Mohács véres utóélete a Dorogi-medencében – Dobozi Mihály tragédiájától Esztergom védelméig

Ötszáz esztendeje, 1526 szeptemberében, a mohácsi csatában elszenvedett megsemmisítő vereség után a török had észak felé vonulva feldúlta az útjába eső országrészeket, miközben a királyi Magyarországon egyre inkább úrrá lett a pánik. A védtelenné vált Budát hamarosan maga a hódító sereg is elérte, ám Mohács tragédiája ezzel még korántsem ért véget. A pusztítás hullámai az ország belseje felé továbbgyűrűztek, és alig néhány héttel a végzetes csata után a mai Dorogi-medence térségében, Pusztamarótnál újabb véres tragédia bontakozott ki.

A mohácsi győzelem után a török sereg észak felé indult. A céljuk immár nem csupán a csatatéren aratott diadal megszilárdítása volt: a szultán és hadai a menekülő magyar királyt keresték, hogy meghódolásra bírják, illetve tárgyaljanak vele. A hatalmas had azonban amerre elvonult, pusztulást és rettegést hagyott maga után. Falvak és települések kerültek útjukba, miközben a mohácsi vereség híre egyre messzebbre jutott. A királyi udvarban is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a veszély immár közvetlenül Buda felé közeledik. A még ott tartózkodók – köztük Mária királyné – menekülésre kényszerültek: értékeik jelentős részét hajókra rakva hagyták el a védtelenné vált királyi székhelyet.

A mohácsi vereséget követő hetekben a menekülők számára egyre fontosabbá vált, hogy olyan helyet találjanak, ahol biztonságban lehetnek a török portyázóktól. A Gerecse erdőségei között megbúvó Pusztamarót erre kiválóan alkalmasnak tűnt. A Dorogtól légvonalban alig tizenöt kilométerre fekvő, hegyekkel körülölelt terület természetes menedéket kínált, ezért rövid idő alatt jelentős számú menekült gyűlt össze itt. Sokan úgy hihették, hogy a sűrű erdők és a nehezen járható hegyvidék kellő védelmet nyújt majd számukra.

II. Lajos özvegye, Habsburg Mária királyné portréja, aki maga is a menekülők között Budáról indulva Esztergom érintésével vízi úton haladva tovább elhagyta az országot. (forrás: Wikimedia Commons)

A menekülők között volt Dobozi Mihály is, aki maga is ott volt a mohácsi csatában. A végzetes ütközetet szerencsésen túlélte, majd nem maradt a menekülők között: felesége után indult, hogy őt is magával mentse a veszélyből. A házaspár ezután együtt igyekezett észak felé, és útjuk végül a Gerecse vidékére, Pusztamarót közelébe vezetett. Dobozi Mihály a XVI. század elejének egyik ismert magyar nemesi családjához tartozott. Életéről a fennmaradt források alapján nem minden részlet ismert, ám az bizonyos, hogy 1526-ban a magyar király hadában harcolt, és személyesen jelen volt Mohácsnál. A csatából megmenekülve azonban számára sem ért véget a veszedelem: a következő hetek eseményei olyan helyzetbe sodorták, amelyből végül neve a magyar történelem egyik legmegrendítőbb történetével kapcsolódott össze.

Laccataris Demeter Dobozi Mihály és hitvese című festménye (forrás: Műtárgy.com onlie)

Dobozi Mihály nem egy otthon ülő gazdálkodó volt, akit váratlanul ért a vész, hanem egy tapasztalt, harcedzett katona, aki átélte a magyar történelem egyik legnagyobb katonai tragédiáját, majd alig két héttel később a saját bőrén tapasztalta meg annak közvetlen, borzalmas utóhatásait. A történészek és a korabeli krónikák, különösen Istvánffy Miklós leírása alapján így rekonstruálható Dobozi útja Mohácstól Pusztamarótig. Dobozi kisnemesként a Fejér vármegyei nemesi bandérium tagjaként vonult hadba. Könnyűlovas katona volt, ami a korban azt jelentette, hogy bár nem viselt olyan méregdrága, nehéz lemezpáncélt, mint a főurak, kiválóan lovagolt, fegyverzetéhez pedig szablya, kopja, esetleg reflexíj vagy korabeli tűzfegyver tartozhatott.

Pusztamarót a térképen pirossal jelölve (forrás: Google Map)

1526.augusztus 29-én a mohácsi csatatéren a magyar sereg teljesen megsemmisült. II. Lajos király a Csele-patakba fulladt, a fővezérek és a nemesség színe-java elesett. Dobozi azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerült kitörniük a török bekerítésből, és gyors lovának köszönhetően észak felé menekülve túlélte a mészárlást. Ahelyett, hogy saját biztonságát keresve elrejtőzött volna, Dobozi hazatért a feleségéért, Farmos Ilonáért, majd vele együtt a Duna mentén észak felé menekülők közé állt. Útjuk végül a Gerecse erdőségeibe, Pusztamarót vidékére vezetett.

