A dorogi csapat már történetének első évtizedeiben is szép eredményeket ért el különböző kupa-sorozatokban. Azonban a legrangosabb honi serlegért folyó küzdelmek során, az 1943–44 évi sorozatban jutottak a legtovább addigi fennállásuk alatt, egyenesen az elődöntőig, amelyet az ország akkori egyik legjobb csapatával, egyben hazánk egyik legrégebbi alapítású egyesületével, a Kolozsvári AC ellen vívtak meg. Az akkori kiírás értelmében sorsolással dőlt el, hogy melyik fél lehessen a pályaválasztó, s a szerencse a két osztállyal feljebb szereplő NB I-es erdélyi csapatnak kedvezett. Így aztán 1944 júniusában a dorogiakra nem csak hatalmas megmérettetés, de egy igazán kiadós utazás is várt (Az itt olvasható bejegyzés az 5 évvel ezelőtt megjelent cikkem frissített, bővített változata).
Azonban nem csak a gyönyörűséges történelmi városig vezetett roppant hosszú út (Dorog és Kolozsvár közötti távolság csekély 500 km, amelynek megtétele mai közlekedési viszonyok között is mintegy 7 óra autóval), de az elődöntőig is számos akadályt kellett sikeresen vennie a dorogi legénységnek. Ráadásul meglehetősen nehéz ágon meneteltek végig a mieink. A legelső fordulóban a bajnokságban is a dorogiakkal azonos csoportban szereplő, jó erőkből álló újpesti Werbőczy SE elleni 6–0-ás győzelemmel nyitottak. A 2. fordulóban az a Kerámia SC volt az ellenfelük, akik a dorogiakhoz hasonlóan a harmadosztályban szerepeltek, de másik csoportban és székhelyük a főváros X. kerületében volt. A sorsolás alapján a Dorog játszott idegenben, a Kerámia otthonában, akik az első körben Gyömrőn 10–1-re nyerve jutottak sikeresen túl az első akadályon. Erős, jól képzett csapatuk volt, akik a következő évadban már a másodosztályban folytathatták, azonban a dorogiakat ez mit sem zavarta és megérdemelten nyertek 3–2-re. A harmadik fordulóban a nem rég még NB I-es Tokodi Üveggyár következett, akik még ekkor is egy osztállyal feljebb szerepeltek. Ezúttal hazai pályán 5–1-es kiütéses vereséget mértek a szomszédvár gárdájára. A 4. kör – amely a legjobb 16-közé jutásért folyt már – a szintén pár éve még az NB I-ben szereplő csapatot, a Lampart Fegyvergyár együttesét hozta, s bár hazai környezetben került megrendezésre az összecsapás, ám Turai Lajos fejsérülése miatt sokáig emberhátrányban kényszerültek játszani. A szabályok értelmében akkoriban még nem voltak cserelehetőségek, még sérülés esetén sem. A dorogiak viszont hatalmas küzdelemben 3–2-re felülkerekedtek a másodosztályú ellenfelükön. A mérkőzés hajrájára Turai egy terjedelmes fejkötéssel ellátva újra beállt – erre viszont volt lehetőség – és sikerült megőrizni az előnyt. A legjobb 8-közé a kiváló Vác érkezett Dorogra és bánta is, hogy éppen velünk kerültek össze, mert magabiztos 3–0-ás dorogi győzelem született. A negyeddöntőben is meglehetősen kellemetlen ellenfél, a Székesfehérvári MÁV Előre következett, de dorogiak szinte kiütötték jónevű ellenfelüket a 4 : 0 arányú győzelmet hozó találkozón. Így alakult végül, hogy az elődöntőben a mieink egy igazi sztárcsapattal néztek farkasszemet. S ez nem afféle szófordulat, hanem a szó szoros értelmében is vehető, hiszen a mérkőzés beharangozó címének nyugodtan adható lett volna a „Farkasok viadala” elnevezés. Ugyanis mindkét csapatban szerepelt egy Farkas nevű játékos, mi több, mindkettő csapata legjobbjai közé tartozott. A kolozsvári Farkas Gyula remek támadó hírében állt és mint majd az látható lesz, a meccs főhősévé is vált, míg a dorogi Farkas Imre a magyar válogatott tagjaként részt vett az 1936-os Berlini olimpián. Az olimpiát követően a Győri ETO igazolta le, ahol 7 évet játszott, majd 1943-ban hazatért Dorogra. Az elődöntő másik ágán pedig a Ferencváros küzdött meg az Újpest ellen.
Ahol a mérkőzést játszották (forrás: Magyar Futball.hu)
Bár a papírforma hazai győzelmet prognosztizált, azonban mindenki óva intette a kolozsváriakat az elbizakodástól. A Dorognak komoly hírneve volt már akkoriban és a kitűnő kupa-sorozata is tiszteletet érdemelt. Egy biztos, a mieink nem feltartott kézzel futottak ki a gyepre 3 ezer néző előtt. A mérkőzés kezdetén ünnepélyesen bemutatták a csapatokat, akik virággal és zászlócserével köszöntötték egymást.
