Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának hatvanharmadik részében Észak-Pakisztánba repülünk, ahol egy kemény, emlékezetes túrát teszünk a híres Marsur-sziklára.
A Csámborgó iroda szervezésében 2025 júniusában egy kis létszámú csapat tagjaként tizenkét napot töltöttem Pakisztánban, többnyire a Gilgit-Baltisztán régióban. A helyi túravezetők által összeállított és vezetett, elképesztően gazdag program során bepillantást nyerhettünk az északi országrész természeti és kulturális sokszínűségébe.
Pakisztánban töltött harmadik napunkon, egy lélegzetelállító – a Nanga Parbatra tökéletes panorámát kínáló és a nem kevésbé látványos Skardu-völgybe tartó – repülőutat, valamint egy sivatagi autós rodeót követően izgatottan vártuk az első „igazi” túranapunkat. Amikor végre a bakancsoké és a túrabotoké, na meg viselőiké lehet a főszerep. A 112 ezres Skardu városában foglalt szálloda kényelmét magunk mögött tudva a nyüzsgő város forgatagában araszolva, nagyjából fél órás buszozással értük el Hussain Abad települést, ahol Toyota kisbuszunkat hasonló márkájú (Land Cruiser) terepjáróra cseréltük. Mindez már sejtette, hogy hamarosan elhagyjuk a főút biztonságos aszfaltcsíkját.
Hat fős túracsapatunkból Zele még előző este közölte, hogy ezen a napon alternatív program után néz; fájós térdét kívánta kímélni a meredek, sziklás tereptől. Béci, András, két pakisztáni társunk (Altaf és Sunny) valamint jómagam vállalkoztunk erre a túrára.
Az autót természetesen egy helyi sofőr vezette, így jó házigazdához illően, Sunny a „csomagtartóban” lenyitható pótülésre volt kénytelen beszuszakolnia magát.
Élet szinte bárhol
A murvás, hajtűkanyarokkal tűzdelt kaptatót szelve, félve tekintgettem ki az ablakon. Inkább a távoli horizontot kémleltem, mintsem a tőlem csupán egyetlen méterre lévő szakadék peremét. Ekkor még nem tudtuk, hogy pár nappal később ezt az élményt fokozni fogjuk, amikor a szakadék szegélye autónktól 10-20 centiméteres távolságra csökken majd.
Hamarosan kicsiny falucska első házait pillantottuk meg. Álmomban sem gondoltam volna, hogy idefent is élnek emberek. Csak később tudatosult, hogy a közel 250 milliós országban gyakorlatilag mindenhol laknak, ahol állatokat lehet tartani (legeltetni), így a Himalája 2500 méterre magasodó térszínei sem jelenthetnek akadályt, amennyiben az épületeket biztos alapokra állíthatják. Tényleg minden talpalatnyi helyet igyekeznek meghódítani, sőt ahol ez természetes módon nem adott, ott robbantással teszik mindezt lehetővé. Mi is belefutottunk emiatt egy rövidke útzárba, s amint biztonságossá vált a terep, tovább is engedtek.
Nem sokkal később egy elegánsnak mondható szálloda mellett haladtunk el. Az utazók álma lehet egy ilyen helyen eltöltött néhány nap. Magam is eljátszottam ezzel a gondolattal, de nem sokáig ábrándozhattam, mert az autó hamarosan félreállt. Vége lett az „dzsippel” járható szakasznak, innen már csak a lábainkra hagyatkozhattunk.
Küzdelem az akklimatizációval
Mi magyarok nyilvánvalóan nem vagyunk hozzászokva a himalájai viszonyokhoz, de még csak a magashegyiekhez sem. Erre viszonylag korán rá kellett ébrednünk. Bár korábban jártunk már hasonló magasságon, hamar eszembe jutott, hogy 2800 méteren nem lehet csak úgy erőből nekiiramodni. Az első néhány lépés még simán megy, de aztán megálljt parancsol a szervezet. 2500 méter felett a megfelelő akklimatizáció hiányában (csupán második napja voltunk 2000 méter fölött) már előjönnek a magashegyi betegség tünetei. A legenyhébb jel ilyenkor a fejfájás és a légszomj. Ez utóbbi jelentkezett nálam is. És még hol voltunk a 3600 méteren lévő célunktól!? Egyértelművé vált hát, hogy az előttünk álló majd négy órás kaptató „nem egy fáklyásmenet”.
Az ilyen helyzetekre igazából nincs receptem. Megyek, ameddig bírom, az út tartson addig, ameddig tartania kell. Nem egykönnyen adom fel a dolgokat. Bár többször eszembe jutott, hogy talán vissza is fordulhatnék, mindig erőt tudtam meríteni. Hol az alattam kitárulkozó csodálatos tájból, hol pedig a magammal cipelt müzliszeletekből. Nem segítette a helyzetemet a 3 liter vízzel megpakolt hátizsák sem. Viszont a kövek gyűjtögetéséről hamar lebeszéltem magam.
