Hírek
Amikor megszólal a déli harang… Gondolatok a nándorfehérvári diadal 570. évfordulójára
1 hónap ezelőtt
A nándorfehérvári diadal a magyar történelem egyik legfényesebb lapja. Jelentőségét aligha lehet túlbecsülni, hiszen 1456. július 22-én nem csupán egy fontos végvár sorsa dőlt el, hanem hosszú időre egész Európa jövője is. A győzelem emléke évszázadok múltán is él, és ma is ugyanazzal a tisztelettel idézzük fel Hunyadi János, Szilágyi Mihály, Kapisztrán Szent János, valamint a névtelen hősök helytállását, akik életüket sem kímélve védték hazájukat és keresztény hitüket. A kiemelkedő évfordulón ezúttal egy rendhagyó tisztelgéssel kívánok emléket állítani.
A nándorfehérvári diadalról könyvtárnyi történelmi munka született. Hadtörténészek, történészek és kutatók nemzedékei tárták fel az ostrom eseményeit, a hadmozdulatokat, a résztvevők szerepét és a győzelem messze túlmutató történelmi jelentőségét. Jelen írás nem kíván ehhez újabb történeti adalékokat hozzátenni. Ez az esszé más útra vállalkozik.
Nem történelmi tanulmány, és nem is teológiai értekezés. Nem bizonyítani szeretne, és végképp nem kizárólagos igazságokat megfogalmazni. Sokkal inkább egy rendhagyó tisztelgés kíván lenni a nándorfehérvári hősök emléke előtt. Egy személyes elmélkedés, amely azt próbálja megfogalmazni, milyen szimbolikus, lelki és – ha szabad így fogalmaznom – üdvtörténeti jelentésrétegek bontakoztak ki előttem a történet szemlélése során.
Ádáz ütközetet örökített meg Nándorfehérvár ostromáról Anton Bogner festménye (forrás: Wikemdia Commons)
Ahogyan egy festmény, egy vers, vagy egy zenemű minden emberben más érzéseket és gondolatokat ébreszt, úgy a történelem nagy eseményei is túlmutathatnak önmagukon. Nem csupán azt kérdezhetjük, hogy mi történt, hanem azt is, milyen üzenetet hordozhat számunkra mindaz, ami történt. A következő sorok ezért nem bizonyítékok gyűjteményei, hanem egy olyan belső olvasat lenyomatai, amely hosszú évek alatt, szinte észrevétlenül formálódott bennem.
Gyermekkorom óta különös vonzalmat érzek a nándorfehérvári diadal története iránt. Órákon át tudtam szemlélni Dugovics Titusz önfeláldozását megörökítő híres festményt. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, mi ragad meg ennyire. Ma már úgy érzem, nem csupán egy történelmi jelenetet láttam benne, hanem valami időtlen emberit: a hit, az önfeláldozás és a hazaszeretet találkozását. Az évek múlásával ez az érzés nem halványult el, inkább újabb és újabb gondolatokat hívott életre.
Wagner Sándor ikonikus festményén a törököt magával rántó Dugovics Titusz hőstette (forrás: Wikemdia Commons)
Néhány évvel ezelőtt, éppen a nándorfehérvári évforduló táján különös belső késztetést éreztem arra, hogy lejegyezzem ezeket a gondolatokat. Kezdetben csupán néhány feljegyzés készült, később azonban egyre több olyan összefüggés rajzolódott ki előttem, amelyek – legalábbis számomra – túlmutattak a puszta történelmi eseményeken. Nem állítom, hogy ezek az értelmezések történelmileg vagy tudományosan bizonyíthatók. Még kevésbé gondolom, hogy kizárólagos magyarázatot jelentenének. Csupán azt szeretném megmutatni, milyen belső összefüggések bontakoztak ki előttem e történelmi esemény szemlélése során.
A történelem számomra sohasem csupán évszámok, csaták és uralkodók egymást követő sora volt. Mindig úgy éreztem, hogy a nagy történelmi események mögött ott húzódnak azok a mélyebb jelentések is, amelyeket nem lehet levéltári dokumentumokból kiolvasni. Ahogyan egy festmény sem csupán festék a vásznon, vagy egy harangszó sem pusztán hanghullám a levegőben, úgy a történelem is képes megszólítani bennünket egy másik síkon. Minden ember másként hallja meg ezt a hívást, és más válaszokat talál rá. Az itt következő gondolatok is csupán egy ilyen személyes válasz keresésének állomásai.