Emlékérem a Kolozsvári AC címerével
A két fél a következő összeállításban vetette magát a küzdelmekbe:
KOLOZSVÁRI AC – Márky, Szaniszló, Vass, Radnai, Páll, Csákány, Farkas, Kovács IV., Füstös, Werbőczi, Bozó. Vezetőedző: Opata Zoltán.
DOROGI AC – Grosics, Dunai, Csermák, Farkas, Pfluger, Sebők, Meszes, Turai, Takács, Vázsonyi I., Vázsonyi II. Vezetőedző: Mézner István.
A legnagyobb név a felsoroltak között egyértelműen Opata Zoltán, a hazaiak mestere, a sokszoros válogatott labdarúgó, aki többek között a legendás Attila FC, az MTK és a Hungária játékosa is volt. Teljes pályafutását a profi első osztályban töltötte, majd egy sor NB I-es csapat és a magyar válogatott vezetőedzője is volt. A védelem tengelyében a válogatott Szaniszló Zoltánt is ott találjuk az ellenfél soraiban. A kolozsváriak nagyon jó szériában voltak, ráadásul a 3. helyen végeztek az NB I-ben, pontazonosságban a 2. helyezett Fradival. Csak gólaránnyal szorultak a fővárosi zöld-fehérek mögé úgy, hogy egy góllal kevesebbet kaptak náluk. Az NB III-ban szerepelt dorogiakra várt még jópár bajnoki forduló, de vezették a tabellát. Azonban nem akartak taktikázni, hiszen mindkét fronton maximálisan helyt kívántak állni. Ennek ellenére mégsem a legerősebb összeállításban érkeztek, ugyanis többen is hiányoztak az állandó legjobbjai közül, különösen a hihetetlenül gólerős Klausz József. Részben ennek is tudható be egy ifista újonc, Takács bevetése egy ilyen nagytétű mérkőzésen.
Balra: a Kolozsvári AC csapata, jobbra pedig a dorogi csapat
A mérkőzést nagy iramban kezdték a hazaiak, akik nem csak hamar dűlőre kívánták vinni a továbbjutást, de meg is akarták mutatni, ki az úr a háznál. Taktikájuk látszólag bevált és a nagy nyomásuk a 16. pecben góllá érett. Kovács átadásából Farkas talált Grosics kapujába, igaz, les állásból. Míg ezt vitatták és reklamálták a dorogiak, máris újabb Farkas gól zörgette meg hálót. A gólérzékeny hazai támadó lövése a kapufáról vágódott a kapuba. A korán szerzett kétgólos hátrány, amely ráadásul szerencsétlen körülmények között született, nem törte le a dorogiakat és a félidő hátralévő részében kiegyenlített játék folyt. A mieink szervezetten és fegyelmezetten, higadtságukat megőrizve játszottak, s végül 2–0-ás állással fordultak a csapatok.
A kitűnő kolozsvári Farkas akcióban (Képes Sport)
A második játékrész közepéig sem a játék képe, sem az eredmény nem változott, ekkor azonban a hazaiak 11-est kaptak, amit Farkas értékesített, egyben mesterhármast szerzett. Innentől fogva sokan csak a gólarány mértékét tartották kérdésesnek és biztosra vették, hogy a kiváló erőkből álló, magabiztosan vezető KAC lemossa a csalódott dorogiakat. Azonban gyökeres fordulatot vettek az események és a mieink egyre nagyobb fölénybe kerültek, miközben Turai szépített, majd a fokozódó dorogi rohamok mellett a hazaiak kapkodni kezdtek. Nem csak levegőben lógott az újabb vendég gól, de Vázsonyi I. remek átadását követően, újfent Turai lévén sikerült 3–2-re feljönniük. Szorongatott a Dorog, miközben a hazaiak kezdtek szétesni, de úgy tűnt, hogy a szerencse melléjük áll, mert a semmiből egyszercsak megint 11-est kapnak, ám Grosics bravúrral hárított. Az izgalmak ha lehet méginkább fokozódtak. A játék hevében és a morajló tömeg által gerjesztett közegben a dorogiak les állás miatt jelezni vélték a bírót és leálltak, viszont a Farkastól kapott labdát Bozó a kapunkba helyezte. A játékvezető megadta a furcsa körülmények között született gólt, de még mindig nem volt vége az izgalmaknak, mert hamarosan Pfluger bombázott a hazaiak kapujába és újra minimálisra olvadt a vendéglátók előnye. Érett az egyenlítés, közben egymás után két gólbatartó lövés is záporozott a dorogi kapura, ám mindkétszer Grosics parádézott. Végül ilyen pattanásig feszült, kiélezett helyzetben ért véget a találkozó, a hazaiak legnagyobb megkönnyebbülésére. A dorogiak elismerést és tiszteletet váltottak ki és bizony nem sokon múlott egy vaskosabb meglepetés, mert tegyük hozzá, bizony ez a 4 : 3 is meglepetés, a hazaiaknak pedig kifejezetten kellemetlen percekben volt részük. Bár tudásukat és játékukat nem lehetett kétségbe vonni, vagy lehúzni sincs szándékában senkinek, azért ágról-végről mind a négy hazai gól igencsak szerencsés körülmények között esett. A mieink nagyon belejöttek a végére és alaposan megszorongatták neves ellenfelüket, akikkel teljesen partiban tudtak lenni. Azt már ne is ecseteljük, mi lett volna, ha történetesen Dorogon rendezik a meccset, esetleg a gólzsák Klausz is játszik. A futball sem szereti a feltételes módot és magam sem kívánok ezen tűnődni nyolc évtized távlatából. Annak viszont feltétlen örülni lehet, amit a csapatunk ott és akkor elért. Emelt fővel fejezte be a kupa-szereplését és az utókor igazán büszke lehet rájuk.
