Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében barlangászati élményeket oszt meg az olvasókkal.
Radiográfusi munkám során a mágneses rezonancia elvén működő, úgynevezett MR-berendezéseken is dolgozom és szinte minden alkalomra jut olyan páciens, aki klausztrofóbia miatt a vizsgálat megszakítását kéri.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az MR vizsgálóalagútjába többnyire kiszolgáltatott állapotban és nem jókedvében fekszik be az ember, mint ahogy azzal is, hogy a betegség, illetve az attól való félelem legtöbbünknél eleve stresszes lelkiállapotot idéz elő. Ehhez jön még a berendezés által keltett zaj és a hosszú (20-40 perces) vizsgálati idő.
Azonban van, amikor az ember önszántából, jókedvében bújik be szűk helyekre. A barlangászok ilyenek. Persze ekkor sem maga a szűkület vonzza őket, hanem bizonyos cél érdekében vállalnak fel némi kényelmetlenséget. Ilyen lehet például egy feltételezett új járat vagy terem megtalálása érdekében végzett feltáró munka, vagy egy bizonyos barlangrész megközelítése.
Nem tartozom az „extrém” barlangászok közé, a vad, hideg, magashegyi, ezer méteres mélységet is elérő úgynevezett „köteles” barlangok kevésbé vonzanak, mint a szelídebb, néhány óra alatt bejárható mérsékelt égövi társaik, ám amikor pácienseim megjegyzik, hogy – „Ön nem tudhatja milyen érzés bezárva lenni” – óhatatlanul eszembe jutnak barlangos élményeim.
Eszembe jutnak az 1990-es évek elején átélt túra emlékei, például a Kevélyeken található Papp Ferenc-barlangban vagy a Pilisszentkereszt közelében lévő Pilis-barlangban tett túráké. Ezeken a harminc évvel fiatalabban, a mainál jó húsz kilogrammal könnyebben és még tapasztalatlan tizenévesként tett barlangjárásokon bizony előfordult, hogy lélekben megtörten, társaim segítségével jutottam túl egy-egy kulcsponton. Volt, hogy hosszú percekig (akkor ezek óráknak tűntek) nem sikerült előbbre jutni. Ilyenkor a társak bátorítása, segítsége, vagy egyfajta meditatív állapot (ekkor persze az sem tudtuk, hogy ez mit jelent) elérése segített át a pillanatnyi kétségbeesésen.
Idővel persze jóval tudatosabb barlangásszá váltam. A fiatalos hév alábbhagyott, talán a kalandvágy is csökkent, de a kíváncsiság, a jóleső izgalom továbbra is megmaradt. Ugyanakkor felfedezés iránti vágy még erősebb lett, ami, úgy érzem, hogy a korral járó megfontoltsággal párosul. Tudom és elfogadom, hogy a „fiatalkori szűkületek” nagy része számomra bezárult, s bár időnként eljátszom a gondolattal, hogy átpréselődjek rajtuk, a végén mégiscsak megfutamodom.