Az 1526 szeptember 11-13. közötti vérengzésnek és hősi ellenállás tiszteletére állított emlékmű Pusztamaróton (forrás: Turista Magazin online)

Amikor a Pusztamaróton összegyűlt, fegyvertelen és megrémült jobbágytömeg meglátta a harcedzett, Mohácsot megjárt vitézt, megbízták a tábor katonai vezetésével. Dobozi ismerte a török harcmodort és az akindzsik taktikáját, így katonai tapasztalatának fontos szerepe lehetett abban, hogy a paraszti sereg napokig sikeresen verte vissza az oszmán lovasság rohamait a szekérvárnál. Mindez 1526. szeptember 11-13. között zajlódott le. Több sikeretlen ostromkísérletet követően a törökök ágyúkat hozatott a helyszínre és azzal kezdte el lőni a magyarok védőállását. A történet egyik legmegrendítőbb eleme, hogy amikor a szekértábor elbukott, Dobozi a feleségét a lovára kapva próbált menekülni. A hagyomány és a krónikás beszámolók szerint kiváló, rendkívül gyors és teherbíró katonalova volt, amelyet feltehetően már a mohácsi ütközetben is használt. A tragédiát végül az okozta, hogy a ló a kettős teher alatt a meredek, sáros gerecsei hegyoldalon kifáradt, miközben a könnyű török lovasok utolérték őket. Ez vezetett ahhoz a végső, elkeseredett döntéshez, amely Dobozi Mihály nevét örökre beírta a magyar történelembe. Végső elkeseredésében előbb végzett a feleségével, hogy ne kerülhessen a törökök kezére, majd utolsó csepp véréig küzdött a falkaként rátámadt ellenséggel. Dobozi Mihály emléke azonban nem merült feledésbe. Esztergomban ma is a róla elnevezett út őrzi a nevét: a 11-es főút városi szakaszán, a Dunakanyar és Visegrád felől érkezve a Visegrádi út folytatásaként már Dobozi Mihály úton haladhatunk a város szíve felé.

Legendás üzenet az utókornak a pusztamaróti vérengzés helyszínén található műemléken (forrás: Dr. Fábián Gábor – Serédi nyaraló-kastély, Ki tervezte.hu online)

Esztergom és Orbánczi András szégyenteljes tette

A mohácsi katasztrófa után Esztergom különösen nehéz helyzetbe került. A város és a vár éléről eltűnt az a személy, aki addig a védelem legfontosabb vezetője volt: Szalkai László esztergomi érsek a mohácsi csatában életét vesztette. A királyi hadsereg megsemmisülése után pedig nem csupán az ország központjai, hanem a Duna mentén fekvő fontos erősségek is közvetlen veszélybe kerültek.

Ebben a válságos helyzetben került előtérbe Orbánczi András, akit a korabeli források Orbonász András néven említenek. A későbbi történeti hagyomány az esztergomi vár védelmével hozza kapcsolatba, Brodarics pedig azt írja róla, hogy ő állt az esztergomi vár élén, amikor a mohácsi vereség után a királyné és a budaiak menekülő hajói a Dunán észak felé tartottak. Fontos azonban megjegyezni, hogy a modern forráskritika szerint Brodarics eredeti szövege nem nevezi Orbánczit kifejezetten várkapitánynak; mindössze azt írja, hogy ő állt a vár élén, illetve ő védte Esztergomot.

Esztergom vára és az érseki központ egy középkori metszeten. Még jól látszik az ősi Szent Adalbert templom, amely a török ostrom során puszult el (forrás: Wikimedia Commons)

A történet talán leggyalázatosabb része éppen ekkor kezdődött. A mohácsi vereség hírére Mária királyné a veszprémi püspökkel, Thurzó Elekkel és a pápai követtel együtt Pozsony felé menekült. A királyné ingóságainak és kincseinek jelentős részét hajókon szállították utána a Dunán, miközben a menekülő budai polgárok is igyekeztek vagyonukat biztonságba helyezni. A hajók Esztergom térségénél kerültek Orbánczi András embereinek útjába.

Brodarics István szemtanúként és a történtek közvetlen résztvevőjeként azt jegyezte fel, hogy Orbánczi a királyné és a budai polgárok vagyonában is kárt tett. A későbbi források ezt már jóval keményebben értelmezték, és a történeti hagyomány szerint Orbánczi emberei megtámadták, illetve megdézsmálták a menekülő hajókat. Azt azonban fontos hozzátennünk, hogy Brodarics maga cáfolja azt a későbbi vádat, amely szerint a huszárok a királyné udvarhölgyeit megalázták vagy papucsaikban gúnyból táncoltak volna. A hajók kifosztásának ténye tehát forrással igazolható, az udvarhölgyek meggyalázásának történetét viszont nem szabad tényként kezelnünk.

