Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében barlangászati élményeket oszt meg az olvasókkal.
Radiográfusi munkám során a mágneses rezonancia elvén működő, úgynevezett MR-berendezéseken is dolgozom és szinte minden alkalomra jut olyan páciens, aki klausztrofóbia miatt a vizsgálat megszakítását kéri.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az MR vizsgálóalagútjába többnyire kiszolgáltatott állapotban és nem jókedvében fekszik be az ember, mint ahogy azzal is, hogy a betegség, illetve az attól való félelem legtöbbünknél eleve stresszes lelkiállapotot idéz elő. Ehhez jön még a berendezés által keltett zaj és a hosszú (20-40 perces) vizsgálati idő.
Azonban van, amikor az ember önszántából, jókedvében bújik be szűk helyekre. A barlangászok ilyenek. Persze ekkor sem maga a szűkület vonzza őket, hanem bizonyos cél érdekében vállalnak fel némi kényelmetlenséget. Ilyen lehet például egy feltételezett új járat vagy terem megtalálása érdekében végzett feltáró munka, vagy egy bizonyos barlangrész megközelítése.
Nem tartozom az „extrém” barlangászok közé, a vad, hideg, magashegyi, ezer méteres mélységet is elérő úgynevezett „köteles” barlangok kevésbé vonzanak, mint a szelídebb, néhány óra alatt bejárható mérsékelt égövi társaik, ám amikor pácienseim megjegyzik, hogy – „Ön nem tudhatja milyen érzés bezárva lenni” – óhatatlanul eszembe jutnak barlangos élményeim.
Eszembe jutnak az 1990-es évek elején átélt túra emlékei, például a Kevélyeken található Papp Ferenc-barlangban vagy a Pilisszentkereszt közelében lévő Pilis-barlangban tett túráké. Ezeken a harminc évvel fiatalabban, a mainál jó húsz kilogrammal könnyebben és még tapasztalatlan tizenévesként tett barlangjárásokon bizony előfordult, hogy lélekben megtörten, társaim segítségével jutottam túl egy-egy kulcsponton. Volt, hogy hosszú percekig (akkor ezek óráknak tűntek) nem sikerült előbbre jutni. Ilyenkor a társak bátorítása, segítsége, vagy egyfajta meditatív állapot (ekkor persze az sem tudtuk, hogy ez mit jelent) elérése segített át a pillanatnyi kétségbeesésen.
Idővel persze jóval tudatosabb barlangásszá váltam. A fiatalos hév alábbhagyott, talán a kalandvágy is csökkent, de a kíváncsiság, a jóleső izgalom továbbra is megmaradt. Ugyanakkor felfedezés iránti vágy még erősebb lett, ami, úgy érzem, hogy a korral járó megfontoltsággal párosul. Tudom és elfogadom, hogy a „fiatalkori szűkületek” nagy része számomra bezárult, s bár időnként eljátszom a gondolattal, hogy átpréselődjek rajtuk, a végén mégiscsak megfutamodom.
A cikk témájául választott fotó nem a barlangok mélyén készült, hanem egy feltételezett barlangbejáratot ábrázol az Esztergom határában emelkedő Nagy-Strázsa-hegyen. A felvétel készültekor még kicsiny sziklaüreg volt mögötte, amelynek bontása csak ehhez megfelelő testalkattal rendelkező társsal (Czanek Balázs) volt kivitelezhető. Ha a szűk bejárat mögött sikerül megtalálni a barlangot, ígérem, semmi sem fog visszatartani annak megtekintésétől.
Hogy a „szűkület” fogalma mennyire relatív, azt csak az tudja igazán, akinek van összehasonlítási alapja. A szűk is lehet tág, a tág is lehet szűk. Viszonyítás és talán picit lelkiállapot kérdése is.
Néhány napja társaimmal részt vettünk az egyik budai barlang kutatásában. A kutatócsoport tagjai kevesen voltak, jól jött a néhány fős segítség is. A kutatás kiindulópontja több szűkebb járat leküzdésével elérhető helyen, körülbelül 60 méteres mélységben, egy nagyszobányi teremben volt. Az innen mélyített akna, ha nem is teljesen függőlegesen, de valamivel több, mint tíz méteres mélységbe nyúlt. A 70-80 centiméter átmérőjű járatban egymás alatt-mögött 7 ember foglalt helyet, hogy a „gilisztázó”járatból kihúzott, bontási anyaggal megrakott vödör útját segítse. Mi a felső teremben tartózkodtunk, feladatunk a mélyből kitermelt anyag depózása volt. A munka végeztével azonban kíváncsiak lettünk a lent elért eredményre, és leereszkedtünk a végpontra. A járatot a kutatók a barlang természetes fala mentén, azt követve mélyítették, néhol tonnás kőtömbök között. S bár a járat nem volt kényelmetlenül szűk, a bezártság érzése bizony ott és akkor hatalmába kerített. Alig vártam, hogy kimásszak a szűkületből és a kutatás kiindulópontját jelentő termecskébe érjek. Megnyugtató volt az az érzés, amikor kijutottam . Pedig a napfényes felszínhez eléréséhez még húsz emeletnyi, tekintélyes izommunkával leküzdhető járat leküzdése várt ránk.
Lieber Tamás
A sorozathoz kapcsolódó további cikkek ide kattintva érhetők el!
