55 éve történt: Ilku István búcsúmérkőzése olasz csapat elleni nemzetközi találkozón

1971 nyarán egymást követték a Dorogi Bányász történetének emlékezetes eseményei. A lengyelországi stadionavatót követően alig néhány nappal újabb különleges mérkőzésre került sor. Ezúttal azonban nem csupán egy rangos nemzetközi találkozó állt a középpontban, hanem egy korszak lezárása is: a klub és a magyar labdarúgás egyik legnagyobb kapusa, Ilku István búcsúzott az aktív játéktól. A méltó ellenfél szerepét az olasz AC Reggiana vállalta, amely jelenlétével tovább emelte az ünnepi alkalom rangját (Az öt évvel ezelőtti cikkem frissített, bővített változata).

Közel húszéves aktív pályafutását követően, 1971. augusztus 3-án nemzetközi mérkőzés keretében búcsúztatták minden idők egyik legnagyszerűbb dorogi labdarúgóját, Ilku Istvánt. A legendás kapus teljes játékospályafutását a Dorogi Bányász színeiben töltötte, hosszú éveken át csapatkapitányként irányította együttesét, miközben a magyar válogatottban is maradandót alkotott. Grosics Gyula mögött évekig a nemzeti együttes második számú kapusának számított, két világbajnokságon is szerepelt, és a korszak legkiválóbb magyar labdarúgóival együtt szolgálta a válogatottat. Nem véletlen, hogy a dorogi és a magyar futballbarátok szemében egyaránt a korszak legelismertebb hálóőrei közé tartozott.

A korabeli szurkolók és játékostársak egyszerűen csak „Kapitánynak” szólították. Ez a megszólítás nem csupán a csapatkapitányi karszalagnak szólt, hanem annak a tekintélynek, amelyet sportszerűségével, emberségével és példamutató hozzáállásával vívott ki magának. A pályán nyújtott kiemelkedő teljesítménye mellett mindig szerény maradt, s fiatalabb társai számára ugyanúgy példaképet jelentett, mint a nála idősebb játékosok szemében.

Noha bajnoki mérkőzésen utoljára 1968-ban állt a dorogi kapuban, a klub kérésére még további három évadon át az első csapat keretének tagja maradt. A vezetőség nem kívánt külön tartalékkapust igazolni, ezért Ilku afféle biztos tartalékként továbbra is rendelkezésre állt, miközben már kapusedzőként is segítette az együttest. Edzésben tartotta magát, hogy szükség esetén bármikor ismét a kapuba állhasson. Az NB II-es bajnoki cím és az NB I B-be való visszajutás után azonban közösen úgy döntöttek, hogy elérkezett az idő az aktív pályafutás méltó lezárására.

 A gyönyörű, antik város, Reggio Emilia látképe (forrás: stnicholasmn.org.au)

Miután a Dorogi Bányász 1971 nyarán megnyerte az NB II-es bajnokságot és kivívta a feljutást az NB I B-be, a klub vezetése úgy döntött, hogy Ilku István rendkívüli pályafutását méltó, ünnepélyes keretek között zárja le. Egy ilyen kivételes sportember búcsújához rangos ellenfelet kívántak meghívni, így esett a választás az olasz AC Reggiana együttesére.

A meghívás azonban korántsem volt véletlenszerű. A két klub, illetve Reggio Emilia és a dorogi labdarúgás között már több mint egy évtizeddel korábban kapcsolat alakult ki. 1960. április 27-én a Reggio Emilia tartományválogatott – amelynek gerincét a Reggiana labdarúgói alkották – a magyar bányász-válogatottat fogadta. A magyar együttes meghatározó erejét a Dorogi Bányász játékosai adták, akik emlékezetes, 4–0-s győzelmet arattak az olaszok felett. Az 1971-es búcsúmérkőzés így egy korábban kialakult sportkapcsolat újabb fejezetének is tekinthető.

A találkozó létrejöttét az is elősegítette, hogy a Reggiana együttese – a térség legjobb labdarúgóival megerősítve – 1971 nyarán magyarországi edzőtáborozáson vett részt. Ez kiváló alkalmat kínált arra, hogy Dorogon is pályára lépjenek. Az olaszok készséggel elfogadták a meghívást, így Ilku István búcsúja nemzetközi rangú eseménnyé vált, a dorogi közönség pedig egy nagy múltú, tekintélyes ellenfelet láthatott vendégül közvetlenül a bajnoki rajt előtt.