Nándorfehérvár egy korabeli metszeten (forrás: duna.atw.hu)
Nem várom, hogy mindenki ugyanazt lássa bele ezekbe a sorokba, amit én. Nem is ez volt a célom. Sokkal inkább az, hogy a nándorfehérvári diadalra ne csupán, mint hadtörténeti eseményre tekintsünk, hanem mint olyan örökségre, amely ma is képes megszólítani bennünket. Néha egy név, egy régi történet, egy festmény vagy a déli harangszó több kérdést tesz fel, mint amennyit megválaszol. Talán éppen ezek a kérdések vezetnek közelebb ahhoz, hogy ne csupán nézzünk, hanem lássunk is – és talán egy kicsit jobban értsünk.
Mielőtt a szimbolikus összefüggések világába lépnénk, érdemes egy pillanatra megállni magánál a történelmi eseménynél. Hiszen már önmagában is olyan történettel állunk szemben, amely 570 év elteltével is ámulatra készteti a hadtörténészeket. 1456 nyarán II. Mehmed szultán seregei Nándorfehérvár falai alá érkeztek. A fiatal uralkodó néhány évvel korábban elfoglalta Konstantinápolyt, és a keresztény Európa joggal tartott attól, hogy a következő célpont immár a Magyar Királyság lesz. A szultán hatalmas hadsereggel, korszerű ostromtüzérséggel és jelentős haditengerészeti erővel vonult fel. A kortársak számára úgy tűnhetett, hogy csupán idő kérdése, mikor omlanak le a vár falai.
Gustave Dore Hunyadiék Fehérvárnál című illusztrációja (forrás: Meisterdrucke Fine Art Prints)
A másik oldalon azonban nem egy legyőzött nép állt, hanem olyan emberek, akik számára a haza és a hit védelme nem elvont fogalom volt, hanem életük legfontosabb küldetése. Hunyadi János hadvezéri zsenialitása, Szilágyi Mihály rendíthetetlen helytállása, Kapisztrán Szent János lelkesítő ereje és a várvédők önfeláldozása együtt olyan egységet alkotott, amelyet pusztán számokkal aligha lehet leírni. A hadtörténet természetesen képes elemezni a hadmozdulatokat, a stratégiai döntéseket, az ostrom egyes szakaszait és a győzelem katonai okait. Ezek nélkül nem érthetjük meg a diadal jelentőségét. Mégis marad valami, amit a legpontosabb elemzés sem tud teljesen megragadni. Valami, ami túlmutat a hadrendeken, a fegyvereken és a létszámadatokon.
Hiszen, ha kizárólag a korabeli erőviszonyokat vizsgáljuk, nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a győzelem esélye csekély volt. Nem azért, mert hiányzott volna a bátorság vagy a hadvezéri tudás, hanem mert az Oszmán Birodalom katonai fölénye szinte minden tekintetben nyilvánvaló volt. Éppen ezért gondolkodtatott el mindig is ez a történet. Nem azért, mert kétségbe vonnám Hunyadi János kivételes hadvezéri képességeit vagy a várvédők hősiességét. Ellenkezőleg. Meggyőződésem, hogy nélkülük nem születhetett volna meg a diadal. Mégis úgy érzem, hogy a nándorfehérvári győzelemben van valami, ami túlmutat a pusztán emberi számításokon. Olyan érzés ez, mint amikor az ember egy gótikus katedrálisba lép. Pontosan tudja, hogy a falakat emberek emelték. Ismeri az építészet törvényeit, a kövek súlyát, a boltívek szerkezetét. Mégis megszületik benne valami, amit nem lehet mérőszalaggal vagy számításokkal megmagyarázni.
