Kitörésre felkészülve – A Földközi-tenger világítótornya

Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében a Stromboli vulkánnal ismerkedhetünk meg.

Vulcano szigetéről induló kishajónk békésen ringatózik a Stromboli vulkánt övező tengerben. Jó félnapos hajókázás után érkeztünk ide. Kapitányunk, mielőtt Strombolit megközelítettük volna, sorra vette a Lipari-szigetek nevezetesebb tagjait; a névadó Liparit, majd Salinát, Panareát, valamint a lakatlan Lisca Bianca, Basiluzzo és Strombolicchio szirteket. A sétahajókázás célja azon túl, hogy ezeket a különös szárazulatokat, vulkáni formákat alaposan megnézhessük, nyilvánvalóan a térség legkiválóbb fürdőzőhelyeinek a felkeresése volt.

Korábbi és későbbi túráink során jó néhány helyet alaposan bejártunk, így a kiindulópontunkat, vagyis táborhelyünket jelentő Vulcano szigetét, a gyönyörű ikerkúpokkal büszkélkedő „sószigetet” vagyis Salinát, a milliomosok nyaralóhelyeként számon tartott kicsiny Panareát. Basiluzzo száz méter magas bazaltfala már önmagában is elég látványos, hát még ha hozzávesszük abráziós (hullámvájta) barlangjait (ezekbe jó sok medúza kíséretében volt szerencsénk beúszni is) és türkizkék színben tükröző öbleit.

A hajókirándulás utolsó szakaszát majd kétezer méter mély, már-már valószerűtlenül kék vízben tettük meg. A felpörgetett hajócsavarok keltette hullámokban repülőhalak tánca kísérte utunkat.

Mint oly sokszor, ekkor is a Lipari-szigetek legészakibb, s egyben Európa minden bizonnyal legaktívabb vulkánja volt célunk. A vulkánosság egyébként a szigeteken nemcsak itt, hanem számos egyéb helyen is fellelhető. Legtöbbször persze a tenger alatt zajlanak ezek a geológiai események, amelyek közvetett jeleit – habzó, pezsgő tengervíz, lebegő tajtékkövek – magunk is megfigyelhetjük, ha jó szemünk van hozzá. Persze ehhez az is kell, hogy a hajósok odavigyenek az események epicentrumába.

Stromboli 924 méterrel emelkedik ki a tengerből, ám valójában a 3000 méter magas vulkánnak csak az egyharmadát látjuk, nagyobb része mélyen a víz alatt található. Kapitányunk lelkesen mesél, miközben körbehajózzuk a szigetet, amelynek leglátványosabb része kétségkívül a híres Sciara del Fuoco, vagyis a tűz útja. Ez a gigászi 800 méteres pálya valójában egy csuszamlással keletkezett lejtő, amelynek felső részében, az úgynevezett amfiteátrumban számos kráter mélyül. Az átlagban 5-10 perces időközönként zajló kitörések anyaga többnyire ezen az úgynevezett „tűzcsúszdán„ jut el a tengerig. A lejtőre lehulló lávagörgetegek – mint a biliárdgolyók – egymásnak csapódva (az ütközések hangját több száz méterről is hallhatjuk) nagy csobbanás kíséretében érkeznek a tengerbe.

A kitörések hangjára beleremeg a hegy, mi pedig a hajó utasaiként óhatatlanul is a csúcs felé kapjuk tekintetünket. Egy ilyen pillanatot örökít meg a cikkben közölt felvétel is. Előttünk Stromboli tűzcsúszdája látható. A hegy tetején felszálló, gőzzel elegyedett gázfelhő a pár másodperccel korábbi kitörés produktuma.

Az általában 2-300 méter magasra kilövellő láva nagymennyiségű gáz és por kíséretében távozik a kráterből. A láva vörös izzását a nappali fény túlragyogja, így az csak a szürkületi órákban válik láthatóvá, igazi látványossággá pedig az éjszaka sötétjében válik.  Ez a vöröses izzás megbízható útmutatóként szolgált az ókor hajósai számára is, akik Strombolit a Földközi-tenger természetes világítótornyaként ismerték.

Lieber Tamás

Beszámoló a 2006-os Stromboli-túráról>>

Kicsit más megközelítésben a Stromboliról:

A sorozathoz kapcsolódó további cikkek ide kattintva érhetők el!