Emlékezés dr. Gréger Ottiliára, a dorogi és esztergomi kórház egykori főorvosára

Vannak emberek, akikről nehéz egyszerűen múlt időben beszélni. Életük, személyiségük és az együtt töltött évek emlékei ugyanis annyira szorosan beépülnek a körülöttünk élők életébe, hogy haláluk után is sokáig velünk maradnak. Számomra dr. Gréger Ottilia ilyen ember volt. Nemcsak egy nagy tekintélyű, kiváló főorvost és egykori kollégát gyászolok benne, hanem azt az embert is, aki több mint három évtizeden át a szomszédom volt.

Dr. Gréger Ottilia 1939. május 3-án született Fertőszéplakon. Orvosi pályája előtt két évig ápolónőként dolgozott a II. számú Belgyógyászati Klinikán, majd 1962-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait Budapesten. Orvosi diplomáját 1968-ban szerezte meg. Ezt követően a dorogi kórház belgyógyászati osztályán kezdett dolgozni, ahol akkor dr. Zsembery Dezső volt az osztályvezető főorvos.

A belgyógyászati szakvizsgát követően 1973-ban a dorogi röntgenosztályon folytatta munkáját. Dr. Elekes Zoltán nyugdíjba vonulása után, 1983 és 1988 között megbízott osztályvezetőként irányította a dorogi radiológiai osztályt. 1989-től az egyesített Dorog–Esztergom Radiológiai Osztály főorvosa lett, és ezt a feladatot egészen 2001-es nyugdíjba vonulásáig látta el. 2001. november 1-jén vonult nyugállományba.

Az ő szakmai tekintélyét azok is nagyra tartották, akik kezdetben talán kissé tartottak tőle. Egykori kollégája úgy emlékezett vissza rá, hogy fiatal orvosként nem volt könnyű megszólítani a főorvosnőt, ugyanakkor annál nagyobb tisztelet övezte. Rendkívüli belgyógyászati tudással is rendelkezett, és radiológusként olyan biztonságot jelentett a klinikusok számára, amelyre mindig lehetett támaszkodni. Nem elégedett meg pusztán a leletek elkészítésével: ha szükségesnek látta, maga is felvette a beteg anamnézisét, és a diagnózis pontosítása érdekében a patológiai osztállyal, illetve a boncteremmel is kapcsolatot tartott.

Én azonban már jóval azelőtt megismertem őt, hogy később magam is a kórház dolgozója lettem. Tudatosan készültem az egészségügyi pályára, és még általános iskolás koromban nyári diákmunkát vállaltam a dorogi kórház kertészetében. Szinte még gyerek voltam, amikor először kerültem vele személyesebb kapcsolatba. A kórházparkban természetesen sokakkal találkoztam, és a doktornőt is gyakran láttam. Így teljesen spontán módon köszönőviszonyba kerültünk.

A találkozásainkkor legtöbbször volt hozzám néhány kedves, olykor kifejezetten dicsérő szava is, amikor munka közben látott. Ezek talán apró pillanatoknak tűnnek, számomra azonban már akkor sokat jelentettek. Egy nagy tekintélyű főorvosnő figyelme és néhány elismerő mondata egy gyerek számára különösen emlékezetes tud lenni. A középiskolai tanulmányaim során aztán a kórházi gyakorlatok keretében már rendszeresen találkoztunk, és gyakran megfordultam a röntgenosztályon is. Mindig emberségesen viszonyult hozzám, és ami számomra különösen fontos volt: partnerként kezelt. Nemcsak szakmai kérdésekben beszélt velem komolyan, hanem gyakran mosolygott is, és soha nem éreztette velem, hogy csak egy fiatal diák vagyok. Én már ekkor a szívembe zártam.

Az egyik legmeghatározóbb szakmai élményem is ehhez az időszakhoz kötődik. A neurológiai osztályon töltött gyakorlatom során egy beteget kellett elkísérnem a röntgenosztályra, ahol angiográfiát végeztek rajta. A neurológiai oldalról dr. Illyés Melinda főorvosnő vett részt a beavatkozásban, míg a radiológiai szakmai munkát dr. Gréger Ottilia végezte. Én mindvégig bent lehettem a vizsgálaton.

