A magyar történelem során számtalanszor kényszerültek őseink hazánkat védelmezni a Kárpát-medencére és a magyarságra törő külső támadások miatt. Közülük is az egyik legjelentősebb az 1115 évvel ezelőtti honvédő háború, amelyet Pozsonyi csataként is emlegetnek. Ez azonban csak annak egyik része, igaz, a döntő eseménysora volt, mégpedig 907. július 4–7. között, amely a magyarok döntő, elsöprő győzelmével zárult.
Nagyon hálátlan, mégis szükséges és elemi, egyben felemelő dolog történelmi múltunkról értekezni. Éppen azért sincs könnyű helyzetben a cikkírásra, vagy komoly dolgozatra elszánt kutató, író, mert a magyar történelmet döntően idegen írták és írják a számunkra. Ez cseppet sem meglepő, hiszen hazánk 1541 óta – kisebb időszakoktól eltekintve – megszállt ország. Ennek megfelelően a hivatalos és központi forrásból származó történelmi ismeretek finoman fogalmazva is, nem fedik hűen a valóságot. A 907-es események megértéséhez és értékeléséhez is feltétlenül szükséges néhány fontos alaptételt tisztán látni.
Árpád vezér, nagyfejedelem – a nép ajkán padig nem ritkán; Árpád apánk – szobra
Ennek egyik alappontja, hogy a Kárpát-medence időtlen idők óta őseink és előnépeink lakhelye volt, amelyet nem csak a régmúlt elfeledni vélt írásos dokumentumai igazolnak, hanem a meglehetősen gazdag régészeti leletek is, amelyek kétséget kizáróan bizonyítják létjogosultságunkat saját földeinken. Kiemelten is a legalább 6 ezer éves tatárlakai lelet, amely az egyik legismertebb, legfontosabb kézzelfogható igazoló emlék. Az is tény, hogy eleink nagy számban a szélrózsa minden irányába rajzottak a Kárpát-medencéből és többek között egyes csoportok így kerültek Ázsia területére, s nem pedig onnan származtak. Nem tisztem és ezen oldalakon nem is lehetséges bővebb őstörténeti okfejtés, azonban abban biztosak lehetünk, hogy Honfoglalás, mint olyan, sosem történt a múltunkban. Annál is inkább, mivel a kifejezés a nyelvújítást követően, meglehetősen friss, egyben műszóként került a köztudatba.
Emlékmű Zalaegerszegen (forrás: zalaegerszeg.hu)
Az elszármazott őseink közül több hullámban, különböző időszakokban folyamatosan tértek vissza a Kárpát-hazába. Köztük is három olyan visszatérésről tudni, amely arányaiban is jelentős volt. Ezek közül a legkésőbbi, a 895-re datált Álmos és Árpád vezette visszatérés, közel 1 millió emberrel. Az azt megelőző korszakban, az avarnak nevezett időszak során elsősorban a frankok betörései és fosztogatási által jelentősen kirabolták az országot. Ennek vetett véget az Árpádékkal érkezett magyarság, amely határainak rendezését követően igyekezett megszervezni a magyar államiságot. Azonban Európa egyes vezetői mindezt nem nézték jó szemmel és tétlenül sem, ezért egy addig sosem látott volumenű központosított támadást intéztek hazánk és nemzetünk ellen. Egyes külföldi forrásokban talált leírások alapján, a támadó fél fő jelszavaként a magyarság kiitását tűzte zászlajára. Egy biztos, nem holmi határmódosítási vitaként szálltak szembe Árpádékkal.