A keresztesek támadásba lendülése július 22-én Kapisztrán Szent János vezetésével – ismeretlen szerző munkája (forrás: Wikimedia Commons)
A csodálat. Talán Nándorfehérvár története is ilyen. Nem azért, mert ne lennének rá történelmi magyarázatok. Hanem mert a történelmi magyarázatokon túl is képes megszólítani bennünket. A keresztény ember ezt nevezheti gondviselésnek. Más talán a történelem különös fordulatának. Megint más egyszerűen emberfeletti helytállásnak. Nem feladatom eldönteni, melyik a helyes válasz. Engem inkább maga a kérdés ragadott meg. Miért érezzük úgy 570 év múltán is, hogy Nándorfehérvár több egy sikeresen megvívott csatánál? Talán azért, mert vannak történelmi pillanatok, amelyek nem érnek véget a győzelem napján. Tovább élnek egy nép emlékezetében, kultúrájában, imádságaiban és jelképeiben. A nándorfehérvári diadal számomra ilyen örökség. Éppen ezért indultam el egy másik ösvényen. Nem a hadtörténet útján. Hanem a jelképek, a nevek, a hagyományok és a belső összefüggések csendes ösvényén. Ehhez adott további inspirációt néhány kiemelkedő történészünk és művelődéstörténet-kutatónk előadásai. Közülük is kiemelten Szántai Lajos.
Vannak történelmi események, amelyeket pusztán a tények ismeretével is megérthetünk. Ismerjük a szereplőket, a helyszíneket, a hadmozdulatokat és a következményeket, így összeáll előttünk a történelem képe. Léteznek azonban olyan események is, amelyek újra és újra arra késztetik az embert, hogy mélyebbre tekintsen. Mintha a látható történések mögött ott sejlenének másfajta összefüggések is. Nem feltétlenül bizonyíthatók, mégis gondolkodásra késztetnek. Nem a történelmet írják át, hanem annak szemlélését gazdagítják. Számomra a nándorfehérvári diadal ilyen történet.
A Szent Korona felülnézeti sémája (forrás: Szent tér Szent idő online)
Éppen ezért, mielőtt magukat az összefüggéseket bemutatnám, szeretném hangsúlyozni még egyszer: a következő gondolatok nem történelmi bizonyítások, és nem is nyelvtudományi, vagy teológiai tézisek. Sokkal inkább olyan személyes felismerések, amelyek hosszú idő alatt, különböző források, olvasmányok, történelmi emlékek és lelki benyomások nyomán formálódtak bennem. Ahogyan egy műalkotás előtt állva sincs két teljesen egyforma befogadás, úgy ezek az összefüggések is csupán egy lehetséges olvasatot képviselnek. Nem kizárni, hanem gazdagítani szeretnék a történetről való gondolkodást.
Amikor először próbáltam feljegyezni ezeket a gondolatokat, ösztönösen három nevet írtam egymás alá: Szilágyi Mihály, Hunyadi János, Kapisztrán Szent János. Nem azért, mert a történelem más szereplői kevésbé lennének fontosak. Hanem mert úgy éreztem, e három személyben mintha különös módon összpontosulna mindaz, ami a nándorfehérvári diadal lényegét adja. Az egyikük a vár rendíthetetlen kapitánya. A másik a hadvezér, akinek neve évszázadokon át egyet jelentett a haza védelmével. A harmadik pedig az a lelki vezető, aki a hit erejével kovácsolta eggyé az embereket. Három különböző ember, három különböző életút. És mégis egyetlen közös küldetés.
A nándorfehérvári ostrom és diadal egyik legjelentősebb szimbóluma, a harang (forrás: Magyarok Nagyasszonya-harang – Szeged, Wikimedi Commons)
Ez az egység volt talán az első olyan gondolat, amely továbbvezetett. Ekkor figyeltem fel arra, hogy a csata Szent Jakab havában zajlott. Régi magyar hagyomány szerint ezt a hónapot az Áldás havának is nevezték. Már önmagában is elgondolkodtatónak találtam, hogy a keresztény világ egyik legnagyobb jelentőségű győzelme éppen ebben az időszakban bontakozott ki. Szent Jakab személye különösen közel áll Evangélista Szent Jánoshoz, hiszen testvérek, egyben mindketten Keresztelő Szent János tanítványai voltak, mielőtt Krisztus apostolaivá váltak volna. E kapcsolat számomra nem pusztán bibliai adat, hanem egy olyan szellemi láncolat része, amely a történelem különböző korszakaiban újra és újra felbukkan. A magyar hagyományban is különleges helyet foglalnak el a Jánosok. Majd évszázadokkal később két újabb János áll a magyar történelem egyik legnagyobb próbatételének középpontjában.
