Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának hatvankettedik részében az aggtelek-jósvafői Baradla-barlangba szállunk le, ahol a barlangot elárasztó patakkal találjuk szembe magunkat.
Barlangászként legtöbbször a kalandokat keressük amikor leszállunk a felszín alá. Az szinte mindegy, hogy épen kutatni vagy túrázni indulunk, motivációnk elsősorban a megismerés és megismertetés vágya. Minden alkalom más, még akkor is, ha ugyanazt a barlangot látogatjuk. Változhat a csapat összetétele és változhatnak a tőlünk független körülmények is; ez utóbbi akár nem várt meglepetést is hozhat.
Az aggteleki Baradla Turistaszálló ablakán ütemesen kopogó eső hangjára ébredtünk 2023. november 5-én. Várakozással teli nap állt előttünk, immár a második ezen a hétvégén. Négyfős csapatunk két barlangi túrát vezetni érkezett Aggtelekre, az első feladatunkat, az úgynevezett Hosszútúrát már előző nap teljesítettük. Szombaton harmincöt vendéget kalauzoltunk át a Baradla-barlang főágának nagyjából 7 kilométeres szakaszán a szomszédos Jósvafőre. Vasárnapi célunk a Hosszútúra ismételt bejárása volt, a barlang legnagyobb oldalágával, a Retek-ággal kiegészítve.
Már számon sem tartom, hogy az elmúlt harminc évben hányszor jártam végig ezt a szakaszt. Minden bizonnyal háromjegyű ez a szám. Sosem éreztem azt, hogy untatna. Annyi a látnivaló, amit csupán lámpáink erősen korlátozott szélességű fénypászmája mutat, hogy szinte minden alkalommal feltűnik valami, amire rá tudok csodálkozni. Az ember a barátaitól, társaitól is minduntalan hall ezt-azt, amit önkéntelenül is beépít a tudatalattijába, és ami új megvilágításba helyez dolgokat, gondolkodásra ösztönöz, összefüggésekre ébreszt rá stb. De menet közben magunk is folyamatosan tapasztalunk, észlelünk és mindez egyre komplexebb ismeretanyaggal bővíti tudásunkat. Talán jó néhányan vagyunk ezzel így; bizony jó érzés ezt az ismeretanyagot másoknak is továbbadni. Öröm mások arcán látni azt a gyermeki kíváncsiságot, rácsodálkozást, ami egyébként más közegben valószínűleg bennünket is hasonlóképpen jellemez.
Csendes esőtől hangos a folyó
Az esőzés hol alábbhagyott, hol felerősödött. A barlangpénztár előterében gyülekező, valamivel több, mint tízfős csapatunk nem sokkal fél tíz előtt szállt le a Baradla sziklafal tövében nyíló főbejáratán. A Csontház-teremben tartott rövid tájékoztató után az Acheron-terembe érkeztünk. A felszínről nagyobb, tartósabb esőzésekkor ide érkezik meg elsőként a lefolyó csapadékvíz.
A mederben előző naphoz képest nem volt változás, legalábbis nekünk nem tűnt fel, a vízfelszín mozdulatlannak tetszett. Száraz időben a patakmeder olykor teljesen kiszárad, de sokszor tiszta vízű tavacskákat, pocsolyákat találunk itt. A víz már előző nap is opálosnak tűnt, ami nem csoda, hiszen az elmúlt napokban, hetekben azért bőséges volt az égi áldás. Ugyanez a kép fogadott a szomszédos Teknősbéka-teremben is. A Hangversenyterembe bevezető szakaszon található Tükör-terem vize azonban áttetsző volt, s nevéhez méltón gyönyörűen tükrözte a reflektorokkal megvilágított mennyezet cseppköveit, azt az illúziót keltve, mintha egy mély tó mellett haladnánk el.
A Hangversenyterembe Szlovákia felől érkező Styx-patak medre szépen megtelt és a Csónakázó-tó felső zsilipjénél lévő túlfolyó csobogása a víztömeg lassú mozgását jelezte. Előző naphoz képest látszólag tehát semmi változás nem történt.
Az aggteleki kiépített szakaszt magunk mögött tudva a Mórea hegyén indultunk felfelé. A barlang talán legjelentősebb mésztufagát-rendszere, a Törökfürdő-vízesés is működött, igaz csak fele szélességben, akárcsak előző nap. A patak csobogását a sziklafalak visszhangozták, jócskán felerősítve azt. Hallószerveinkkel a barlangok sziklalabirintusában ide-oda tévelygő hanghullámok gyakran a bolondját járatják az emberrel. Egyszer innen, egyszer onnan jön a hang, ráadásul egy 10-20 centiméteres csorgó is olyan erővel képes zúgni, mint a felszínen egy több tíz méteres vízesés. Persze a gyakorlott barlangjárók ezzel tisztában vannak, a vendégek viszont rendre meglepődnek.
