A 100 éve történt trianoni békediktátum alírásának szoros dorogi vonatkozása
Ma egy teljes évszázada annak, hogy 1920. június 4-én a felek aláírták a Trianoni békeszerződésnek nevezett, az I. világháborút lezáró dokumentumot. Magyar részről a két aláíró egyike a dorogi Drasche-Lázár Alfréd államtitkár, rendkívüli nagykövet volt. A magyar történelem leggyászosabb kerek évfordulóján emlékezünk meg e nemzeti- és sorstragédiáról, amely korántsem kizárólag magyar ügy és magyar gyász. A hivatalos körökben helytelenül békeszerződésnek nevezett irathalmaz egyben az emberiség történetének egyik legnagyobb diplomáciai tévedése volt, amely többek között melegágyát készítette elő a II. világháború kirobbanásának – Szabó Gyula cikke.
A Trianon néven elhíresült békediktátum száz éves évfordulója a mai napig is ugyanazokat az érzelmeket váltja ki minden jóérzésű emberből, mint a megköttetése idején. Már az elnevezése is pontatlan, amelyet akár cinikusnak is nevezhetnénk. Szerződést ugyanis a felek egyenlő feltételek mellett szoktak kötni, mégpedig közös elhatározásból, mindenféle külső és belső kényszerítő erőtől mentesen, s lehetőleg a felek kölcsönös megelégedésére. Ezen passzusok egyike sem volt érvényes erre és joggal, egyben mindenféle érzelemmentesség nélkül is diktátum az igazi megnevezése. Arról már nem is beszélve, hogy a magyar fél teljes kirekesztése mellett döntöttek sorsunkról, kész tények elé állítva az ország akkori vezetőit.
Maga a békediktátum létrejötte is jogilag és erkölcsileg egyaránt nem csak megkérdőjelezhető, de egyenesen abszurdnak is tekinthető. Magyarország nem önálló államként és akartán kívül vett részt az I. világháborúban, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia részeként, ugyanakkor a békedekrétumokat kizárólag az önálló Magyarországgal szemben alkották meg. A monarchia háborúba való belépéséért hazánk nem tehető felelősnek, hiszen annak csak része volt. Ráadásul az akkori magyar miniszterelnök, Tisza István volt az egyetlen a monarchia miniszterei közül, aki mindvégig ellenezte a háborús részvételt annak kirobbanása előtt. Ennek ellenére a szomszédos országok éppen Tisza személyét tették a háború fő felelősévé. Függetlenül attól, hogy ez nem igaz, mégis elsősorban bizonyos angol sajtóorgánumokban megjelent cikkekre alapoztak, amelyek egyértelműen a magyar miniszterelnököt okolják és tették bűnbakká Magyarországgal egyetemben. A brit lapok véleménye azonban Edvard Beneš, cseh politikus magyarellenes aknamunkája és nacionalista elveit, érdekeit tükrözik. A valóságban a háború okozásáért valamennyi résztvevő fél minimum egyenlő arányban felelős, azonban kevesebb szó esik a háttérben meghúzódó valódi uszítóról, a nemzetközi szabadkőműves mozgalomról, amelynek egyik szellemi vezére, az amerikai Albert Pike volt, aki már évtizedekkel korábban felvázolta a világ történelmének manipulálását és konkrét célként nevezte meg egymást követő három nagy háború szükségességét. Az első két világháborút követően a Pike által az 1870-es években megadott célkitűzések pontosan be is következtek. Ezt aligha lehet a véletlen számlájára írni, annál is inkább nem, mivel az I. világháborút követően megkezdett tárgyalások kezdetén a kiindulási alapok egészen mások voltak, amelyek viszont a végkifejletkor már szinte tökéletesen összecsengtek a Pike által követendőnek tartott tervezetekkel. A győztes felek döntő hányada eredetileg hozzá sem kívánt nyúlni Magyarország területéhez. Wilson, amerikai elnök is az első körben a Szent Istváni határainknak megfelelően ismerte el hazánk területét és sérthetetlenségét. 1920 elejére azonban nagyban megváltozott mindez és Magyarország feldarabolása már kész tényként lett tálalva.
