A Dorogi Barangolások következő részében a Bécsi útat, avagy a 10-es dorogi szakaszának történelmi mivoltját mutatjuk be.
NÉMET FALU A BÉCS – BUDA ORSZÁGÚT MENTÉN… (Színes hírek az útmentén)
Dorog a török időket követően kedvező földrajzi helyzetének köszönhette lassú fejlődését. A két fővárost összekötő országút mentén hamarosan postakocsi-járatok hozták-vitték a híreket, a nevezetes utasokat. A dorogi német lakosság azonban nem élvezte az előnyeit annak, hogy az „ország közepe” lehetett. Ők tiltakoztak a postakocsik hangos kürtjelzései ellen, s nem egyszer panaszt tettek, mert – állítólag – az utasok megdézsmálták a határban a művelt földek termését. Még élt az utódok emlékezetében a Rákóczi-féle szabadságharc emléke, amikor az átvonuló katonaság kíméletlenül megsarcolta a szegény lakosságot, az első német telepes nemzedék ki is halt a csatározások és a járványok következtében.
1848-49-ben egyáltalán nem bánták a dorogi gazdák, hogy a szabadságharc eseményei elkerülték a vidéket. Ám nyugtalanságot keltő esetek mégis előfordultak az országúton, ami azt igazolja, hogy csapatmozgások ekkor is voltak a környéken. 1849. május 5-én feljegyzés készült egy honvéd dobosról, kit csapatától elmaradva halva találtak a falu határában. Május 31-én és szeptember 4-én megismétlődtek a rejtélyes esetek, az ismeretlen honvédek vajon miért nem hiányoztak a tavaszi hadjárat seregeiből? De átutazóként, kolera-fertőzésben meghalt katonafeleséget és 1874-ben megfagyott, éhenhalt ismeretlen koldust is találtak az út mentén.
„A Paris—Bécs közötti automobil verseny résztvevői a magyar automobil-klub meghívására Budapestre is elrándultak, és útjuk egy részét Esztergom megye területén tették meg. A községek lakosai már jó előre értesítették, hogy a gyermekeket és állatokat pénteken ne hagyják az utakon járni, s minden akadályt hárítsanak el onnan. Erre bizony szükség is volt, mert pénteken és szombaton délelőtt egymást követték a roppant sebességgel rohanó gépkocsik. Az érdekes látványra többen kimentek Dorogra, s ott várták meg a száguldó motorokat. Az első gépkocsi fél 12 órakor rohant át Dorogon és 2 óra 45 perckor ért Budapestre (3 és ¼ óra alatt); utána Maurice Gilbert francia báró kocsija már 3 óra 58 perckor (2 és fél óra múltán) Budapesten volt.” – írta az Esztergom című hírlap 1902. július 6-án. Ne tessék megmosolyogni a száguldás nagyságát! Akkor ez fantasztikus gyorsaságnak tűnhetett.
1910-ben panaszt is tettek a dorogiak a rettenetes forgalomra. „A dorogi kerület az utóbbi időben zajos forgalom tekintetében csaknem Pesttel konkurál. Püfög az automobil, rikácsol a kürt, piszkít mindenfelé az út porával, csak porköpenyben lehet az utakra kimenni, főleg a pincék felé.” – írja 1910. május 29-én az Esztergom a gazdák panaszát. 1925-ben odáig erősödött a gépkocsik iránti utálat, hogy Csermák Hugó kormányfőtanácsos felhívta az illetékes hatóságok figyelmét arra, hogy Nyergesújfalu, Süttő, Tokod és Dorogon rendszerint megdobálják az autókat.” (Esztergom és Vidéke, 1925. július 12.)
A motorizáció a szekérhez szokott dorogiak számára még évtizedeken át komoly bajok okozója maradt. A község belterületén is akadt szép számmal nehezen kibogozható szerencsétlenség, mint azt az alábbi sajtóhír is igazolja: „Szerencsétlenül járt motorkerékpáros. Az elmúlt napokban Steinschneider Vilmos budapesti kereskedő sebes iramban vágtatott a dorogi főutcán, amidőn egy másik kocsit kikerülni akarva, nekiszaladt a Laub-féle vendéglő előtt álldogáló lovas kocsinak, melynek gazdája, Kárer János a korcsmában tartózkodott. Az ütközés oly heves volt, hogy a kerékpáros nagy ívben kirepülve, összeroncsolt taggal terült el a földön. A mentők a dorogi kórházba szállították, ahol dr. Rogrün Jenő főorvos bordatörést állapított meg. A szerencsétlenül járt kerékpáros azt vallotta, hogy az úton egy másik kocsit akart kikerülni, de ez éppen az ő kerékpárja előtt hajtott át az út másik oldalára, s így szaladt neki a gazdátlanul álló kocsinak. A kerékpár eleje megrongálódott. A szerencsétlenség ügyében az eljárás megindult.” (EésV, 1926. okt. 3. 2. old.) Az eljárás végét sosem ismertük meg.