„Frissességünket” jól jelezte, hogy míg a helyiek a szikláig tartó utat általában oda-vissza röpke 2 óra alatt megteszik, nekünk 1 óra elteltével is volt még 3 órányi utunk, csak fölfelé! Hát ettől az információtól nem nagyon voltunk feldobva. Ráadásul a cél még csak nem is látszott. De a hegy meredeksége sem volt igazán kivehető. Vagyis amikor azt gondoltuk, hogy már „csak addig a szikláig kell felmászni és onnan már sima a terep”, akkor valójában hamis illúzióban ringattuk magunkat. Ugyanis a „már csak addig” kifejezést jó sokszor elmondhattuk magunkban.
A táj felfelé vánszorogva egyébként egyre szebb panorámát kínált, amit kénytelen-kelletlen ki is használtunk; gyakran tartottunk tehát „fotószüneteket”. Egyébként a mélybe vágódó, gleccserekből táplálkozó, az Indus felé tartó folyóvölgyek, merész, égbe nyúló sziklagerincek, a hegység folyamatos pusztulására utaló gigászi kőfolyások valóban vonzó témát jelentettek a szemnek és persze a fényképezésre használt telefonnak is.
A magasság azonban nem kímélt. A hosszabb pihenők egyre gyakoribbá váltak. Béci mindeközben az asztmájával küzdött, s még egy darabig velünk tartott, de aztán inkább a visszafordulás mellett döntött. Bölcs választás volt. Felesleges lett volna az egészségét kockáztatnia, hiszen sok minden volt még előttünk az elkövetkező napokban. Én persze tovább erőltettem a dolgot. Bevallom nem esett jól. Velem ellentétben András jól bírta. Igaz, ő alig két hónapja járt Nepálban 5000 méter fölött, az Annapurna-trekkingen. Talán ez is segítette adaptálódását.
Valahogy úgy éreztem magam, mint a hegymászók a halálzónában. Néhány lépés előre, majd egy percnyi pihenő. A magasság növekedésével a pihenőidők hossza is nőtt. Egyre gyakoribbá váltak a „fotóspihenők”. A túrabot hasznos segítségnek bizonyult, rá lehetett támaszkodni nemcsak pihenés, de pihegés közben is. Közben kisebb-nagyobb társaságokkal, túrázókkal is találkoztunk. Ők már lejtmenetben voltak, miközben mi még a célt sem láttuk. Nemcsak pakisztániak voltak közöttük, hanem amerikai, kanadai és iráni turisták is. Szinte mindegyikükkel váltottunk egy-egy jó szót. A helyieket nemcsak itt, másutt is Pakisztánban, leginkább az érdekelte, hogy honnan érkeztünk. Az utcán, de a hegyekben, is ez volt az első kérdés. Vadidegen emberek szólítottak le, naponta talán tucatnyian is emiatt.
Nyilván a fizimiskánkon látszott, hogy külföldiek vagyunk, és ez nyári viseletünkről is azonnal lejött, hiszen rövidnadrágot viseltünk. A közel két hét leforgása alatt nem láttunk ilyen ruházatban egyetlen pakisztánit sem. Az első napon még zavarban voltunk, napokkal később azonban már természetesnek vettük a közös fotózásra való felkéréseket is.
A távolban hatalmas, több emelet magasságú szikla hívta fel magára a figyelmet. Mint kiderült már csak odáig kellett kibírni. A barnássárga óriás mögött bújt meg úti célunk, a szakadék fölé kinyúló híres kőlap.
Csúcsélmény
Először észre sem vettem, hogy megérkeztünk. – Ez a nagy kőtábla lenne az? – kérdeztem kissé csalódottan. Az interneten fellelhető fotók nem ebből a szögből mutatják. Bár azért valamelyest megnyugtató is volt, hogy nem egy keskeny sziklapárkányra kell kimászni azért a bizonyos felvételért.
A Marsur-sziklát* a norvégiai Trolltungához (Trollnyelv-szikla) hasonlítják. Okkal. Barátaimmal 2018-ban jártunk ott. A mai napig élénken él emlékezetemben. Kellett néhány perc, mire rávettem magam arra, hogy kimerészkedjek rá. Sokkal félelmetesebb volt, mint ez itt. A kőnyelv tulajdonképpen óriási szörfdeszkaként teljes terjedelmében nyúlik ki a 700 méteres mélység fölé. A Marsur-szikla ellenben a sziklás talajon fekszik, és csak egy elkeskenyedő nyúlványának nincs szilárd támasza. Mindez persze a jól komponált fotókon nem látszik. A mélység azért itt is riasztó, cirka 1200 méter.
