55 éve történt: Fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte a Dorogi Bányász
A dorogi sportegyesület kerek évfordulóinak második legnagyobb ünnepségére került sor 1964 nyárutóján, amikor a Dorogi Bányász fél évszázados fennállásáról emlékeztek meg. A klub a nagy és jeles eseménynek megfelelően igyekezett kitenni magáért és méltó módon sikerült a megemlékezés – Szabó Gyula cikke.
Nagy izgalommal, egyben legalább akkora örömmel és büszkeséggel várták a dorogi sportbarátok az 1964-es esztendőt, amelyet egyesületük ötvenéves évfordulója aranyozta be. A 25 évvel korábban sikeresen megtartott klubalapítási ceremóniát (róla ide kattintva olvasható részletesebben) követően, ezúttal is ki akartak tenni magukért és szeretett egyesületükért a legilletékesebbek, úgy mint a klub vezetői és hivatalos sportolói. A fél évszázodos fennállást országos érdeklődés is kísért figyelemmel. Ünnepelni való pedig volt bőven, mert az 1939-1964 közötti második 25. éves időszak még az első nagy, egyben roppant sikeres 25 éves korszakot is messze túlszárnyalva még nagyobb magasságokba repítette a dorogi klubot.
A II. világháborút is sikeresen túlvészeszelve, 1945-től lineárisan menetelt az egyesület és 1964-ben már jó ideje az ország legnagyobb és legsikeresebb sportklubjai között foglalt helyet. Az ősi alapítású szakosztályok – atlétikai, birkózó, labdarúgó, természetjáró és úszó – mellett további versenyszakosztályokkal gazdagodott, mint az asztalitenisz, cselgáncs, kerékpározás, kézilabda, ökölvívó, röplabda, teke, tenisz, torna, amelyek szintén szép sikereket könyvelhettek el addigra. Ezen felül pedig szintén a dorogi versenysporthoz tartozó, de a külön szervezeti egységben tömörülve érdemes megemlíteni a sportrepülőket és ejtőernyősöket is. A Dorogi Bányász kevés azon egyesületek közé tartozott, amely ennyi szakosztályt foglalt magában. Még a nagyvárosok klubjai sem tudtak felsorakoztatni és üzemeltetni ilyen széleskörű palettát. Arról már nem is beszélve, hogy Dorogon micsoda eredményességgel működtek a fenn nevezett szakosztályok. A legtöbb működő versenysportág férfi és női szakosztályt, valamint az utánpótlást is magába foglalt.
Az előző 25 évhez viszonyítva történt néhány alapváltozás is. Előbb a Dorogi AC elnevezés cserélődött le, ugyanis a Rákosi-korszak önkényének nyomására valamennyi hazai egyesületnek névváltozáson kellett átesnie. A dorogiak viszont nem is jártak annyira rosszul, hiszen a klub új neve 1949-től Dorogi Tárna lett, amely teljességgel vállalható, amely két évvel később Dorogi Bányász SK-ra változott. Az eredeti zöld-fehér klubszínt 1950-től pedig a piros-fekete váltotta. Ezzel sem járt rosszul a klub, hiszen egyrészt a település zászlaja is eredendően piros-fekete, másfelől ez a színösszeállítás bizonyos fokig egyediséget is kölcsönzött a dorogiaknak, ugyanis kevés kivételtől eltekintve az országban jobbára zöld-fehér, kék-fehér és a piros-kék színösszeállítás dominált a kluboknál. Ezúton szeretnék egy egyébként magától érthetődő tévhitet is eloszlatni, miszerint úgy tartotta a közhiedelem, hogy az egyes szektorok beskatulyázása törvényszerűen a hozzá kinevezett színösszeállítással is párosult. Alapkategóriákként többek között a vasutas-, katona-, éptőipari-, vegyipari-, kohászati- és bányászcsapatokat különböztettek meg. A bányászcsapatok pedig a közhiedelem szerint valamennyien piros-feketék voltak. Elég csak a kiemelt, legnagyobb klubokat szemügyre venni ahhoz, hogy lássuk, hogy ez teljességgel nem igaz. A Tatabánya és a Komló kék-fehér, a Salgótarján pedig fekete-fehér volt. Egyedül a Dorog viselte a piros-feketét. Ami viszont valahol magától érthetődőnek bizonyult, hogy az összes bányászcsapat címerében a bányászkalapács szerepelt.
Természetesen ezen kis összefoglaló nem arra hivatott, hogy a teljesség igényével minden kimagasló dorogi sporteseményt és sportolót bemutasson, így csak néhány példát kiragadva igyekszem felvillantani az 1939-1964 közötti időszakra jellemző sikerek egy szűkebb keresztmetszetét.