A háborús helyzet és erőviszonyok megítélése is meglehetősen furcsa keretek között zajlott. A vesztes félnek tartott német és osztrák-magyar csapatok ellenséges területeken álltak hadban. Magyar katonákat idegen földről kellett hazarendelni, miközben a háború során Magyarország területén nem csak hogy harcok nem folytak, de egyetlen ellenséges katona sem lépett hazánk területére. Nem véletlen, hogy furcsa békefeltételről beszéltek akkoriban is. Bármennyire is ellenségesen álltak a győztes felek hazánkhoz, az általuk előterjesztett, számunkra elfogathatatlan feltételek soha nem valósulhattak volna meg belső aknamunkák nélkül. Országunknak ugyanis számos belső ellenfele és akarva-akaratlanul több árulója is akadt. IV. Károly magyar király személye az elsődleges és megkerülhetetlen pont, akinek kizárólagos joga lett volna az erősnek mondható, egyben harcedzett hadseregünket határainkra küldve felsorakoztatni, amellyel egyetlen ellenségnek sem lett volna esélye magyar földre betörni. Ezzel szemben Károly király tisztségéről lemondva – mégha meglehet, külső kényszerítés hatására is mondott le a trónról – Károlyi Mihályra osztotta a hatalmat, akit szintén a legsúlyosabb bűnök terhelnek Trianon későbbi gyakorlati megvalósulásáért. Károlyi már, mint miniszterelnök egy sor gyalázatos és felelőtlen lépéseként többek között cinkosságot vállalt hadügyminiszterével, Linder Bélával, aki hirhedt kijelentéséről vált emlékezetessé, miszerint: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!” Ezen kijelentésének értelmében leszerleték a magyar hadsereget éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Ezzel a lépéssel Magyarország teljesen védtelenné vált minden külső és belső veszéllyel, fenyegetéssel szemben. Károlyi rövid, de annál kártékonyabb szerepének utolsó mozzanataként, átjátszotta a hatalmat a Kun Béla nevével fémjelzett, zömében idegenszívű és idegen származású kommunista vezetőknek. A Tanácsköztársaság létrejötte csak tovább bonyolította és főként rontotta Magyarország béketárgyalási esélyeit és a maradék szimpátiát is elveszítettük vádlóink szemében. Így sodródott az ország a trianoni tárgyalások végkifejletéig és annak gyalázatos megvalósításáig.
A határozatot és annak ránk vonatkozó feltételeit azonban egyetlen magyar politikus sem volt hajlandó sem elismeri, sem aláírni. Azonban kényszerből muszáj volt aláírni, hiszen ellenkező esetben akár a maradék országrész is bekebelezésre juthatott volna és sokkal beláthatatlanabb következményekkel járt volna az önmagában is megalázó békediktátum. Tekintve, hogy egyetlen magyar vezető politikus sem volt hajlandó önszántából vállalni Magyarország Trianonban történő képviseletét, így végül sorsolással döntöttek, amely alapján Benárd Ágost és Drashe-Lázár Alfréd lettek delegálva. Mindkét rendkívüli felhatalmazott nagykövetünk a lelkük mélyén dúló legnagyobb tiltakozásuk ellenére kénytelenek voltak kézjegyükkel ellátni a Párizs melletti Versaillesben megtarott ceremónián. Egyikük sem tudta soha feldolgozni ezt az esetet és életük is sarkos fordulatot vett a későbbiek során.