Természetesen nem maradhatott el a „csúcsfotó” sem, bár konkrétan a sziklacsúcsra nem másztam ki. Nem úgy, mint néhány pakisztáni srác, akik önfeledten pózoltak a sziklatű végén ülve, lábukat a „semmi” fölött lóbálva.
Első himalájai túrámon a látkép fantasztikus volt. Alattunk az Indus folyó kanyargós völgye terpeszkedett. Túlsó partján a távolban a Karakoram csipkés, hófedte vonulata látszódott. A folyópartot ellenben homoksivatag övezte. A mélyben fekvő települések házai eltörpültek alattunk. Magányos világ ez itt fent. Annak ellenére is ezt éreztem, hogy nem voltunk egyedül. Az ember ilyen környezetben sokszor magába zárkózik, a zord, de fenséges környezetben önkéntelenül is a túlélésre játszik. Legalábbis én ekkor így voltam ezzel. Tudtam, hogy a látottak megéléséhez idő kell, abból pedig most nincs túl sok. Úgy voltam vele, hogy később is ráérek előhívni agyamból az élményeket. Persze a fényképek is segítenek majd a felidézésben.
A néhány perces pihenés rövid időre visszaadta a lelkesedésemet, de azt is tudtam, hogy mihamarabb indulnom kell lefelé. Amíg még van erőm ehhez. Ilyenkor minden megtett méter számít, ami csökkenti a magasságot és növeli a szervezetünkre ható légnyomást. Még ebben a magasságban is sokat jelent, ha több oxigénhez jut a szervezet. Andrást és Altafékat magam mögött hagytam.
A lefelé vezető út viszonylag gyorsan ment. Körülbelül az út feléig. Itt már éreztem, hogy hiába vagyok alacsonyabban, ahol elvileg javulnia kellett volna az állapotomnak, de nem így történt. Úgy tűnt, hogy lassan elhagy az erőm. A sziklára leülve pihenőt kellett tartanom. Szerencsére az energiaszeletből és vízből is volt tartalékom. Közben utolértek társaim. Sunny végig a közelemben maradt, szinte testőrként figyelt rám. Nem akartam a terhére lenni, így remegő lábakkal, de újra erőt vettem magamon. Az autóig lévő távolság lassan csökkent. Végre elhagytuk a sziklás terepet. – Ha össze is csuklom, már nem esek le sehonnan – gondoltam magamban. Elhagyott az erőm. Már csak pár száz méter volt az autóig, ezért muszáj volt gatyába rázni magam. Andrást kértem, hogy locsolja a vizes palackom tartalmát a nyakamba. – Csak most ne ájuljak el – mondtam halkan, nem mintha rajtunk kívül ezt bárki is értette volna. A fürdőzés láthatóan csodát tett. Valahogy végül elvánszorogtam a kocsiig, nem emlékszem minden lépésemre, már csak arra, hogy a terepjáró hátsó ülésére zuhanok. Béci már itt várt bennünket.
Az autó hamar visszaért velünk a városba, ahonnan skardui szállásunk már csak percekre volt.
A kellemesen hűs zuhany alatt konstatálnom kellett, hogy a pakisztáni bemelegítés ugyan nem sikerült valami túl jól, de talán éppen emiatt rengeteg tapasztalatot adott. Megéltem a korlátaimat, hiszen a teljesítőképességem határait feszegettem. Ennek ellenére az emlékeket pozitív élményként éltem meg, és most hetekkel később is így gondolom. De tudomásul kellett vennem azt is, amit valahol mindig is tudtam; a hegyekben az ember csak mellékszereplő lehet.
A cikkhez mellékelt képet egyik útitársam készítette rólam, amint lakóhelyem, Dorog zászlójával pózolok a sziklán. Itt rövid időre sikerült összeszednem magam, bár a magashegyi betegség tünetei miatt nem voltam túl jól. Talán 15 percet tölthettünk el itt fent, mielőtt elindultunk lefelé. Ekkor, ilyen edzettséggel csupán ennyire futotta. Ez volt első találkozásom a Himalájával.
Lieber Tamás
*Marsur-szikláról röviden
A híressé vált sziklát helyi fotósok fedezték fel 2018-ban. Ismertségét a közösségi oldalakon közzétett bejegyzéseknek köszönheti, ahol sokan norvégiai Trolltungához hasonlították. Néhány év alatt felkapott túracélpontjává vált a Skardu-völgybe látogató tursitáknak. Maga a túraút különösen nem technikás, nehézséget, ahogy esetünkben is, a nem megfelelő akklimatizáció okozhat. A hegymászást, hacsak előtte nem szoktattuk már magunkat a 3000 méter fölötti magassághoz, és bőséges időkerettel rendelkezünk, érdemes skardui tartózkodásunk későbbi napjaira tartogatni.
Tekintsd meg a túránkról készített másfél perces, zenés videókollázst is.