Atlétáink közül a nemzetközi hírű olimpikon Szegedi Ferenc hosszútávfutó, aki emberileg is a legnépszerűbb magyar sportolók egyike lett, vagy a szintén válogatott, többszörös magyar bajnok hármasugró Baráth István. Egyben szerénységük, személyes kisugárzásuk osztatlan közkedveltséget is jelentett mind a szakmai berkekben, mind a szurkolók köreiben. Egyesületi szinten az atléták ifjúsági csapata szerzett országos elsőséget a vidékiek mezőnyében. Asztaliteniszezőink közül Belányi Imre az ország legjobbjai között foglalt helyet, aki első osztályú minősítésével és válogatott tagságával írta be magát az egyetemes sporttörténelemben is. Birkózóink sikerei egyéniben és csapatban is híven követték a legendás harmincsas évek nagy korszakának szereplőit. Ferencz Károly, Bacsa Ferenc, Aranyi Lajos, Kiss Kálmán, Molnár Kálmán nevét és sikereit itthon és külhonban egyaránt becsben tartották. A cselgáncsozók neves és kimagasló alakja, Meixner Mihály volt. Kézilabdázóink közül Tramita Mária és Kaiser Karola a női kézilabda válogatott tagjaiként világversenyek szereplői is voltak. Természetjáróink soraiban kiemelten Pick József a hegymászókkal értek el világcsúcsokat. Az úszók közül Szendrő Miklós és Lázár Péter szerzett komoly hírnevet, míg az ökölvívóknál Legény Kálmán, Csapó Árpád, Krisneider István és Pohner János.
A labdarúgókról pedig nem is beszélve. Elképesztő magasságig szárnyaltak, amely napjainkra már szinte hihetetlenek tűnik. Az NB I-es feljutást is maga a gyönyörök netovábbja lett volna, azonban a dorogi csapat szinte kibérelt helyet biztosított magának az első osztályban. Számos válogatottat adva a nemzetnek és káprázatos eredményeket könyvelve el. Számos válogatottja mellett az Aranycsapat három dorogit is felvonultatott – Grosics Gyula, Buzánszky Jenő és Ilku István – és nem sok híja volt annak, hogy negyedikként Bakonyi István is e sort erősítse. A dorogi csapat ötször nyerte a Vidék legjobbja címet, játszott Magyar Kupadöntőt, elődöntőt és értékes nemzetközi kupát is nyert, ráadásul 100%-os teljesítménnyel és kapott gól nélkül. Pedig csupa világklasszis csapatok alkották a mezőny. Brüsszelben a kupadöntőben a Bayern Münchent is legyőzték. A dorogiak olyan klasszis játékosokat tudhattak soraikban, mint Monostori Tivadar, Szűcs Lajos, Bödör László, Dacsev Miklós, Ilku Péter, Varga János, Aspirány Gusztáv, Szuromi Antal, Karába János. Külön említést érdemel Prohászka János és Pálmai Sándor is, akik posztjukon a világ legjobb fedezetpárosát alkották. Ami pedig csak tovább emeli az eredmények értékét, hogy szemben számos világklasszis klubbal, Dorogon zömében saját nevelésű játékosok alkották a csapatot, noha a dorogiak is igazoltak más egyesületekből. Az igazoltak azonban döntő többségben Dorogon váltak érett, rutinos játékosokká.
Majdnem az ünnepi évfordulóra esett a dorogi labdarúgók máig is legnagyobb bajnoki sikere, az NB I-ben elért 4. hely. Kétségtelenül nagy dolog volt, ám valahol kissé mégis csalódás is maradt. Az 1962-63-as évadban ugyanis a Dorogi Bányász akár a bajnoki címet is megnyerhette volna. A tavaszi szezon derekán mindössze egy ponttal állt a listavezető FTC mögött és megállíthatatlannak tűnt. Mindössze három gólt kaptak tavasszal és a bajnokság célegyenesében nagyon jó esély mutatkozott a végső győzelemre. Ezzel pedig többszörösen rekordot könyvelhettek volna el, hiszen a nagy fővárosi klubok hegemóniáját megdöntve első vidéki csapat lehetett volna, amely bajnokságot nyer a háború utáni időszakban az első osztályban. Korábban is csak a Nagyváradnak sikerült egyszer vidéki csapatként elhódítani a bajnoki címet, még 1944-ben. A nagy riválisok ellen remekül helytállt a csapat és sok pontot gyűjtött, ám éppen a Pécs és a Vasas ellen kaptak csak ki, amellyel elúszott a bajnoki cím, sőt még a dobogós hely is. A végelszámolásnál ugyanis a 2. helyre befutott MTK 1 ponttal, míg a 3. helyen végzett Újpest csak jobb gólarányával előzte meg a dorogiakat. Az Újpestet és az MTK-t is legyőzte otthon a Dorog, ráadásul magabiztosan (4-1 és 2-0), míg idegenben mindkét esetben döntetlen született és szintén döntetlen játszottak a Fradi vendégeként is. Persze ennek ellenére is nagy bravúr volt a 4. hely, de érzékelhető, hogy mennyire kevesen múlott a még nagyobb siker. Ami viszont kétségtelen tényként fennmaradt, hogy az évadban a Dorog kapta a legkevesebb gólt a mezőnyben. A rákövetkező szezonban, az 1963-as egyfordulós bajnokságban pedig közvetet módon, a Győrnek nyerték meg a bajnoki címet, mivel a legutolsó fordulóban a Fradit legyőzték. A fővárosi zöld-fehéreknek egy döntetlen is elég lett volna, ráadásul vezettek is, de végül a dorogiak fordítottak és elévülhetetlen szerepet játszottak abban, hogy ha nem is maguknak nyertek címet, de vidéki csapatot segítettek az élre.