Az angiográfia számomra akkor kegyetlen látvány és embert próbáló beavatkozás volt. Annál nagyobb hatással volt rám az a nyugalom, magabiztosság és gyakorlatiasság, amit Gréger doktornő részéről láttam. Semmi kapkodás, semmi fölösleges mozdulat – csak a feladatra koncentráló, nagy tapasztalatról árulkodó munka. A beavatkozás végén pedig még ő köszönte meg nekem, hogy jelen voltam. Ez a kis gesztus is sokat elárult róla.

Az érettségit követően laborhallgatóként, majd a szakosodásom után a patológiai osztály dolgozójaként már rendszeresen találkoztunk. Ekkor már más minőségben, tulajdonképpen kollégaként láthattam őt. A klinikusok közül ő volt az egyik legaktívabb és leglelkiismeretesebb résztvevője a kliniko-patológiai konzíliumoknak. Szinte minden ilyen megbeszélésen személyesen is jelen volt, akár a boncteremben, akár a patológiai osztály irodájában tartottuk azokat.

Mindig roppant udvarias és előzékeny volt, és valahányszor egy megbeszélés véget ért, rendszerint köszönetet mondott a közreműködésért. Ezt különösen nagyra becsültem, mert egy ekkora szakmai tekintéllyel rendelkező ember részéről ezek a gesztusok egyáltalán nem voltak magától értetődők.

Aki ismerte őt, bizonyára sokféleképpen emlékszik rá. Számomra ritka egyenes, következetes és igazságszerető ember volt. Nem kerülgette a dolgokat, és nem változtatta meg az álláspontját pillanatnyi érdekek vagy külső körülmények miatt. Szakmai munkájában is ez a pontosság és következetesség jellemezte.

Azután 1991 elején egy újabb fejezet kezdődött a kapcsolatunkban: szomszédok lettünk. A családunk akkor lakást cserélt az önkormányzattal. A régi, saját lakótelepi lakásunkat leadtuk a városnak, cserébe pedig a Rákóczi úton található orvosi lakások egyikét utalták ki számunkra. Ottilia akkor már hosszú ideje ott élt. Az ő lakása volt a sor első lakása, a miénk pedig ugyanabban a sorban  helyezkedett el. Ha elmentünk otthonról, vagy éppen hazaérkeztünk, mindig elhaladtunk a portája előtt.

Édesanyám szintén kórházi dolgozó volt, így ők már jóval korábbról ismerték egymást, még abból az időből, amikor a doktornő elkezdett dolgozni a dorogi kórházban. Amikor beköltöztünk, Ottilia szeretettel fogadott bennünket, és őszintén örült annak, hogy szomszédok lettünk. Ettől kezdve azonban már nemcsak a főorvosnőt és a kollégát ismerhettem, hanem a magánembert is. És az a kép, amely korábban kialakult bennem róla, nemhogy nem változott meg, hanem még tovább árnyalódott.

Egy Dorogon rendezett kiállításon készült felvételen Gréger doktornő illusztris társaság körében a kép hátterében, dr. Bartalos József és Szax Róbert között látható. Az előtérben Végh Éva festőművész, Grosics Gyula, Bakonyi István, Dankó József, hátrább dr. Nagy Pál pathológus főorvos, dr. Pák Gábor kórházigazgató, Kovács Lajos, Bartalos Józsefné és Harsányi Ildikó (forrás: Dorog város fotóarchívuma)

A magánéletben is kedves, figyelmes ember volt. Soha nem hárította el a beszélgetést azzal, hogy siet, vagy éppen halaszthatatlan dolga van. Ha megszólítottuk, mindig örömmel megállt néhány szóra. Hosszú szomszédi kapcsolatunk alatt soha még kisebb nézeteltérésünk sem volt. Ottilia rendkívül dolgos és pedáns ember volt otthon is. Nem lett volna kötelessége, mégis ősszel rendszeresen összesöpörte a leveleket, télen havat lapátolt, maga járt bevásárolni, és a lépcsőház felmosását is gyakran magára vállalta – nem is akárhogyan. Ha valamit elvégzett, azt rendesen, lelkiismeretesen csinálta. Ha éppen egyszerre indultunk munkába a reggel folyamán, mindig készséggel feljánlotta, hogy elvisz magával a gépkocsijával, vagy ha bármikor meglátott a buszmegállóban várakozni, mindig felvett. A kórházi étkezdében is gyakorta együtt ebédeltünk.