KOLOZSVÁR – DOROG 4 : 3 (2 : 0)
Gólszerzők: Farkas (3), Bozó, illetve Turai (2), Pfluger.
Kolozsvár: 3000 néző.
A Magyar Kupa érme
Mézner edző meccs utáni nyilatkozata nem csak tárgyilagos, de utolsó sora örök érvényű és megszívlelendő: „Teljesen meg vagyok elégedve a csapat játékával. A fiúk mindent megtettek a győzelemért, még a kis Takács is, aki először játszott az első csapatban, mert mi sohasem csalódunk a fiatal ifistáinkban” (kiemelés tőlem). A szakvélemények és a sportújság alapján is a kolozsvári Farkas volt csapata, egyben a mezőny legjobbja. Mondhatni, nélküle nehéz lett volna a Kolozsvár helyzete. Érdekes módon inkább a dorogi játékosok kaptak több dícséretet, külön kiemelten Grosics és Turai, de a jók között kapott helyet a dorogi Farkas is, valamint Csermák és az újonc Takács. A hazaiaknál Farkas mellett még Szaniszló es Radnai játékát emelték ki, ám valahol ez is a mieink dícsérete, ugyanis mindketten védőjátékosok voltak.
A döntőt a Ferencvárossal vívta a Kolozsvár és az eredmény tudatában értékelhetjük még inkább a dorogiak teljesítményét. A döntőt június 25-én a fővárosban, az MTK stadionjában 28 ezer néző előtt játszották, ám nem bírtak egymással a felek és végül 2–2-es döntetlennel zártak. A szabályok értelmében újra kellett játszani a döntőt és ezúttal Kolozsváron. Július 2-én tízezer néző előtt végül az FTC nyert 3–1-re és hódította el a kupát.
Kincses Kolozsvár, a meseszép város az 1940-es években (forrás: Régi Képek – x.com online)
Mindez az emlékezetes eseménysor a II. világháború idején zajlott, néhány héttel a Normandiai partraszállást követően. A megnyílt nyugati front pedig felgyorsította az eseményeket, megrövidítve a háborút és előre vetítette annak kimenetelét. Mindezzel párhuzamban Magyarország a Szövetségesek általi bombázása szinte állandóvá vált. Márcsak ezért sem számított veszély- és izgalommentesnek egy ekkora út megtétele a dorogiak számára. Június 2-án éppen Kolozsvárt ért jelentős méretű bombatámadás, június 14-én pedig Dorog légterében is feltünt az a hatalamas méretű bombázókötelék, amelynek fő csapása Budapest ellen irányult, valamint Szőny és Kecskemét vonalában több célpontra is kiterjedt. Szűk egy évvel később Kolozsvárt adminisztratív döntések során, 1920 után ismét idegen országba tagozták be. Azonban azóta is az egykori kolozsvári klub FC CFR 1907 Cluj néven a román bajnokság élcsapatai között szerepel. A dorogiak ellen pályára lépett játékosok közül öten is az elcsatolást követően román válogatottak lettek, mint a főhős Farkas Gyula, vagy a magyar válogatottban is szerepelt és fentebb említett Szaniszló Zoltán, továbbá a kapus Márky Sándor, Páll Béla és Vass Mózes. Azonban ki gondolta volna akkor, ott 1944 kora nyarán, hogy ennyi kiváló klasszis közül is majd éppen a dorogiak kapusa, az akkor 18 éves Grosics Gyula fog a lemagasabbra emelkedni és valódi világsztárrá válni?! További érdekesség, hogy a legközelebbi kupa-sorozat alkalmán a dorogiak újra elődöntőt játszottak, de akkor sikerrel vették és bejutottak a döntőbe. Igaz, közte eltelt közel nyolc esztendő, mivel a háború utolsó évében átmenetileg felfüggesztették a kupaküzdelmeket és majd csak 1951-ben folytatódtak újra.
Borítókép: A két egyesület címere a Magyar Kupa érem hátoldalának egy részletével
Szabó Gyula