A pusztamaróti emlékmű egyik részlete (forrás: Kéktúra – Blog.hu online)

És ami ezután történt, talán még súlyosabbá teszi Orbánczi történetét. Amikor a török előrenyomulás híre már Esztergomot is közvetlenül fenyegette, Orbánczi elhagyta a várat. A város és az erősség ezzel vezető nélkül maradt. A török sereg valóban eljutott Esztergom térségébe, ám magát a várat ekkor még nem sikerült elfoglalnia. A menekülő Orbánczi helyét végül Nagy Máté, az esztergomi káptalan egykori gyalogosainak vezetője vette át, aki maroknyi emberével, valamint a várba menekült lakossággal együtt vállalta Esztergom védelmét.

Brodarics beszámolója különösen erős ellenpontot teremt: ugyanabban a történelmi pillanatban, amikor az egyik ember elhagyta a rábízott erősséget, egy nála jóval alacsonyabb sorból származó katona, Nagy Máté vállalta annak védelmét. A maroknyi védő végül megőrizte az esztergomi várat a török első támadásától. Visegrádon pedig parasztok és szerzetesek védték meg a királyi korona őrzőhelyét.

Nagy Máté, aki nem hagyta elveszni Esztergomot

Miközben Orbánczi András elhagyta a rábízott erősséget, Esztergom sorsa egy olyan ember kezébe került, akinek neve korántsem tartozott a korszak előkelőségei közé. Nagy Máté – egyes forrásokban Nagy András Máté – alacsonyabb sorból származó katona volt, az esztergomi főkáptalan gyalogosainak hadnagya. Mohácsnál ő is a királyi sereghez csatlakozott, majd a katasztrófát túlélve katonáival együtt visszatért Esztergomba.

Ez a döntés önmagában is sokat elárul róla. A mohácsi vereség után az ország vezető rétege szétszóródott, a menekülés általánossá vált, Esztergom pedig egyre közvetlenebb veszélybe került. Nagy Máté azonban nem távolodott el a várostól. Megmaradt embereivel visszatért, és éppen akkor érkezett, amikor a várnak a legnagyobb szüksége volt olyan emberre, aki vállalja a védelmet.

A kor leghitelesebb forrása, Brodarics István, aki személyesen vett részt a mohácsi ütközetben és szemtanúja volt az azt követő török dúlásnak is (forrás: mohacsi-csata.hu online)

A helyzet különösen súlyossá vált Orbánczi András távozásával. Az esztergomi vár vezetés nélkül maradt, miközben már érkeztek a hírek a török had közeledéséről. Nagy Máté ekkor átvette a parancsnokságot, és megszervezte a védekezést. A várban maradt fegyveresekhez a helyben tartózkodó lakosság egy része is csatlakozott, így egy olyan védősereg állt fel, amelynek nem volt könnyű dolga: egy hatalmas oszmán hadsereg közeledett feléjük.

1526. szeptember 11-én elérte Esztergomot a török sereg elővédje. A város nyitottabb, a várhegy alatti részei nem tudtak érdemi ellenállást tanúsítani, így a támadók feldúlták és felgyújtották a védtelen településrészeket. A vár azonban más helyzetben volt. A Várhegyre épült erősség természetes fekvése komoly előnyt jelentett a védők számára, Nagy Máté pedig katonáival felkészült a támadásra. A török könnyűlovasság megkísérelte a vár elfoglalását, ám a falakról nyilakkal, lőfegyverekkel és kövekkel fogadták őket. A gyors roham nem hozta meg a kívánt eredményt.

A Brodarics István feljegyzéseiből készült históriás könyv (forrás: Antikvárium.hu)

A támadók számára ekkor vált világossá, hogy Esztergom vára nem olyan zsákmány, amelyet néhány gyors rohammal meg lehet szerezni. A komolyabb ostromhoz pedig nehéztüzérségre és hosszabb előkészületre lett volna szükség. A török sereg azonban nem azért érkezett észak felé, hogy egyetlen erősség alatt hosszasan időzzön. Az ostromot feladták, és továbbvonultak. Esztergom tehát 1526 szeptemberében súlyos pusztítást szenvedett, de a vár nem került török kézre. Ebben pedig döntő szerepe volt annak az embernek, aki néhány nappal korábban még csak az esztergomi káptalan gyalogosainak hadnagya volt: Nagy Máténak.