Gyakran lejárt a kórházparkba is, ahol maga metszette a növényeket, virágokat gondozott, locsolt. Látszott rajta, hogy szereti, ha körülötte rend van, és nemcsak a saját otthonát érezte magáénak, hanem azt a környezetet is, amelyben élt. A lakóközösségünket is mindig képviselte. Ha valamilyen gond adódott – legyen az villany, szemétszállítás vagy bármilyen más szolgáltatással kapcsolatos probléma –, Ottilia ment és intézkedett. Nem várta, hogy majd valaki más megoldja. Ha valamit fontosnak tartott, annak utánajárt.

Jó szívű ember volt. Sokszor hozott át nekünk valamit, mi pedig szívesen vittünk neki ételt vagy süteményt kóstolóba. Ezek egyszerű, hétköznapi dolgok voltak, de éppen ezekből állt össze az a szoros és jó kapcsolat, amely köztünk az évtizedek során kialakult. A röntgen osztály több közvetlen munkatársával voltam jó kapcsolatban, akik kivétel nélkül csodálattal és szeretettel beszéltek róla.

Közben Dorog aktív közéleti szereplője is volt. Rendszeresen részt vett a város kulturális és művészeti életében: kiállításokra, színházi előadásokra, hangversenyekre és különböző városi rendezvényekre járt. Szinte mindenhol ott lehetett találkozni vele, ahol valami fontos és értékes történt a városban.

Bár sokan inkább távolságtartó, szigorú, „vonalas” emberként ismerték – és ez a kép bizonyos értelemben valóban hozzátartozott a személyiségéhez –, akik közelebb kerültek hozzá, egészen más oldalát is megtapasztalhatták. Nekem és édesanyámnak valamiért megadatott az a különleges közelség, hogy találkozásainkkor még meg is ölelt bennünket. Egy ilyen gesztus tőle különösen sokat jelentett.

Immár két évtizede Amerikában élek, így a mindennapjaink természetesen eltávolodtak egymástól. Ám valahányszor hazalátogattam, mindig találkoztunk. Ottilia ilyenkor aktívan érdeklődött arról, hogyan alakul a sorom odakint, és érezhetően büszke volt az elért eredményeimre. Ezek a beszélgetések számomra mindig nagyon fontosak maradtak.

Legutóbb éppen idén, január közepén találkoztunk. Cudar hideg volt, de ő akkor is kijött a függőfolyosóra, hogy beszélgessünk. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk.

Most, amikor visszagondolok az elmúlt évtizedekre, különös érzés belegondolni, milyen hosszú utat jártunk be együtt. Én még általános iskolás gyerek voltam, amikor először találkoztunk a kórházparkban. Később középiskolásként már a szakmáját figyelhettem, majd a patológiai osztály munkatársaként kollégaként találkoztunk. 1991-től pedig már a szomszédom is volt. Egyetlen ember, akit több különböző életszakaszomban, többféle szerepben ismerhettem meg. Minden szerepében ugyanazt az embert láttam: a munkáját komolyan vevő, rendkívül szorgalmas, pontos és következetes szakembert, ugyanakkor a hozzá közel állókkal kedves, figyelmes és jó szívű embert. Talán éppen ezért olyan nehéz most múlt időben beszélni róla.

A közelmúltban kialakult súlyos betegségét méltósággal viselte. A nyár végén visszaköltözött szülőhelyére és ott hunyt el közvetlen hozzátartozói körében, szeptember 17-én, életének 88. évében. Nem csupán egy egykori főorvos távozott közülünk. Elment egy olyan ember is, aki évtizedeken keresztül része volt a dorogi mindennapoknak, a kórház életének, a város közösségének – és személyesen az én életemnek is, egyben követendő példának állíthatjuk egész életpályáját. Emlékét ezért nemcsak szakmai pályája, hanem azok a hétköznapi pillanatok is megőrzik, amelyekben igazán megismerhettük őt.

Nyugodjon békében drága Doktornő.

Borítókép: Dr. Gréger Ottilia portréja – forrás: eKOR-lap 2019. április 30.

Felhasznált forrás: Az életrajzi adatok összeállításához felhasználtam az eKOR-lap 2019. április 30-án megjelent, dr. Osvai László „Dr. Gréger Ottilia 80 éves” című írását.

Szabó Gyula