A két János
Vannak nevek, amelyek egy nép történelmében újra és újra felbukkannak. Nem azért, mert ritkák lennének, hanem mert viselőik sorsa különös módon összefonódik a történelem nagy pillanataival. A magyar történelemben a János név pontosan ilyen. A keresztény hagyomány két meghatározó alakja, Keresztelő Szent János és Evangélista Szent János nemcsak az Újszövetség kiemelkedő személyiségei, hanem a magyar keresztény kultúrában is különleges tisztelet övezi őket. Ünnepeik, templomaink titulusa, néphagyományaink és művészeti emlékeink mind arról tanúskodnak, hogy alakjuk évszázadokon át végigkísérte nemzetünk lelki életét.
Kapisztrán és Hunyadi (forrás: www.jooszellem.hu)
Amikor a nándorfehérvári diadal szereplőit kezdtem egymás mellé rendezni, egyszer csak feltűnt valami. A történelem e sorsfordító pillanatának két legmeghatározóbb alakja szintén János. Természetesen ez önmagában még nem jelent semmiféle rendkívüli összefüggést. A János gyakori keresztnév volt a középkorban is. Mégis úgy éreztem, hogy e két név jelenléte valamiért nem hagy nyugodni. Nem azért, mert bizonyítani szeretnék vele bármit. Hanem mert a történelem olykor különös módon ismétel motívumokat. Két János áll egy olyan esemény középpontjában, amely évszázadokra meghatározza Magyarország és Európa történelmét.
Az egyik a hadvezér, a másik a lelki vezető. Az egyik karddal szolgál, a másik szóval. Az egyik a vár falait erősíti, a másik az emberek lelkét. És mégis ugyanazt a célt szolgálják. Ez a felismerés indított el egy újabb gondolati úton. A keresztény hagyományban Keresztelő Szent János az előkészítés, az útkészítés alakja. Evangélista Szent János pedig a szeretet apostolaként, a Krisztushoz legközelebb álló tanítványként jelenik meg. Nem állítom, hogy Hunyadi János és Kapisztrán Szent János e bibliai személyek földi megfelelői lennének. Ez sem történelmileg, sem teológiailag nem volna helytálló megfogalmazás.
Hunyadi János portrékpe egy 1952-ben forgalomba hozott postai bélyegen (forrás: Magyar Posta)
Azt azonban érdekesnek találtam, hogy a névhez kapcsolódó szolgálat gondolata mintha újra felbukkanna. Ketten együtt olyan egységet alkotnak, amely számomra túlmutat a véletlen egybeesés érzetén. Miközben e két János nevét újra és újra leírtam egymás alá, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szemem már nem csupán a neveket látja. Hanem a formájukat is. Mintha a betűk is beszélni kezdenének. Nem nyelvészeti értelemben, hanem képként, szimbólumként. A két névben újra meg újra ugyanazok a vonalak, ugyanazok a metszések tértek vissza. Nem tudatosan kerestem ezt. Inkább úgy történt, ahogyan néha egy festmény előtt állva egyszer csak észrevesszük azt a részletet, amely addig rejtve maradt előttünk. Ettől a pillanattól kezdve már nem csupán neveket láttam, hanem jelképeket. És talán itt kezdődött el igazán az az út, amely végül e gondolatok megszületéséhez vezetett.
A történelem szereplőinek nevét legtöbbször csupán azonosításra használjuk. Kimondjuk őket, leírjuk őket, majd továbblépünk. Ritkán gondolunk arra, hogy egy név nemcsak hangalak, hanem évszázadokon át hordozott kulturális és lelki örökség is lehet. Gyermekkorom óta mindig is különös tisztelettel szemléltem a neveket. Nem azért, mert valamiféle titkos jelentéseket kerestem bennük, hanem mert a régi mondás – nomen est omen – újra és újra arra emlékeztetett, hogy elődeink nem véletlenül tulajdonítottak jelentőséget a neveknek. A név sokszor nem csupán megszólítás volt, hanem küldetés, emlékezet és örökség is.