Az olasz város egyik utcarészlete (forrás: philly.cisvusa.org)

Az észak-olaszországi Reggio Emilia Milánó és Bologna között, az utóbbihoz közelebb fekszik. A város története egészen az ókorig nyúlik vissza: már Kr. e. 187-ben áthaladt rajta a híres Via Emilia, amely a mai napig meghatározza településszerkezetét. Napjainkban több mint 170 ezer lakosával Emilia–Romagna tartomány egyik legjelentősebb kulturális és gazdasági központja. Világszerte ismert kiváló sajtjairól, balzsamecetéről és borairól, de a mezőgazdasági gépgyártásban, valamint a kerámiaiparban is jelentős szerepet tölt be. Dorogtól légvonalban közel ezer kilométer választja el.

A sétálóutcán, a neves Via Emilia Szent Istvánon (forrás: mylifesamovie.com/Alyssa Ramos)

A város labdarúgását az 1919-ben alapított AC Reggiana képviseli, amely az olasz futball egyik tradicionális egyesületének számít. Története során számos alkalommal szerepelt az élvonalban, az 1971-es találkozó idején pedig a Serie B meghatározó csapata volt, ahol az előző idényben az előkelő ötödik helyen végzett. A klub mezét az évtizedek során olyan kiválóságok viselték, mint Carlo Ancelotti, Angelo Di Livio, Fernando De Napoli, Francesco Antonioli, Luigi De Agostini vagy a brazil világbajnok Cláudio Taffarel. Magyar vonatkozása is akad az egyesület történetének: a két világháború között két magyar vezetőedző, Zsigmond Vilmos és Vanicsek János is irányította a Reggianát.

A Mirabello Stadion, az AC Reggiana egykori otthona (forrás: worldstadium.com)

A búcsúmérkőzést 1971. augusztus 3-án rendezték meg a dorogi Bányász Stadionban, ahol mintegy kétezer néző foglalt helyet a lelátókon. A találkozót ünnepélyes pillanatok előzték meg: a kezdő sípszó előtt a klub vezetői, játékostársai és a szurkolók közösen búcsúztatták Ilku Istvánt, aki közel két évtizeden át meghatározó alakja volt a dorogi labdarúgásnak.

A hazai együttes a következő összeállításban lépett pályára:

Ilku István – Aspirány Ferenc, Tóth Gyula, Csóri László, Kiss Rudolf – Takács Tibor, Rátvai István – Peszeki Jenő, Virág Pál, Horváth Péter, Bartalos József. Vezetőedző: Háry László.

A mérkőzés játékvezetője dr. Vincze volt.

A Reggiana 1971-ben (forrás: Wikimedia Commons)

A találkozó azonban nem a dorogi elképzelések szerint indult. A játékvezető már a nyitópercekben – a hazai közönség szerint igencsak vitatható körülmények között – büntetőt ítélt a vendégek javára. A tizenegyest Polo magabiztosan értékesítette, így a Reggiana szerzett vezetést.

A korai gól azonban nem megtörte, hanem feltüzelte a dorogi csapatot. A hazaiak egyre nagyobb fölénybe kerültek, gyors támadásaikkal sorra alakították ki helyzeteiket. A fölény a 15. perc táján góllá érett: Peszeki Jenő látványos lövéssel a jobb felső sarokba talált, kiegyenlítve az állást.

Néhány perccel később elérkezett a mérkőzés legmeghatóbb pillanata. A megbeszélteknek megfelelően Háry László lecserélte Ilku Istvánt, akinek helyére Horváth István állt a kapuba. A játék néhány pillanatra szinte másodlagossá vált. A játékostársak vállukra emelték legendás csapatkapitányukat, miközben a közönség hosszú perceken át felállva, vastapssal köszöntötte a dorogi futball egyik legnagyobb alakját. A megható jelenet méltó lezárása volt egy csaknem húsz esztendős játékospályafutásnak.

Az Örök Kapitány, Ilku István (forrás: Labdarúgás magazin, 1964. áprilisi szám címlapfotója)

A mérkőzés ezt követően is nagy iramban folytatódott. A dorogiak továbbra is támadásban maradtak, és csak az olasz kapus kiváló teljesítményének volt köszönhető, hogy újabb góljuk egy ideig váratott magára. A 33. percben azonban már ő is tehetetlennek bizonyult: egy bravúros védést követően a kipattanó labdára Rátvai István érkezett elsőként, és közelről a hálóba továbbított, megszerezve a Dorogi Bányász vezető találatát.

Nem sokkal később újabb fordulat következett. Csóri László egy kemény belépőt követően megsérült, ezért nem tudta folytatni a játékot. Helyére Lahó István érkezett, aki jól kapcsolódott be a mérkőzésbe, így a hazai csapat lendülete a kényszerű csere ellenére sem tört meg.

