Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében a Stromboli vulkánnal ismerkedhetünk meg.
Vulcano szigetéről induló kishajónk békésen ringatózik a Stromboli vulkánt övező tengerben. Jó félnapos hajókázás után érkeztünk ide. Kapitányunk, mielőtt Strombolit megközelítettük volna, sorra vette a Lipari-szigetek nevezetesebb tagjait; a névadó Liparit, majd Salinát, Panareát, valamint a lakatlan Lisca Bianca, Basiluzzo és Strombolicchio szirteket. A sétahajókázás célja azon túl, hogy ezeket a különös szárazulatokat, vulkáni formákat alaposan megnézhessük, nyilvánvalóan a térség legkiválóbb fürdőzőhelyeinek a felkeresése volt.
Korábbi és későbbi túráink során jó néhány helyet alaposan bejártunk, így a kiindulópontunkat, vagyis táborhelyünket jelentő Vulcano szigetét, a gyönyörű ikerkúpokkal büszkélkedő „sószigetet” vagyis Salinát, a milliomosok nyaralóhelyeként számon tartott kicsiny Panareát. Basiluzzo száz méter magas bazaltfala már önmagában is elég látványos, hát még ha hozzávesszük abráziós (hullámvájta) barlangjait (ezekbe jó sok medúza kíséretében volt szerencsénk beúszni is) és türkizkék színben tükröző öbleit.
A hajókirándulás utolsó szakaszát majd kétezer méter mély, már-már valószerűtlenül kék vízben tettük meg. A felpörgetett hajócsavarok keltette hullámokban repülőhalak tánca kísérte utunkat.
Mint oly sokszor, ekkor is a Lipari-szigetek legészakibb, s egyben Európa minden bizonnyal legaktívabb vulkánja volt célunk. A vulkánosság egyébként a szigeteken nemcsak itt, hanem számos egyéb helyen is fellelhető. Legtöbbször persze a tenger alatt zajlanak ezek a geológiai események, amelyek közvetett jeleit – habzó, pezsgő tengervíz, lebegő tajtékkövek – magunk is megfigyelhetjük, ha jó szemünk van hozzá. Persze ehhez az is kell, hogy a hajósok odavigyenek az események epicentrumába.