Városunk külön vonatkozással és szoros összefüggésbe is került Trianonnal kapcsolatban, ugyanis Drasche-Lázár Alfréd Dorog szülötte volt. Apai ősei a dorogi bányatársaság életében játszottak vezető szerepet. Rokoni kapcsolat fűzte őket Miesbach Alajoshoz, a dorogi bányatörténet szintén jeles alakjához, aki a Drasche család Dorogon élő egyik legismertebb tagjának, Drasche Henriknek volt a nagybátyja. A nagybácsi nevéhez köthető a kiváló dorogi szénlelőhelyek 1851-ben történő birtokbavétele és a helyi bánya fejlesztése. Számos kutatásnak volt a mecénása és rengeteg fiatalt iskoláztatott, tanítatott ki. Halála után a család Drasche ága vette át a dorogi bánya üzemeltetését. Ennek a családnak egyik sarjaként született Drasche-Lázár Alfréd Dorogon, 1875. június 15-én. Eredetileg katonatiszti pályára készült, majd 1900-tól került a gazdaságpolitika mezsgyéjére. Gazdag nyelvtudásssal rendelkezett és a Külügyminisztériumban dolgozott. 1913-ban miniszteri tanácsosként a Miniszterelnökség elnöki osztályának vezetője lett. A békediktátum aláírása igen megviselte és nem sokkal később teljesen felhagyott a politikai pályával. Többek között az IBUSZ elnöke is volt, majd a budapesti lapok szindikátusának igazgatója. Ezen felül írói vénával is rendelkezett és számos sikeres regényt, valamint színpadi művet írt. Tűzpróba című regényéből filmet is készítettek. 1944-ben elhagyta az országot és Ausztiában telepedett le, ahol 1949. augusztus 28-án hunyt el. Különös egybeesés, hogy éppen a trianoni követtársának, Benárd Ágost nevenapján érte a halál.
Érdemes felidézni Benárd Ágost visszaemlékezését a sorsromboló ceremóniáról, amelyre 1920. június 4-én, vasárnap, délután fél 5-kor került sor:
„Síri csendben fogadtak, és általános ügyelem közepette foglaltuk el helyünket. Millerand elnök kihirdette, hogy következik a magyar megbízottak által a békeszerződés aláírása. A ceremóniamester először hozzám lépett, és felkért, írjam alá a békét. Udvariasan hellyel kínált:
– Prenez place, Exellence!, Benár
– Merci beaucoup, Monsieur! – válaszoltam, amint udvariasan visszautasítottam a nekem átnyújtott dísztollat is, és állva, szinte oda se nézve, félvállról, a szálló asztalán talált és magammal hozott rozsdás, puhafa szárú tollal írtam alá a békeszerződést, majd családi pecsétes gyűrűmmel megpecsételtem. Azután otthagytam a tollat az asztalon. Majd meghatalmazott-társam, Drasche Lázár Alfréd írta alá. (Praznovszky Iván, a későbbi párizsi követ, aki a magyar békedelegáció főtitkára volt, még a szállóban felajánlott egy elég díszes tollat, amit erre a célra Budapestről küldtek. Érdekes, hogy a Hadtörténelmi Múzeumban őrzik ezt a tollat, amivel állítólag aláírtuk a békeszerződést, de felvilágosítottam a múzeum vezetőjét, hogy nem ezt használtam!) Egész magatartásommal dokumentálni akartam, hogy a reánk kényszeritett aláírásnak a magam részéről egyéb fontosságot nem tulajdonítok, azt nem ünnepélyes aktusnak, hanem reám nézve személy szerint és elsősorban nemzetemre nézve reánk kényszeritett és így minket nem kötelező, megalázó aktusnak tekintettem.”
A két aláíró maga is a nemzet mártírjának tekinthető, akárcsak a több millió magyar és egyéb nemzetiségű, etnikai kisebbség tagjai. Ugyanis Trianon fájdalma nem csak a magyarságé, hanem számos más nációjé is, valamint az emberiség egyik legnagyobb szégyene. Akár úgy is aposztrófálható a trianoni békeiktátum, mint az emberiség rossz lelkiismerete, amely mindaddig gyötörni és kísérteni fogja az egész világot, amíg nem kerül igazságra és orvoslásra. Több, egyben hazug szempontként azt hozták fel önigazolásként az országvesztő államok képviselői, hogy az új határokkal kiváltják a nemzetiségi és kisebbségi feszültségeket, amelyek oly kifejezőek és gyötrőek voltak Magyarországon. A trianoni átszabdalással azonban sokkal rosszabb körülmények közé kerültek ezen népcsoportok. Amikor az 1938-as Bécsi döntés értelmében a Felvidék déli része visszakerült Magyarországhoz, az ott élő szlovákok ujonga fogadták a bevonuló magyarokat és erősen panaszkodtak, hogy mit szenvedtek a szűk két évtized leforgása során a csehektől megszállva és elnyomva.