A dorogi klub nagy népszerűségre is szert tett, amely országszerte és határainkon túl is komoly szimpatizáns bázissal rendelkezett. Nem véletlenül ragasztották a Dorogra „A vidék Fradija” elnevezést. A dorogiak versengéseit megkülönbözetett figyelemmel kísérték és komoly nézőszámot vonzottak, számos esetben pedig valóságos nézőcsúcsokat. A kiváló sportteljesítmények mellett a dorogi sporttelep is tartotta nívós szintjét, sőt idővel tovább bővült. Éppen közvetlenül a fél évszázados évfordulóját megelőző évben érte el a stadion a legnagyobb befogadóképességét, amely 15 ezressé vált. Gyepszőnyegét is néhányszor cserélték és az ország egyik legjobb minőségű játékterének tartották.
Az ünnepi év központi ünnepségsorozata augusztus 29. és szeptember 7. között zajlott. Valamennyi szakosztály részére szerveztek jubileumi tornát és versenyt. A röplabdázóknak, a tekézőknek és az asztalitenizezőknek a Tatabánya ellenei Bányász Kupaválogatottak összecsapásait bonyolították le. Szintén az asztaliteniszezők és a röplabdások részére írták ki Jubileumi kupát, míg az úszók és az atléták meghívásos versenyt rendeztek. Az ökölvívók a Honvéd, a birkózók a Tatabánya, míg a cselgáncsozók az Újpest elleni ünnepi kupameccseken mérkőztek meg. Eredetileg nemzetközi labadrúgó mérkőzést is terveztek, amelyre neves külföldi csapatot hívtak volna ellenfelül, ám a bajnoki és a Magyar Kupa nyolcaddöntő meccsei is erre az időszakra lettek kitűzve. Ezáltal nagyon zsúfolt volt a dorogi focicsapat naptára, így végül a Dorog-Ferencváros öregfiúk labdarúgó mérkőzés került az ünnepi műsorba. Szeptember másodikán tartották az Ünnepi Közgyűlést, amelyre a régi sportolókat és szakvezetőket is meghívták, továbbá jutalmakat és kitüntetéseket adtak át. Szintén az ünnepi időszak keretében nyílt egy sportkiállítás is az fél évszázadról, valamint a dorogi sportról és a klub munkájáról készült film bemutatójára is sor került. Ekkor avatták az átalakított és felújított klubszékházat is, valamint megjelent Szánthó Barna munkája; A Dorogi Bányász SC 50. jubileumi emlékkönyve is, a Hajrá Dorog! Nincs egészen pontos forrás arról, de minden valószínűség szerint a Labdarúgó-szobor is erre az alkalommal készült, noha felavatása csak 1967-ben történt. Legalábbis ez a dátum szerepel a szobrászművész, Hajdú Sándor archívumában a szobor elkészítésének idejeként. Tekintve, hogy egyéb konkrét dokumentum nincs erről, így kénytelenek vagyunk hiteles dátumként elfogadni Hajdú úr közlését. Természetesen senki sem vonja kétségbe, hogy valóban 1967-ben készült az alkotása, azonban furcsa, hiszen az az év a dorogi sport szempontjából semmilyen jeles eseményhez, különösen évfordulóhoz nem kötődött. A lényeg, hogy ez a szobor a dorogi stadion színfoltja és díszeként a mai napig a stadion dél-keleti kanyarulatában található.
Az ünnepi év sporteseményeihez néhány kurriózum is társult. A dorogi modellezők a Balatonon megrendezésre kerülő vitorláshajók bajnokságában, amely 1964 augusztusában zajlott, az első 5 helyet szerezték meg. Az abszolút bajnok Köles János lett, míg klub- és csapattársa, Oszvald József pedig az ezüstérmes. A további három helyen is kizárólag a dorogi versenyzők végeztek. Szintén ezen a nyáron Dorog adott otthont az Országos Könnyűbúvár-bajnokságnak.