Kapisztrán lelkesítő beszéde közben (forrás: Wikimedia Commons)
E gondolat vezetett oda is, hogy hosszabb ideig szemléltem egymás mellett Hunyadi János és Kapisztrán Szent János nevét. Aztán egyszer csak különös dolog történt. Mintha a két név kilépett volna a nyelv világából, és képpé alakult volna. A két vezetéknévben ugyanaz az N betű tűnt fel előttem. Ez lett a közös pont, amely köré gondolatban elrendeztem a két János nevét. A két név így egy szabályos, egyenlő szárú kereszt képét idézte fel bennem. Ekkor jutott eszembe valami, amin korábban sohasem gondolkodtam. Nándorfehérvár nevében is ott rejlik ugyanez a két „N”. Mintha ugyanaz a motívum térne vissza egy olyan kép formájában, amely továbbgondolásra hív. Mindössze megosztom azt az utat, amelyen járva ezek a gondolatok megszülettek.
A jánosság és Nándorfehérvár vetületében még egy további érdekesség, miszerint a vár első nagy ostromának idején, 1440-ben a vár kapitánya Thallóczy János volt és ugyancsak dicsőséges győzelmet aratott az elképesztő erejű és számú oszmán ostromlók felett. Az 1456-os ostrom idején pedig Hunyadi és Kapisztrán mellett feltűnt még egy János, nevezetesen, Kórógyi János macsói bán, aki Hunyadi hívására érkezett az ostrom idején Nándorfehérvár védelmére.
Az ország kulcsa
Ahogy egyre mélyebben szemléltem a nándorfehérvári diadal történetét, újra és újra visszatértem magához a helyszínhez. Mert nemcsak az emberek hordozhatnak jelentést, hanem a tájak, a városok és a folyók is. Nándorfehérvár évszázadokon át nem véletlenül viselte „az ország kulcsa” elnevezést. A történelem ezt elsősorban katonai értelemben magyarázza. Aki birtokolta ezt a végvárat, ellenőrizhette a Duna és a Száva találkozását, s ezzel a Magyar Királyság déli kapuját is.
Történelmi domborzati térkép az 1456-os időszakban (forrás: Történelmi blog online)
Ez önmagában is elegendő ahhoz, hogy megértsük kivételes jelentőségét. Miközben azonban ezt a régi elnevezést ízlelgettem, óhatatlanul felmerült bennem egy másik kérdés is. Mi van akkor, ha ez a „kulcs” nem kizárólag hadászati értelemben értelmezhető? Mi van akkor, ha a történelem nyelve itt is gazdagabb annál, mint amit első pillantásra észreveszünk? Hiszen a nagy kultúrák mindig is szívesen használták a kapu és a kulcs jelképeit. A kulcs nemcsak zárakat nyit. Utakat is. Átjárást biztosít egyik világból a másikba. Egy küszöbön való átlépés lehetőségét hordozza magában. E gondolat mentén kezdtem más szemmel tekinteni Nándorfehérvár földrajzi helyzetére is. Ott, ahol a Duna és a Száva összeölelkezik. Két folyó, két irány, két életút. Mégis egyetlen találkozás.
Az ostromvázlat térképen (forrás: www.bibl.u-szeged.hu)
A folyók az emberiség kultúrájában ősidők óta nem pusztán vízfolyások. Életet adnak, összekötnek, utat mutatnak. Civilizációk születtek partjaikon, vallások és mítoszok szőttek köréjük jelentéseket. Éppen ezért számomra a Duna és a Száva találkozása sem csupán földrajzi adat. Hanem kép. Egy olyan kép, amely összekapcsolást sugall. Amikor e két folyó nevén kezdtem elmélkedni, egy különös gondolati játék bontakozott ki előttem. A Duna nevében felidéződött bennem annak régi elnevezése, az Istár, amely számos ősi hagyományban az isteni jelenlét képzetét hordozza. A Száva neve pedig számomra a magyar nyelv hangzásán keresztül a szó és a szív fogalmait idézte fel. Nem nyelvtörténeti magyarázatként tekintek erre. Nem etimológiai bizonyításként, hanem egy belső asszociációként. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy Kapisztrán névben ott találjuk az Istárt, azaz a Dunát.
