Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében vulkanikus szigetekkel ismerkedhetünk meg.
A Szicíliától északra elterülő vulkanikus szigetek az Eoli-, vagy, ahogy mi ismerjük, Lipari-szigetcsoportot alkotják. Az Eoli elnevezés Aioloszra, a szélistenre utal. Ez tehát részben az ő birodalma. Azért részben, mert osztozni kénytelen Vulcanus-szal, a tűz istenével, akinek lakhelye Vulcano szigete (innen származik „vulkán” szavunk). Összesen hét lakott sziget tartozik ide (Alicudi, Filicudi, Vulcano, Lipari, Salina, Panarea és Stromboli), amelyek egymással összefüggő vulkáni láncolatot, úgynevezett vulkáni szigetívet alkotnak. E „szégyenlős” összefonódást a Tirrén-tenger rejti el a szemünk elől.
A szigetek aktív vulkanizmusa elsősorban a Stromboli már-már óraműpontossággal zajló lávaszökőkutas kitöréseiben nyilvánul meg. Nem véletlenül nevezték a szigetet már az ókorban is a Földközi-tenger világítótornyának, hiszen a hajósok számára kiváló tájékozódási pontot jelentett az éjszakában. A vulkáni aktivitás ugyanakkor Vulcanón is tetten érhető, ám nem abban a formában, mint Stromboli esetében. Hogy Vulcano szolfatára-tevékenysége (kénes kigőzölgései) egy hajdani, 130 évvel ezelőtti kitörés utóhatása, vagy egy majdani kitörés előjele azt nem tudhatjuk biztosan, mint ahogy azt sem, hogy mikor lesz a következő. Mindenesetre ez a tűzhányó nem aludt ki végleg, csupán az „erőgyűjtés” fázisában van.
