakult át az evolúció során. Testük vörös színű kopoltyújuk kivételével fehér, látószervük pedig elcsökevényesedett, vékony bőrréteg fedi. E mozgékony állatok apró rákocskákkal, férgekkel táplálkoznak. A barlangi körülményekhez teljesen alkalmazkodott élőlények kora irodalmi adatok szerint rendkívül magas, egyes egyedek akár a 100 éves kort is megélhetik! Meglepő módon könnyű volt elfogni egy-egy példányt, de fotózni nyálkás testük ficánkolása miatt már kevésbé.
Út a paradicsomba
Közel egy órás evezés után kötöttünk ki utunk felső végállomásánál, a Pivka-ág szifonjánál. Vezetünk elmondása szerint a vízmélység itt eléri a 40 métert, a folytatás pedig nyilvánvalóan csak képzett búvárok számára járható.
Vízi kirándulásunk végállomásánál partra szálltunk, majd egy kb. 10 méteres agyagos emelkedőt leküzdve egy szűk barlangjáratba érkeztünk. A hasadék két oldalán falba vert lépések (ácskapcsok) mutatták az utat, amely mintegy négy méteres felmászást jelentett.
Ami ezután következett, az maga volt a csoda. Az ún. Paradicsom-ágban találtuk magunkat, amelynek elnevezése annak látványvilágára utal. A 20-30 méter magas száraz folyosóban cseppkőgigászok sorakoznak. Leglátványosabb formája a „Szellem” és a „Bacon-szalonna”. Ez utóbbi egy gigászi, reflektorral átvilágítható sávos cseppkőzászló.
A Paradicsom barlangtúránk végét jelentette, innen a fentebb ismertetett vízi úton jutottunk vissza a kikötőhöz, majd gyalogosan már az éjszaka sötétjében a felszínre.
A fenti írás 2012-ben született, a BEBTE, Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulattal közös 2011. évi és a Zöldpont csapatával közös 2012-es szlovéniai túráit feldolgozva. A cikkhez a Cerknica-tó medrében (nyáron ez teljesen kiszárad) megfigyelhető víznyelőkről készült fotót mellékeltem. Ezek a képződmények emberi léptékkel mérve hatalmasak. Az itt és még számtalan egyéb helyén lefolyó vizek a föld mélyét (barlangok sokaságát) alakítják.
Lieber Tamás