Nándorfehérvár 1456-os ostromának térképvázlata (forrás:Wikimedia Commons)
Olyan képzettársításként, amely a szemlélődés során született meg bennem. És egyszer csak úgy éreztem, mintha a két folyó együtt egyetlen mondatot formálna. Isten szava – Isten szíve. Lehet, hogy ez csupán a képzelet játéka. Számomra azonban ettől a pillanattól kezdve Nándorfehérvár már nem csupán egy stratégiai jelentőségű végvár volt. A történelem és a hit, a föld és az ég. Az emberi helytállás és a remény találkozási pontja. És talán ezért éreztem úgy, hogy az ország kulcsa kifejezés sem kizárólag egy vár katonai szerepére utal. Hanem arra is, hogy vannak helyek, amelyek egy nép lelkében is kapuvá válnak.
Az egység jele
Ahogy egyre több gondolat kapcsolódott egymáshoz, lassanként kirajzolódott előttem egy visszatérő motívum. Az egység. Mintha a nándorfehérvári diadal történetének legmélyebb rétegeiben újra és újra ugyanaz a gondolat csendülne fel. Nem az egyformaság, hanem az egység. A három meghatározó személyiség különböző volt. Szilágyi Mihály a vár rendíthetetlen őre, Hunyadi János a hadvezér és kormányzó, Kapisztrán Szent János a lelki vezető. Három különböző hivatás, mégis egyetlen közös cél.
Szilágyi Mihály portréja (forrás: Wikimedia Commons)
Talán ezért vált számomra különösen érdekessé Szilágyi Mihály alakja is. A keresztény hagyományban Szent Mihály arkangyal a mennyei seregek vezére. Az igazság és a világosság védelmezője, aki a gonosz elleni küzdelem jelképe. Amikor Szilágyi Mihály szerepét szemléltem Nándorfehérvár falain, óhatatlanul felidéződött bennem ez a párhuzam. Nem azért, mintha a történelmi személy és a mennyei arkangyal azonos volna, hanem mert a szolgálatuk iránya számomra hasonló jelentést hordozott: mindketten őrzőként jelennek meg.
Ezután figyelmem ismét a nevére terelődött. Nem nyelvészeti elemzésként, nem is bizonyításként, hanem ugyanazzal a szemlélődő kíváncsisággal, amely eddig is vezetett. A név hangzása és belső ritmusa számomra egy egyszerű mondatot idézett fel: „Egy lesz.” Lehet, hogy ez csupán személyes asszociáció, mégis különös módon összecsengett mindazzal, ami addig kirajzolódott előttem. Az egységgel, a közös akarattal, a közös helytállással, a közös hittel. És ekkor hirtelen mintha a korábbi gondolatok is új megvilágításba kerültek volna: A két János, a két folyó, a kereszt képe, az ország kulcsa. Mind ugyanabba az irányba mutattak. Egyetlen nagyobb gondolat különböző visszhangjaiként. Talán kevés mondat fejezi ki ennél szebben azt, ami Nándorfehérvár falai között megszületett. A győzelmet nem egyetlen ember vívta ki, nem is csupán egy hadvezér, hanem egy közösség. Olyan emberek közössége, akik különbözőek voltak, mégis ugyanazért álltak helyt. Úgy érzem, a történelem legszebb pillanatai mindig ilyenek.
Sajátkezűleg készített grafika a betű- és számmisztika szemléltetése
Nem a hős magányos diadaláról szólnak, hanem arról a ritka pillanatról, amikor sok ember szíve egyszerre dobban ugyanazért az ügyért. Ha e gondolatoknak van bármiféle üzenetük a jelen számára, talán éppen ez. Nem a múltat kell megismételnünk, hanem azt a belső egységet kell újra megtalálnunk, amely egykor képessé tette elődeinket arra, hogy a reménytelennek látszó helyzetben is kitartsanak. Mert lehet, hogy a történelem körülményei megváltoznak, az emberi szív azonban ugyanaz marad. És talán ezért tud egy 570 évvel ezelőtti történet ma is megszólítani bennünket.