Az igen sokoldalú, nemzetközi szaktekintélynek számító jeles Távol-kelet-kutató, magyar őstörténet-kutató, egyetemi tanár, Cey-Bert Róbert 2013-ban megjelent könyve (forrás: Libri Online Könyvesbolt)
Az egyes adatok alapján 120 ezres egyesített európai had támadt az országra, amely három fő ágra osztva, a Duna vonalát követve sorakozott fel. A seregek élén a kontinens akkori legjelesebbnek tartott vezetői, főméltóságai vonultak, míg velük szemben mintegy 40 ezer fős magyar harcos mindenre elszántan igyekezett visszavetni a betolakodókat. Az említett létszám mindkét oldalon különböző krónikák és források adatai alapján mutatnak eltérést, azonban a pontos számadat tisztázása nélkül is megállípítható, hogy valóban roppant nagyságúra rúgott a hadbavonulók száma, s hogy az európai erők mintegy háromszoros túlerőt képviseltek a magyarokkal szemben. Mint ahogy abban sincsen teljes konszenzus, hogy Árpád vezérünk ténylegesen részt vett-e a hadakozásban, vagy sem. Ugyanis tény, hogy vezérünk ebben az évben hunyt el, egyes források szerint éppen az ütközetek során, azonban nem kizárt, sőt éppen logikus következtetés volna, miszerint éppen a magyarság vezetőjének halálhíre által kaptak vérszemet a vesztünket kívánók. Ami bizonyos, hogy Árpád fiai – Levente, Zolta, Jutas, Üllő és Tarhos – részt vettek a csatározásokban, mégpedig az egyes csapatrészek vezetőiként. Közülük hárman vesztek oda. Egyes feljegyzések alapján a magyar csapatok fővezére Levente volt, s amennyiben ez valóban így hiteles, akkor az megerősítené azt a tényt, miszerint Árpád ekkor már valóban nem élt.
Éppen a számos és ellentmondásos adatok miatt nem ildomos pontos részletezésekbe bocsájtkozni, így csak a legfontosabb tényekre hagyatkozva, magának az esemény megtörténtéről és annak kimeneteléről emlékezünk ezen cikk soraival. Abban ugyanis minden forrás egyetért, hogy a magyarok döntő vereséget mértek az európaiakra és fényes győzelmet arattak. A százezres sereg jelentős része odaveszett a csatamezőn, köztük rengeteg előkelőség is, míg magyar oldalon csekély számú veszteség történt, viszont a már említett három Árpád-fiú az életét adta. Ez a sikeres honvédés alapfeltétele volt országunk és nemzetünk megmaradásának. Ezért is fontos külön kiemelten is foglalkozni vele. Ezért külön is szomorú, hogy mind a mai napig állami szinten mégcsak meg sem említik. Sőt, egyes körök, miután az elmúlt bő egy évtizedben a nemzeti érzelmű emberek körében egyre terjedtek és tudatosultak a 907-es évi események, igyekeznek bagatelizálni, degralálni jelentőségét. A különböző hagyományőrző egyesületek és csoportok szintjén évek óta tartanak megemlékezéseket, avatnak emlékműveket ezen ünnepnapon. Több magyarság-kutató és magyar érzelmű szakember pedig számos publikációjával járult hozzá a nagy honvédő háborúnk megörökítéséhez. Azonban a múltban is találni számtalan kapcsolódó művet, többek között egyik híres történelmi témájú festményeiről méltán neves Feszty Árpád munkáját.
Több jeles kiadvány egyike, a 2012-es kiadású Óperencia című könyv (forrás: Libri Online Könyvesbolt)
E nagy horderejű történelmi eseméynek helytörténeti vonzata is van, ugyanis a hadba készülő véderő csapatainak egy része térségünkben gyülekezett, majd innen indult meg Pozsony felé. Tíz évvel ezelőtt történtek kezdeményezések július 7. helyi ünnepi megemlékezésére és hagyományteremtésre, azonban sajnálatos módon a politikai és pártszempontokat képviselő egyének kicsinyessége és önzősége miatt már csírájában elsorvadt és azóta sem lett belőle semmi.
Még egy könyv a témában, mégpedig az egyik legújabb alkotás, amely 2021-ben jelent meg (forrás: Libri Online Könyvesbolt)
Egy bizonyos, miszerint minden magyar embernek illene legalább alapszinten ismernie július 7. jelentőségét és hálával gondolni régi elődeinkre, akiknek tettei nélkül minden bizonnyal már a X. század környékén eltüntünk volna a történelem sűllyesztőjében.
Borítókép: Lengyel Attila: A pozsonyi csata című munkája
Szabó Gyula