Magyar az, akinek fáj Trianon – tartja a mondás, ám valójában minden tisztességes, egészséges lelkületű embernek fáj a világon és szolidaritás éreznek a magyarokkal. Mégis, a fősodratú média erről nem csak tudomást sem kíván venni, hanem szüntelen a bűnösöket próbálja mentegetni és igazolni. Nem csak a Magyarországot érő mértéktelen büntetés miatt igazságtalan a trianoni végzés, hanem jogilag is. Egyrészt jószerével egyetlen ország, vagy állam sem létezik már, amelyik javára döntöttek Versaillesben, hanem a végzés soha sem emelkedett jogerőre és a meghatározásokban előírtak – miszerint minden állam, amely területet kapott Magyarországból -, azt törvényikbe és alkotmányaikba be kellett volna iktatni. Ezt valamennyi fél elmulasztotta. Ha teljes mértékben is igazságos lenne a békediktátum és mi magyarok is úgy akartuk volna önként, hogy vegyék el területeinket a velük járó javainkkal együtt, attól függetlenül is jogilag semmis. Tekintve és figyelembe véve minden körülményt megállapítható, hogy a trianoni végzésnek nevezett békediktámum hatványozottan jogtalan és erkölcstelen.
Hazánk területének és lakosságának közel kétharmadát elvesztette. Lakosságunk száma 20 886 487-ről 7 615 117-re esett vissza.
A Trianon okozta veszteségeink listázva
Területi veszteségeink:
– Romániához: 103.093 km2 (31,8%),- 5.256.451 fő (25,2%)
– Horvátország (Jugoszláviához): 42.541 km2 (13,1%), 2.621.954 fő (12,6%)
– Jugoszláviához: 20.551 km2 (6,3%), 1.510.897 fő (7,2%)
– Csehszlovákiához: 61.633 km2 (18,9%), 3.515.351 fő (16,8%)
– Ausztriához: 4.026 km2 (1,2%), 292.031 fő (1,4%)
– Lengyelországhoz: 589 km2 (0,2%), 24.880 fő (0,1%)
– Olaszországhoz: 21 km2 (0%), 49.806 fő (0,8%)
Anyagi és természeti veszteségeink:
Haditengerészetüket ért kár színaranyértékben:
– hadihajó 60.000 kg színarany
– hajógyári anyagok, iparcikkek, gépek 480.000 kg
– hadikórházak, hidrográfiai hivatalok, hadiakadémiák 300.000 kg
– hadikikötői felszerelések 10.000 kg
– 801 db hajó 80.000 kg
– Fiume kikötő felépítésének értéke 21.300 kg
– Fiume kikötő ingó és ingatlan értéke 7.500 kg
– tengerhajózási vállalatoknak nyújtott segély összege 7.500 kg
– tengerhajózási vállalatok vagyona 7.785 kg
– összesen 974.085 kg színarany-érték.
További veszteségek:
– az ország összes arany-, ezüst- és sóbányája,
– a szénbányák 80 %-a,
– az erdők 90 %-a,
– vasútvonalak és az ezekhez tartozó vasúti szerelvények,
– a felbecsülhetetlen értékű műkincsek,
– Fiume, az egyetlen tengeri kikötő elvétele,
– az összes tengeri és folyami hajók.
Velünk szemben mindezt a következő országot írták alá: Amerikai Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán, mint a szerződés szövetséges és társult főhatalmai, valamint Belgium, Kína, Kuba, Görögország, Nicaragua, Panama, Lengyelország, Portugália, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Állam, Sziám és Cseh-Szlovákország. Döntő többségben olyan országok, amelyekkel soha sem álltunk hadban és némelyek esetében megkockáztatom, hogy az egyes aláírók talán azt sem tudták, hogy egyáltalán hol van Magyarország.
Az 1938-as és az 1940-es Bécsi döntések által az elkobzott egyes területeinket visszakaptuk, azonban a II. világháborút követően újra elcsatolásra kerültek, mégpedig az 1947-es Párizsi békeszerződések következtében.