A fény útján
Minden történet egyszer véget ér. A nagy történelmi események azonban ritkán zárulnak le azon a napon, amikor az utolsó kardcsapás is elhangzik. Nándorfehérvár története sem ért véget a győzelemmel. A diadal után néhány nappal Hunyadi János megbetegedett, majd Zimony várában befejezte földi életét. A történelem ezt tényként őrizte meg. A hagyomány azonban ennél többet is megőrzött.
A korabeli feljegyzések – köztük Kapisztrán Szent János levelei és más egyházi források – arról tanúskodnak, hogy kortársai Hunyadi halálát nem egyszerű emberi elmúlásként élték meg. Úgy tekintettek rá, mint egy olyan élet lezárulására, amelyet Isten különös kegyelme kísért. A későbbi hagyomány ezt a tiszteletet tovább mélyítette, és ebből született meg az a meggyőződés is, hogy Hunyadi méltó volna az Egyház hivatalos elismerésére.
A Lazarevics István toronyként is emlegetett Dizdar torony és a Despota kapu (forrás: www.shutterstock.com)
Engem az érintett meg, hogy miként emlékeztek rá azok, akik ismerték. Nem csupán hadvezérként, hanem olyan emberként, akinek egész élete szolgálat volt. Amikor ezeket a sorokat olvastam, önkéntelenül is visszatértem az esszé elején megfogalmazott gondolathoz. A fényhez. Mert különös módon minden ide vezetett vissza. A déli haranghoz, a Nap deleléséhez, a győzelemhez, az egységhez és a reményhez. Nem azért, mintha ezek ugyanazt jelentenék, hanem mert ugyanabba az irányba mutatnak: A világosság felé. Ehhez rímel számos kiemelkedő helyisgénevünk is, amelyben fény szinonímájaként, a világosság, a tisztaság a fehér elnevezésben ölt alakot, akárcsak a koronázóhelyünk; Fehérvár, továbbá Gyulafehérvár, Tengerfehérvár, s nem utolsó sorban Nándorhehérvár. Hunyadi János egyik ragadványneve nem mellesleg a Fehér lovag volt.
Talán ezért érezzük úgy ma is, hogy amikor délben megszólalnak a harangok, nem csupán egy 570 évvel ezelőtti csatára emlékezünk. Mindazokra az emberekre is, akik hittek abban, hogy a legnagyobb sötétség idején sem szabad feladni a reményt. Ez számomra a nándorfehérvári diadal legmélyebb üzenete. Vannak pillanatok, amikor az emberi helytállás túlmutat önmagán.
Az egykori elővár, majd tömlöcbástyák és a Zindan-kapu (forrás: www.dreamstime.com)
És ettől válik történelemmé. A történelem pedig idővel emlékezetté. Az emlékezetből hagyomány születik. A hagyományból pedig olyan belső fény, amely nemzedékeken át képes utat mutatni. Ha e rendhagyó esszének van üzenete, akkor talán nem több ennél. Arra hív, hogy időnként lassítsunk, nézzünk túl a puszta eseményeken. Merjünk rácsodálkozni a történelem mélyebb rétegeire is. Amikor legközelebb délben megszólalnak a harangok, talán nem csupán egy hangot hallunk majd, hanem egy 570 éve felhangzó üzenet visszhangját. Azt az üzenetet, hogy a hit, a remény, az összefogás és az önfeláldozó szeretet képes világosságot gyújtani a történelem legsötétebb óráiban is.
A Rózsák temploma, amelynek előde már állt a középkorban is, a jelenlegi formáját viszont 1869-ben nyerte (forrás: Serbia.com)
Ez a világosság nem vakít. Nem követel. Ahogyan a déli Nap is egyszerűen beragyogja a tájat és talán ez az a fény, amelyet őseink örökségként ránk hagytak.
Borítókép: Magyarország története – forrás: MTVA Sajtó és Fotóarchívum
Szabó Gyula
Legutóbbi cikkek