A medertől és az úgynevezett Nehéz-úttól szintben eltávolodva csendesebb szakaszok következtek. Ilyen a Viasz-utca és a Libanon-hegy innenső oldala. Zajt legföljebb a túracsapat agyagban cuppogó léptei, az emberi beszéd morajlássá torzult visszhangja, valamint a mennyezetről lehulló vízcsepp diszkrét loccsanása keltik.
Hamarosan elértük a Vaskapu szűk átjáróját. Ez a körülbelül 100 méter hosszú szakasz, ahonnan Vass Imre földmérő 1825-ben a barlang folytatását tárta fel, a Hosszútúra útvonalának legkritikusabb része. A sziklafalak által csupán néhány méteresre szűkített természetes folyosó esetleges árvizekkor képes gyorsan feltelődni. Helyi túravezetők szívesen mesélik itt megélt élményeiket, például azt, amikor csak úszva tudtak átjutni ezen a szoroson. Természetesen a történeteket mi magunk is szívesen továbbadjuk vendégeinknek, ezt ezen a napon sem hagyhattuk ki, hiszen hozzátartozik a barlang „személyiségéhez”, és persze a vendégek is vevők az ilyen sztorikra. E kalandfaktor említése ugyanakkor nem csupán feszültségfokozó – bár elsőre akár ezt is gondolhatnánk – hanem óvatosságra, körültekintésre ösztönző intelem.
A Csikós-tanya telepített asztalainál a szendvicsek, kekszek és egyéb nyalánkságok elfogyasztása mellett arra is időt szántunk, hogy az innen alig negyedórányira lévő Retek-ágra készülve magunkra öltsük overalljainkat. Némelyek vízhatlan alsó öltözettel, úgynevezett horgászcsizmával készültek.
Árral szemben
A pihenőhelytől nagyjából tíz perces gyaloglást követően észleltük azt, hogy valami megváltozott tegnap óta. A Baradla főágában „normál” esetben egyértelmű a túraútvonal nyomvonala. Tulajdonképpen a korábban említett magaslatok kivételével szinte végig a patakmedret kell követni. A medret, amely legtöbbször száraz! November 5-én, vasárnap azonban itt nem ez a kép fogadott; időszakos tó állta utunkat. Az ösvényt egyértelműsítő betonhidat is víz borította. Ekkor már tudtam, hogy ez a túra nem szokásos kirándulás lesz, és azt is, hogy a Retek-ágba nem fogunk bemenni.
A 3,5 kilométeres oldalág a Baradla legszebb szakasza. Kanyargós, járatai elképesztően cseppkőgazdagok. „Specialitásai” a retek formájú függőcseppkövek (innen e szakasz elnevezése), az oldalág bejáratától 1 órányi járásra található Csodák terme pedig nemcsak képződménygazdagsága, hanem mérete okán is – talán érzékletes a hasonlat – a „természet temploma”.
Nem sokkal 12 óra előtt értünk a Retek-ághoz, amelynek bejáratából dőlt a víz. Hogy társainkat meggyőzzük küldetésünk lehetetlenségéről, körülbelül 50 métert küzdöttük fel magunkat árral szemben. Minden lépésért meg kellett küzdeni. Hamar belátták, hogy ezt képtelenség folytatni. Ráadásul el kellett mondanunk, hogy a járat hamarosan összeszűkül, ahol közel 50 métert guggolva kellene megtenni. Nincs ember, aki ezen a szakaszon ilyen szembeáramlásban átmegy, vagy átúszik, hiszen nyilvánvalóan a járatnak ez a része víz alá került. Ráadásul akkor még nem tudtuk, hogy a vízszint milyen ütemben emelkedik, csak annyit, hogy 24 órával korábban itt gumicsizmában még át lehetett menni (előző napi túracsoport vezetőjével konzultáltunk). Nem sokkal később kiderült, hogy a víz szintje húsz perc alatt körülbelül 10 centimétert emelkedett. Ugyanakkor azt is tudatosítanunk kellett, hogy ez a víz Jósvafő felé folyik, vagyis arra, amerre majd nekünk is ki kell mennünk a barlangból. Rá kellett ébredjünk, hogy minden perc számít. Azt szerencsére csak utólag tudtuk meg, hogy az aggteleki szakaszt és a szlovákiai Domicát is elöntötte a víz, emiatt a Csónakázó-tó gátját meg kellett nyitniuk. Ez azt is jelentette, hogy időközben nagyobb vízáradat indult el utánunk. Szerencsére ezt nem vártuk meg.