Az elszenvedett veszteségek mellett legalább akkora érvágás a csonkahonban és az elszakított országrészekben elő magyarok között generált és mesterkélt ellentét szítása, valamint az anyaországon belül élő magyarság egymással való szándékos szembefordítása és megosztása is. Mindezt tetézi a történelmi tények és adatok ferdítése, félremagyarázása és az emberek roppant hiányos történelmi és egyéb ismeretei. A magyarság szándékos összeugrasztásán kívül az elcsatolt területeinket bitorló országok nemzetiségeivel történő szintén mesterkélt összeveszelytés is irányított. Azonban ennyi megtévesztés ellenére sem jelenthető ki, hogy minden egyes román, szerb, szlovák, ukrán, horvát, szlovén, vagy osztrák magyargyűlölő, vagy éppen fordítva, miszerint minden magyar rosszalóan tekint valamennyi felsorolt náció tagjaira. Tény, hogy vannak mindkét végletből tapasztalatok szépszában, azonban ott, ahová a hamis háttérusztás keze mégsem ér el annyira, ott szinte kivétel nélkül pozitív a megítélésünk. Saját személyes példámból is számtalant oszthatnék meg, amikor a világ különböző pontjain élő román, szerb, ukrán, szlovák emberrel kerültem kapcsolatba, akik kivétel nélkül nem csak barátságosan viszonyultak hozzám, de megtudva, hogy magyar vagyok, csupa szeretettel beszéltek Magyarországról és a magyar emberkeről.
Trianonból nem csak a keserűséget kell levonnunk, hanem olyan felhajtó erőnek kell tekintenünk, amely összehozza a magyarságot, egységbe forrassza és egészséges lelkülettel a magyarság nyithatna a többi náció felé.
Trianonnak, mint minden egyéb történelmi eseménynek üdvtörténeti jellegét sem hagyhatjuk figyelmen kívül és ellenségeink, rosszakaróink sem. Számos történelmi elemző vélt összecsengést Jézus kálváriája és a magyar sorstörténet között. Ennek megfelelően Trianon Magyarország és a magyar nemzet megfeszítése.
Ezen felül Magyarország Mária országa és Szűz Mária az örökös királynőnk. Szent István királyunk a Szűzanyának való ország- és korona felajánlását a világ is tiszteletben tartotta és elfogadta, elismerte. Az Apostoli Magyar Királyságot Regnum Marianumnak – Mária Királyságának – nevezték mindenhol. Ezért ha Magyarországot támadás éri, akkor magát Szűz Máriát támadják és rajta keresztül közvetve Jézust, egyben egyenesen az Istent. Minden korabeli forrásban megtalálható, miszerint a Kárpát-medence egy tökéletes és szabályos földrajzi egység, amelyet maga a Teremtő tudatosan alkotott eggyé. Térképeken, műholdfelvételek egyaránt látható a határok berajzolása nélkül is a Történelmi Magyarország területe. Ezért Trianon országszabdalása az üdvtörténeti párhuzamban magának a Szűanyának a keresztrefeszítése, feldarabolása. Szintén megkerülhetetlen tétel a magyar Szent Korona kérdése is. A magyarság és a magyar nemzettel a Regnum Marianumban együtt élők kivétel nélkül élő minőségnek tekintették és tisztelték a koronánkat, amely magát a Szűzanyát testesítette meg. Az sem véletlen, hogy a koronánk női minőséget képvisel és a Szent Korona jelentése egyeben Szent Határ is. A keresztény értékeket valló országok ezt pontosan tudják és ezért is halmozott az a bűntudat, amit belőlük a trianoni végzés kivált. Látszólag mégsem történik semmi, s ha lehet, még rosszabb az ország sorsa és helyzete, mint korábban bármikor. Egyelőre inkább hazánk és a magyarság kollektív bűnösségét hírdetik fennhangon, vagy éppen hallgatólagosan szemethunynak, miközben a fentiekben említett Beneš magyar- és németellenes dekrétumai a mai napig hatályban vannak, amelyet az Európai Unió is ratifikált. Mindazok, aki úgy vélekednek, hogy a szétszabdalt országunk helyzetét el kell fogadni, beletörődni, azok vajon szíves-örömest vallanák ezt akkor is, ha a saját testüket érné hasonló csonkítás?
