Az esztergomi Helischer József Városi Könyvtárban november 20-án mutatták be Fábián László író Balla András című könyvét. A bemutatón a szerzőn és Andráson kívül a könyv tipográfusa, Juhász Márton is részt vett. Balla Andrásról már több könyv, album jelent meg.
Balla András 1945-ben született, Esztergomban él. A Kertészeti Egyetem kertművészet-tájépítész szakán végzett, és kertépítő mérnökként dolgozik. 1975-ben kezdett fényképezni, 1977-ben nyert felvételt a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába, majd 1979-ben a Magyar Fotóművészek Szövetségébe és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe is.
A nyolcvanas évekig szekvenciákat és experimentális képeket készített, utána a dokumentációs irányzat felé fordult. 1992-ben Balogh Rudolf-díjat, 2000-ben HUNGART ösztöndíjat, 2006-ban a 15. Esztergomi Fotóművészeti Biennálén különdíjat, 2009-ben a Magyar Fotográfiai Nagydíjat kapta meg. 2012 óta a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
A könyvet a Magyar Művészeti Akadémia adta ki a tagjait bemutató sorozat részeként, rendkívül igényes, reprezentatív könyv formájában.
A borító-fülön Vaderna József Balla Andrásnak című versét olvashatjuk, mintegy bevezetőként a könyvhöz. Fábián László írása eléggé egybefüggő, olyan mint egy folyó, nincsenek benne fejezetek, vagy bekezdések.
A könyv négy főfejezetre épül. Az első – Az idő anyaga – lényegében a fizikai világkép és a művészi (esztétikai) világkép viszonyával, az alapstruktúrák – idő és tér – kérdéseivel foglalkozik. Nyomban az idő és a fényképezés összefüggésére koncentrál: a pillanat dimenziójára, jelesül, hogy a fénykép ebben az értelemben is meditációs táblaként fogható föl, ekképpen sajátos reflex a világ evidenciájára. A fotó – természetesen – a kultúra terméke, maga is egyféle kultusz – a coleo (művel) etimológiája értelmében. (A tanulmány a továbbiakban is törekszik a fogalom-értelmezésnek ezt a módját követni, a megnevezések eredetére hagyatkozni.) Mivel az írás szerkezete hagymaszerű építkezést forszíroz, már itt (később újra meg újra) látótérbe kerülnek a Balla András eddigi életművét érintő történeti, szociológiai, bölcseleti kérdések, relációk és elrendeződések, vonzalmak és döntések, azaz: illeszthetőség és illeszkedés meghatározó folyamatokba, szellemi környezetbe. Ekként a globalizmus és a jövőkép konzekvenciái, a korszakosság jelentése, jelentősége. Balla és nemzedéke a múlt század 70-es éveiben indult, jellemzően azonos konstellációban, virágzó amatőrmozgalmak idején. (A fotót minden művészeti ágnál mélyebben érintette a professzionalizmus témája, közéleti manipulálhatósága, nem lévén fölső fokú iskolája.) Balla a tisztes fotós múltú Esztergomban kezdte fényképező tevékenységét, mindenekelőtt Sipeki Gyulával, Tamási Péterrel; ők alkották az STB-csoportot. Az ideológiai skizofréniára jellemző módon a csoport állandó gond, rizikó-faktor volt az állami irányítás szemében (időnként pimaszul kifigurázták az állampárt szentséges ikonográfiáját), egyúttal azonban lokál-patrióta büszkeség (országos jelentőségű fórumot – Esztergomi Fotóbiennálé – szerveztek a modern magyar fényképezésnek). Balla indulásában fontos szerepe van dokumentarista hajlandóságának, tágas képzőművészeti érdeklődésének csakúgy; nem véletlen vonzalma a divatos trendekhez. Első tematizált tömbjei ide kapcsolhatók: a Betonpillangó akár a kerti giccs dokumentumaként fogható föl, a Fényképfelvételek Borostyán Imréről lehetne szekvenciákból kinőtt képregény. Szimbólumaiban, metaforáiban folyamatosan tematizálva a fotográfia és az urbanizáció, természet és épített környezet, globalizáció és ökológia esetenként publicisztikus fölvetéseit.
Világra hanyatlott szorongás a második fejezet címe. A korábban exponált (olykor csupán elméleti szinten) kérdések részletesebb lebontása, kidolgozása a műalkotás, az esztétikum dimenziójában. Balla alapszakmája szerint kerttervező; óhatatlan a kert (épített környezet) és a fotográfia találkozása. Nem a hagyományos tájfotó érdekli, jóllehet, annak történeti érdeme a fényképezés fölemelkedése. Ontológiai kérdések foglalkoztatják: a paradicsomi kert, mint minden kertek archetípusa, Ádám, az emberiség ős-atyja. Mindez persze, az ökológiai szisztéma fenyegetettsége miatt (a szorongás eredete) – tépelődő rezignációval. A kertész folyamatosan kísért a fényképezésben: fotóesztétikum és kertesztétikum kopírozódik egymásra, nem pusztán erősítve, de értelmezve is egymást.
Ádám, hol vagy? – a cím a harmadik fejezet élén. Az Ádám név etimológiája mutatja, hogy az egyedi az általánosban az emberre, az ember nembeliségére fordul, egzisztenciális döntés helyzetében (ti. hogy fölébredjen-e, életre keljen-e, vállalja-e a létezést), miképpen ez az üzenet öntudatlanságként kódolódik a Genezis témájában. Baudelaire sugalmazására a gesztus emfatikus igazságáról lehet beszélni; a mozzanat fölismerése és értelmezése Balla képének központi témája.
A negyedik fejezet kísérlet az ismertetett életmű értékelésére, amit – remélhetőleg – címe fejez ki a legpontosabban, legtömörebben: Az összegzés mint nyitány. A szoros olvasat hermeneutikai próbálkozása. A mű és valóság pontos distinkciója és egyúttal működő dialektikája egymásba tükrözése.
A Jegyzetek közvetlen szövegmagyarázatok. A Függelékben a szerző korábbi jelentősebb Balla-írásai olvashatók. A kötetet gazdag Bibliográfia zárja.
Balla a szépség és esztétikum, és persze a fák iránti olthatatlan vágyódása mellett nagyban foglalkozott képein a társadalom marginális, deviáns szeleteivel, nemcsak a gyönyör és öröm forrásait, de az élet karcos részét is megvilágította reflektoraival és meg is üzente azokat az utókornak.
Ez a könyv olyan Ballának, mint egy napló, mindig azt fényképezte le, amibe szerelmes volt. Megemlítette két kedvenc képét, a „Menekültek emlékére” címűt, ami a kiszolgáltatottságot mutatja be, a másik a „Széttört csendélet”, amely egy ravennai emlékét, a Teremtésről készült három összetört képet is felidézi.
Balla Andrásnak öt unokája van. Szeretne jobban lenni, hogy minél több időt tölthessen velük. Hisz a horoszkópban, a skorpió a kedvenc jegye, ő maga november 18-án született.
Hámosné Szőke Anna
Fotó: Nyári Andrea