Azért azt szeretném leszögezni, hogy életveszélyben nem voltunk, a tér óriási, van helye az áradatnak. Úgy gondolom, ezt a vendégek is érezték. De nagyon nem mindegy, hogy „csak” térdig, esetleg derékig érő vízben kell utat keresgélni, vagy ennél mélyebb, sebesebb áradatban. Szerencsére mindenre elszánt túrázók jöttek velünk. Ők eleve felkészültek arra, hogy vízben kell gázolniuk, igaz, nem a főágban. Ellenben, ha az előző napi Hosszútúra 35 résztvevőjével futunk bele ilyesmibe, az merőben más megoldást kívánt volna.
A betonjárda biztonságában
A Vörös-tói kiépített szakaszig kissé küzdelmes túra várt ránk. Nehézséget jelentett, hogy a mederben futó ösvény nem látszott. Ami önmagában nem lenne baj, ha azt nem szegélyeznék kisebb-nagyobb gödrök. Az agyagos vízben nem lehetett látni, hogy hová lépünk. Lábbal kellett tapogatni az utat, a hidakat, és több helyen összekapaszkodva segíteni egymást az átkeléseknél.
A kritikusabb részeken körülbelül 40 perc alatt jutottunk át, ennyi idő alatt értük el a barlang kivilágított, betonjárdával fedett szakaszát. Itt már tudtuk, hogy nagyobb baj nem jöhet már. A patak hangosan zúgott mellettünk. Mint később kiderült, 2 órával korábban még nyoma sem volt itt a víznek. Minden hirtelen történt. Az innen nagyjából 1 kilométerre nyíló Retek-ág küldte le tehát az első árhullámot.
Az ilyen helyzetekre telepített bányatelefonon felküldtük az első vészjelzést, aminek hatására még időben leállították az ide tervezett középtúrát. A jelzés jó szolgálatot tett, mert lejjebb a sokak számára ismert, nevesített cseppkőformáknál, így a Kidőlt fatörzseknél és a Mozdonynál a betonjárda is víz alá került. Később egy újabb telefonálással megerősítettük az áradás tényét.
Immáron biztonságos környezetben az átélt izgalmakat lassacskán kezdtük feldolgozni. Amikor már nem kellett csak magunkkal, illetve egymással foglalkoznunk, a karszt működése, dinamikája is kellő figyelmet kapott. Megtapasztaltuk, hogy a természet miképpen veszi igénybe a víz irdatlan energiáját a barlangok alakításához, építéséhez. Amíg a felszínen egy folyónak legtöbbször lehetősége van szétterülni, addig a felszín alatt, korlátok közé szorítva tomboló tömegként old, vés, pusztít, szállít. Igen, bármily furcsa, az a barlang, amely egyébként egy átlagos túrán hatalmas termeivel, lenyűgöző formáival „végtelen békét” áraszt, ezek nélkül az időszakos „őrjöngések” nélkül nem létezne!
Innen már nem volt sietős a dolgunk, így újfent barlangi idegenvezetővé avanzsáltunk. Megnéztük a Csillagvizsgálót, a Csipkéskutat, Sárkányfejet, hosszasan időztünk az Óriás termi víznyelőnél, amelyet végre működés közben is láthattunk, majd lelkünket az Óriások termében Vangelis muzsikájával simogattuk. Hamarosan a felszínre értünk, de a Napot továbbra sem láthattuk, azt esőfelhők takarták. A csapadék még mindig hullott, igaz valamivel kisebb intenzitással, mint indulásunkkor. Ennek talán csak az a két béka örült, akiket jó pár órája a hátizsákomban utaztatva megszabadítottunk a számukra élhetetlen barlangi környezettől, ahová nyilvánvalóan a befolyó víz által és nem önszántukból kerültek. Kalandos napunkra a koronát az tette fel, hogy végre száraz ruháinkba bújhattunk.
A cikkhez mellékelt fotón a Baradla vizei által táplált Jósva-forrást láthatjuk. Ez tulajdonképen egy kombinált forrás. Az úgynevezett Hosszú-Alsó-barlang vize a „Medence-forráson” tör felszínre, s mivel hosszabb időt tölt a felszín alatt, csak később színezi el – ha egyáltalán elszínezi – az áradás agyagos hordaléka. Ezzel szemben a „Táró-forrásból” a Rövid-Alsó-barlang vize folyik ki, amely rövid idő alatt szalad át a barlangon, vize minden árvízkor erősen hordalékos; tejeskávé színű. A két forrás egymástól alig 2 méterre található. Nyilvánvaló, hogy összefolyó vizük az első pár méteren keveredik, így lejjebb már nem lehet őket egymástól megkülönböztetni. Az immáron Jósva névvel illetett patak átfolyik a mesterségesen felduzzasztott Tengerszem tavon, majd Jósvafő, Szinpetri, Szin településeken átfolyva Perkupa falu fölött ömlik a Bódvába.
Lieber Tamás
Tekintsd meg e kalandos túránk zenés videós összefoglalóját:
Olvasd el korábbi, 2010-es aggteleki árvízről írt beszámolónkat is, amely ugyanebben a cikksorozatban jelent meg.