Elcsatolt országrészeinkről soha sem mondhatunk le és vele együtt az ott élő magyar honfitársainkról sem, miközben egyetlen más nemzet tagjai kárára, vagy vesztére sem kívánunk törni. Azonban a jelenlegi helyzetünkben nem vagyunk alkalmasak ezen területeink visszafogadására, mert ahhoz előbb a csonkahon dolgait kellene rendezni. Ugyanis az anyaország sem önálló, ahol az elvileg számszerint még többségben élő magyarság kisebbségben él saját földjén. Kiszolgáltatottságunkat és „önrendelkezésünk” korlátait jól bizonyítják az elmúlt 30 évben Magyarország vezetőinek nevezett képviselők hozzáállása. Többek között az Antall-kormány idején Ukrajna felajánlotta Kárpátalja visszaadását, amelyet Anatallék – persze feletteseik nyomására – visszautasítottak. A mindenkori kormány álláspontja azóta sem változott. Előbb önmagunkat kell meg- és felszabadítani, amelyhez a jelenleginél sokkal magasabb erkölcsi és lelki szintre kellene emelkednünk. Ha ez valaha megvalósul, akkor minden visszatér, ami összetartozik. Ugyanis amit a Teremtő egybeszánt, azt emberi erő szét nem választhatja sem demagóg törvényekkel, sem erőszakkal.
Az egykori aláírók közül minimálisan legalább olyan országok, mint Kuba, Nicaragua, Panama, Kína, Japán és Thaiföld, tennének egy elhatároló nyilatkozatot gesztusként, hogy nem értenek egyet egykori csőbehúzott kormányaikkal és semmisnek veszik elődeik aláírását. Ugyanezt megtehetné Görögország és Portugália, na és az Amerikai Egyesült Államok is, jó példával előljárva. Számukra végkép semmi jelentőssége és mondjuk köze sem volna, továbbá érdek sem fűzi Trianon folytonosságához. Lengyelországtól pedig különösen kitelhetne annyi kedvezmény, hogy azt a talpalatnyi földet a hozzátartozó néhány településsel együtt visszaszolgáltaná, vagy legalább felajánlaná. Ezzel igazán színt is valhatna abban, hogy valóban mennyire igaz és erős a lengyel-magyar barátság. A felsoroltak megvalósulása még szimbólikusan is sokat számítana, azonban elképzelhető, hogy akár egy lavinát is elindíthatna.
Trianon Doroggal kapcsolatos vetületében a már fentebb említett Drasche-Lázár Alfréd személyén és a településünkön állított Trianoni emlékműven túl szintén megjegyezendő, hogy Dorogon évek óta június 4-én motoros felvonulással emlékeznek és tiltakoznak az igazságot szerető és kereső emberek. Ugyancsak itt kell megemlíteni, hogy annak idején a trianoni döntést kierőszakolói közül a Felvidéket megszálló csehek ellen szépszámban dorogiak is felsorakoztak, akik, mint a Rongyos gárda tagjai, eltökélt szándékuk volt az idegenek kikergetése a Felvidékről. A zömében dorogi bányászokból kikerült önkéntesek bátran és hősiesen keltek a csehek által elfoglalt területek védelmére. Párkányt vissza is foglalták és egészen Léváig akartak előretörni. A hírre azonban komoly erőket vezényelt oda erősítésként a cseh hadsereg, akik ellen az irreguláris magyar csapatoknak esélye sem maradt a további küzdelmekben. Példájuk és elszántságuk azonban elévülhetetlen és soha sem felejthető.
Mint ahogyan sajnos sokan sokat nem tudnak még a világ igaz rejtelmeiről, úgy minden bizonnyal sokaknak nincs tudomása a Székely himnuszként ismert mű utolsó sorairól sem. Ezért ezzel az idézettel zárom az évszázados megemlékezésemet azzal a Trianonnal kapcsolatban, amelynek átkát egyszer lerázza magáról az emberiség.
„Kigyúlt a mennybolt, zeng a hadak útja,
Csaba királyfi gyűjti táborát.
Szűnik az átok, kiapadt a kútja,
Szívünkön égi öröm lángol át.
Hiába zúgsz már gyűlöletnek árja,
Megáll a szikla, nem porlik tovább.
Imánk az Istent újra megtalálja,
Köszöntsd ma népem, üdvöd hajnalát!”
Szabó Gyula
Legutóbbi cikkek
