A Dorogi Barangolások következő részében a Vasútállomást mutatjuk be, „Fejezetek a dorogi vasútállomás regényes történetéből” címmel.
Semmi túlzás nincs abban, hogy regényes a történet. Sőt: helyenként drámai, másutt tragikomikus, vagy éppen könnyfakasztó.
Rögtön egy mulatságos félreértéssel kezdődtek az események. Évtizedeken át folyt a harc a Budapest-Esztergom vonal megépítéséért, hiszen a dorogi szén árát alaposan megemelte az olcsó szállítás hiánya. A lovas kocsis mennyiség és a döcögős lassúság miatt inkább vásárolták országszerte a gyengébb minőségű, de olcsóbb nógrádi portékát. A millennium – Magyarország ezeréves fennállásának ünnepe – hozta meg végre ajándékként a sínpárt Dorogra. 1895 novemberében felavatták az ipari célok mellett személyszállításra is alkalmas helyi érdekű szárnyvonalat. Nem sokkal előbb sietve elkészült a vasútállomás épülete is, csak valami hiba csúszott a számításokba. Az a kétemeletes, csinos központi építmény sehogy sem akart találkozni a sínekkel. Merthogy a szükségesnél kissé keletebbre mérték ki a helyét. Nagy lehetett az ijedelem, még nagyobb a buzgalom a hiba kijavítására, így aztán két központi állomásépülete is lett Dorognak – szükségtelenül. Feleslegesnek nem mondta senki, ezért a félretervezett első változatot átadták a helyhiánnyal küszködő csendőrségnek, akik az első világháborút követő sportpályaépítésig itt posztolhattak. Akkor új helyre költöztek, és a DAC futballklub vette végleges használatba az építményt, ma is itt a sportiroda a múzeummal együtt.
A vasútállomás újabb épülete formájában is eltért az előzőtől. A szén szükséglete miatt hamarosan elöl is, hátul is vaspályák vették körül, mozgalmas személy- és teherforgalmat bonyolítottak az ország távoli pontjairól ide költözött vasúti alkalmazottak, mert helyben nagy hiány volt szakemberekben. Nagy tekintélyű ember lett a település életében Schlembach János, az első állomásfőnök, akit még a bányakaszinó is alelnökének választott. Családi kriptájuk napjainkban a dorogi temető egyik méltatlanul elhanyagolt, kirabolt csúfsága.
Esztergom és Dorog ennek a vasútnak sok kellemetlen vitáját élte meg a következő évtizedekben. A tényleges végállomás ugyanis Dorog volt, itt töltötték fel a gőzmozdonyokat szénnel, vízzel, az erős ipari vágányok is csak Dorogig vezettek. A személyvonatok erős mozdonyait kis „kávédarálókra” kellett cserélni az esztergomi vasútállomás megközelítéséhez, mert gyenge minőségű sínpárokat raktak le a vasúttársaság döntése értelmében, ami félórás várakozással, kellemetlen bosszúságokkal terhelte az utasokat Dorogon. Fél évszázad telt el, míg végre megoldódott a néhány kilométeres síncsere.
A bányaalagút és bányafürdő épületéhez a kolónia munkásai kijelöletlen utakon járva keltek át a síneken, hogy gyorsan elérhessék munkahelyüket, visszafelé pedig otthonaikat. Ez tragédiák sorozatához vezetett. Az iparvágányokon nesztelenül guruló szerelvények között bujkálva közlekedő gyalogosok tucatjait ölte, vagy csonkította meg a szerelvények összeállítása. Az „Esztergom” és az „Esztergom és Vidéke” hírlapok baleseti beszámolói mit sem segítettek azon, hogy a felelős vasúttársaság, a bányatulajdonos és a község összefogjon az emberi életek megmentéséért. Ötletek persze születtek szép számmal, 1922-ben például a község és a bánya közösen fordultak a vasút-igazgatósághoz, hogy sürgősen építtessen felüljárót a gyalogosok számára (Esztergom, 1922. dec. 17. 2. o.). Persze ez az akta elsüllyedt a bürokrácia posványában.
A bányaközponttól a vasútállomáson át vezetett a gyalogút a kolóniába – vagy a vonatkerekek alá. (Kis kép: mozdonycsere – Csak Dorog és Esztergom között közlekedik.)
Végre 1928. november 15-én hírül adta a sajtó, hogy megkezdődik a vasúti aluljáró építése a dorogi pályaudvaron. Sok-sok élet felesleges kioltása lett volna elkerülhető a harminchárom éves huzavona megelőzésével. Becsüljük meg ezt a hányatott sorsú, de bizonyosan sok életet mentő létesítményünket elődeink nehezen kiharcolt döntéseként.
A vasúti aluljáró építése 1928-ban.
A vasút a dorogiak – elsősorban a falu gazdálkodó sváb lakossága – számára még sokáig afféle közellenségnek számított. Egy szerencsésen végződött önkényes cselekedetről hírt adó újság 30 évvel a vasút megjelenése után is arról számolt be, hogy a dorogi határban leeresztett sorompót H. János gazda önhatalmúlag felnyitotta, hogy lovas kocsijával áthaladhasson, szerencsére a közeledő vonat mozdonyvezetője idejében megállította a szerelvényt, elkerülve a borzalmas balesetet (Esztergom, 1926. aug. 22. 3. o.).
1938-ban, az Eucharisztikus világkongresszus magyarországi rendezvénysorozatában Dorog nemcsak a szénoltárral lepte meg a lakosságot. Megállt néhány percre az Esztergomba tartó Aranyvonat is a vasútállomáson, és sokan megtekinthették Szent István Szent Jobb ereklyéjét a díszes vasúti kocsi ablakán keresztül.
Az Aranyvonat Dorogon 1938-ban.
A második világháború idejéből is maradt ránk egy csodával határos történet. A vasútállomáson rekedt, élelemmel megrakott vagonokat a jó diplomáciai érzékkel rendelkező Kárpáthy Zoltán állomásfőnök a szovjet parancsnok engedélyével felnyitotta, és a hónapok óta nélkülöző lakosság számára kiosztotta. Ez talán a vasúttörténelem leghumánusabb fejezete.
A napjainkban zajló, színvonalas elővárosi közlekedést teremtő megújulással megmentik a rogyadozó állomásépületet is, csak az ipari közlekedés sínpárjai tűnnek el a vasúttörténelemből. Egy átalakuló város azonban – jelszavának megfelelően – a múltját itt sem felejtheti el.
Kovács Lajos
(Forrás: Solymár Judit-Kovács Lajos: Dorogi lexikon. – Menyhárt Csaba: A dorogi bányászat nagy válságának története. Dorogi Füzetek 46. – Kovács Lajos: Az első állomásfőnök, Schlembach János. Dorogi Füzetek 46.)
Címlapfotó: a vasútállomás második, végleges épülete 1896-ban.