A homokvasút és a bécsi út kereszteződése a község határában az 1930-as évektől nagy figyelmet érdemelt (volna) a dorogiaktól. A szekeres gazdák és a teherautósofőrök azonban nehezen tanulták a veszély kezelését. 1931 novemberében egy esztergomi teherautó rohant neki a homokvasút mozdonyának, szerencsére az anyagi veszteségen túl itt emberéletben nem esett kár. (Esztergom, 1931. nov. 15. 4. old.) December 25-én viszont (milyen szomorú karácsony!) Hummel Ferenc bányakocsis megpróbálta megelőzni a villamos mozdonyt, sajnos súlyos sérüléseibe a helyszínen belehalt. (Esztergom, 1931. dec. 25. 8. old.) A hasonló balesetek még éveken át – szinte napjainkig – kísértettek a nevezetes helyszínen, itt is a kisvasutak felszámolása vetett véget a vészhelyzetnek.
1936-ban, a berlini olimpia évében az olimpiai láng volt az országút nagy eseménye. „Megyénkben Dorogon volt az első ünnepség, ahova éjfél után érkezett meg a láng. A Hősök emlékművénél állt a kis oltár, körötte csoportosult az egész község lakossága, a bányászok és sok esztergomi.” A magyar és a bányász himnusz hangjaival bocsátották további útjára a lángot. (EésV, 1936. aug. 2. 3. old.) A Petőfi-iskola későbbi igazgatója, a diáksportoló Nádai János futott a lánggal Tát községig a dorogiak képviseletében.
1938. december 8-án Aszlányi Károly író, aki a Sporthírlap belső munkatársaként gyakori vendég volt a dorogi sporteseményeken, tragikus utolsó útjára indult Dorogra. A legenda szerint a község határában autójának kormányát félrerántva egy kisfiú halálát kerülte el, ám kocsija az út széli szederfák egyikének csapódott, s a reményteljes, alig 30 éves fiatalember korai halálát okozta. Sok-sok évtizeddel később a szederfák éppen az ilyen balesetek miatt váltak a motoros fűrészek áldozatává – sok-sok helyi és távoli vándor nagy szomorúságára.
A két világháború közti évek ismert, ünnepelt művésznője volt Rökk Mariska. Kairótól Párizsig, Berlintől Bécsig hallgatták énekeit az operettrajongók, nézték filmjeit a mozi szerelmesei. New Yorkban még a Brodway színpadát és közönségét is meghódította. Ő volt a Csárdáskirálynő és a Hello Dolly, vagy A cirkusz csillaga leghíresebb dívája. 1992-ben, 79 évesen még énekelt a Marica grófnőben (már ha egyáltalán igaz, hogy csak 79 éves volt).
Dorogi sorsát ő sem kerülhette el. Vagy mégis? A sajtó meglepő tényeket közölt – három évvel a baleset után – a bírósági ítéletről. „Dorog község határában még 1939 júliusában Rökk Marika, a jól ismert filmszínésznő (ma helytállóbb lenne sztárnak mondani) autója elütött egy szembejövő bányász kerékpárost, aki sérüléseibe belehalt. A szerencsétlenül járt bányamunkás özvegye és három kis gyermeke pert indított a művésznő ellen, melyen a bíróság kimondotta, hogy Rökk Marika kártérítés címén köteles az özvegynek havi 53,18 pengőt, míg a gyermekeknek egyenként 18,08 pengő havi évjáradékot fizetni.” (Esztergom és Vidéke, 1942. május 20.) Egy világszár ennyivel megúszhatta helyrehozhatatlan tettét? Arany János erre ezt mondaná: „Manapság ilyen dolgok nem történnek.”
A háborút követő évek eleinte a neves szovjet személyiségek átutazásának fényében teltek. Álltunk az út mentén, zászlókat lengettünk, és látni véltük Gagarint, az első űrhajóst, Nyikita Hrustyov elsőtitkárt… Később a magyar-osztrák meccsre érkező autókaraván kocsimárkáit szemezgettük az út széléről.
Ez az országút 1923-tól Petőfi nevét viselte, majd a háború után Felszabadulás út lett, 1993 óta Bécsi út a neve. Már régen nem első számú főút, „csak” 10-es. Ennél mégis sokkal több nekünk! Négy égtájjal köt össze, Európa közepén. Mi lennénk Európa közepe? Merjünk ekkorák lenni?
Kovács Lajos sajtóválogatása
Címlapfotó: a főút és a vasutak kereszteződése sok baleset helyszíne volt. (100év – 10-es út…)
Legutóbbi cikkek