Nagy Máté története különösen érdekes azért is, mert nem a mohácsi vész legismertebb főurai között kell keresnünk. Nem érsek, nem főispán és nem országos méltóság volt, hanem egy katonai vezető, aki a válság pillanatában azt tette, amit a helyzet megkövetelt tőle. Miközben a mohácsi vereség után egymást érték a menekülések, az árulások és a széthullás jelei, ő visszatért Esztergomba, és vállalta annak védelmét. Így lett a mohácsi katasztrófa utáni esztergomi események egyik emlékezetes alakja.

A pilisszántói Páloskereszt (forrás: Pilisszántó Zarándokhely online)

Speciatus testvér és a pálosok helytállása a Pilisben

Miközben Pusztamaróton a menekültekből szerveződött szekértábor védői élet-halál harcot vívtak, a közeli Pilisben is fegyveres ellenállás bontakozott ki. A térséghez szorosan kötődő pálos szerzetesek – a „fehér barátok”, az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend tagjai – nem nézték tétlenül a török portyázók közeledését. A Pilis kolostorai, köztük a Pilisszentkereszt mellett álló monostor, ekkor nemcsak az egyházi élet helyszínei voltak, hanem a környék lakosságának menedékei és a megmaradt értékek őrzőhelyei is.

Istvánffy Miklós portréja (Sós Antikvárium online)

A török előhad, az akindzsik megjelenésekor a szerzetesek a menekülőkkel együtt szervezték meg az ellenállást. A hagyomány és a korabeli történeti beszámolók szerint a védelem élén egy Speciatus nevű pálos szerzetes állt, aki a barátokból és a hozzájuk csatlakozó fegyveresekből álló csapatot vezette. A pilisi erdők és hegyi utak természetes védelmét kihasználva szekérvárral és eltorlaszolt útvonalakkal igyekeztek feltartóztatni a török portyázókat. Az elszánt védők több támadást is visszavertek, s ellenállásuknak abban is jelentős szerepe volt, hogy Visegrádot sem sikerült a törököknek elfoglalniuk.

A pálosok helytállása azért is különleges fejezete a mohácsi vészt követő eseményeknek, mert a harcokban nem hivatásos hadsereg valamely nagyúri bandériuma, hanem egy szerzetesi közösség és a körülötte menedéket kereső lakosság vállalt szerepet. A Pilis erdeiben így ugyanaz a kényszer szülte ellenállás bontakozott ki, mint Pusztamaróton: a török pusztításával szemben azok vették fel a harcot, akiknek ott és akkor nem maradt más választásuk.

Istvánffy Miklós fontos dokumentációs munkája kiadott könyv formájában (forrás: Moly könyvek online)

A pálosok története ráadásul nem pusztán későbbi hagyományból ismert. A mohácsi katasztrófa és annak közvetlen következményei kapcsán Brodarics István De conflictu Hungarorum cum Solymano Turcarum imperatore ad Mohach historia, valamint Istvánffy Miklós Historiarum de rebus Ungaricis című munkája is fontos forrásul szolgál az események rekonstruálásához. A pálosok pilisi helytállása így méltán illeszkedik azoknak a kevéssé ismert, mégis történelmileg jelentős ellenállási történeteknek a sorába, amelyek a mohácsi vereség utáni hetekben a mai Dorogi-medence és tágabb környékének történetét meghatározták.

Az egyik pálos kolostor romja a Pilisben (Aktív Kalandor: Pilisi pálos kolostortúra online)

A Dorogi-medence és tágabb környéke így már közvetlenül a mohácsi tragédiát követően ízelítőt kapott abból a pusztításból, amelyet az oszmán hódítás hozott magával. Pusztamarót, Esztergom, a Pilis és a Duna vidéke néhány hét alatt megtapasztalhatta a háború, a menekülés és a török portyázások borzalmait. A történelem azonban mintha még kegyelmi időt engedett volna ennek a vidéknek: Esztergom és környéke csak tizenhét esztendővel később, 1543-ban került végleg oszmán kézre. A mohácsi vész utáni hetek hősei és áldozatai így egy olyan korszak előszelét élték át, amelynek valódi súlya csak később nehezedett rá hosszú időre a térségre.

Borítókép: Dobozi Mihály és hivtese / Székely Bertalan festménye – forrás: Wikimedia Commons

Felhasznált források

• Istvánffy Miklós: Magyarok dolgairól írt históriája Tállyai Pál XVII. századi fordításában. Balassi Kiadó, 2009. Budapest.
• Bagyary Simon: 1908: Dobozi Mihály tragédiája. In: Értesítő a pannonalmi Sz. Benedek-rend esztergomi kath. főgimnáziumáról az 1907-1908. iskolai év végén. Esztergom, 3-16.
• Brodarics István: Igaz történet a magyarok és szulejmán török császár mohácsi ütközetéről – www.mohacsiemlekhely.hu online

Szabó Gyula