A szünetet követően sem változott a játék képe. A Dorogi Bányász nagy lendülettel folytatta a támadásokat, az olasz együttes pedig egyre nehezebben tudta feltartóztatni a hazai rohamokat. A közönség kiváló iramú, élvezetes mérkőzést láthatott, amelyen a dorogiak nemcsak eredményesen, hanem kifejezetten tetszetősen is futballoztak. Az újabb gólra sem kellett sokat várni. Peszeki Jenő ezúttal fejjel volt eredményes, megszerezve saját második, csapata harmadik találatát. A hazaiak ezzel már megnyugtató előnybe kerültek, de korántsem elégedtek meg ennyivel.

Néhány perccel később Horváth Péter vállalkozott lövésre, és nagy erejű bombája védhetetlenül vágódott a kapuba. A Dorogi Bányász ekkor már 4–1-re vezetett, a lelátón ülő szurkolók pedig minden egyes támadást vastapssal jutalmaztak. A mérkőzés hajrájára sem csökkent a hazaiak lelkesedése. Háry László frissített csapatán: Kiss Rudolf helyére Békési László, míg Aspirány Ferenc helyére Papp érkezett. A cserék is jól kapcsolódtak be a játékba, a Dorog pedig tovább növelte fölényét.

Ezúttal Takács Tibor volt eredményes, aki egy remekül felépített támadás végén fejjel talált a hálóba. A közönség még alig ünnepelte ki magát, amikor két perccel később Bartalos József szintén fejjel volt eredményes. A vendégek ekkorra már teljesen elfáradtak, míg a dorogi játékosok továbbra is ellenálhatatlanul rohamozták az olasz kaput.

A kegyelemdöfést Virág Pál adta meg az utolsó percben. Távoli, hatalmas erejű lövése a jobb felső sarokban kötött ki, beállítva a 7–1-es végeredményt. A lefújást követően vastaps köszöntötte a pályán lévő valamennyi játékost, de mindenki tudta, hogy ez az este elsősorban nem csak a gólokról szólt.

A korabeli tudósítás a Dolgozók Lapjából (forrás: Komárom megyei Dolgozók Lapja, 1971. augusztus 4.)

A Dorogi Bányász játékosai azon az augusztusi estén nem csupán egy rangos nemzetközi mérkőzést nyertek meg fölényes különbséggel. Játékukkal egy olyan sportember előtt tisztelegtek, aki közel két évtizeden át szolgálta hűséggel klubját, és akinek neve örökre összeforrt a dorogi labdarúgás legszebb fejezeteivel.

Az 1971. augusztus 3-i búcsúmérkőzés azonban csak Ilku István aktív játékospályafutásának végét jelentette. A Dorogi Bányásztól valójában soha nem búcsúzott el. A következő évtizedekben kapusedzőként segítette a felnőttcsapat munkáját, fiatal hálóőrök nemzedékeit nevelte, majd pályagondnokként is ugyanazzal a lelkiismeretességgel és alázattal dolgozott szeretett egyesületéért, mint korábban a kapuban állva. Ezen felül pedig rendszeresen pályára lépett a Dorog öregfiúk csapatában. Kevés olyan sportember akad a magyar labdarúgás történetében, akinek egész életútja ennyire szorosan összefonódott volna egyetlen klubbal.

Ilku István neve nem csupán kiváló védései, válogatott szereplései vagy csapatkapitányi karszalagja miatt maradt fenn. Sokkal inkább azért, mert egész életével példát mutatott hűségből, szerénységből és szolgálatból. A dorogi szurkolók joggal nevezték egyszerűen csak „Kapitánynak”, hiszen nemcsak a pályán vezette társait, hanem emberi tartásával is irányt mutatott valamennyiüknek.

Azon az augusztusi estén a közönség egy kiváló kapust ünnepelt. A történelem azonban bebizonyította, hogy Dorog nem csupán egy legendás játékostól búcsúzott az aktív futballtól, hanem egy olyan embert köszöntött, aki ezt követően is egész életét szeretett klubja szolgálatába állította. Ez teszi Ilku István örökségét igazán időtlenné. Emléke nemcsak a Dorogi Bányász történetének aranylapjain él tovább, hanem mindazok szívében is, akik ismerték, látták védeni, vagy tanulhattak tőle – a pályán és azon kívül egyaránt.

Borítókép: A mérkőzésről megjelent cikk főcíme – forrás: Komárom megyei Dolgozók Lapja, 1971. augusztus 4. szám

Szabó Gyula