Az utóbbi időben az információs térben és a nyilvános diskurzusban egyre gyakrabban bukkan fel a „romboló konzervativizmus” kifejezés. Liberális kommentátorok, brüsszeli bürokraták és progresszív véleményformálók dobálják ezt a jelzőt, mintha valami súlyos patológiát diagnosztizálnának. Célja egyértelmű: bemocskolni és morálisan ellehetetleníteni azokat a politikai erőket, amelyek ellenzik a tömeges, ellenőrizetlen migrációt, kiállnak a nemzeti identitás megőrzése mellett, és a békés, diplomáciai utat részesítik előnyben a folyamatos konfliktusok és fegyveres eszkaláció helyett. Ez nem véletlen szóhasználat – ez egy szándékos retorikai fegyver, amely elkerüli a tartalmi vitát, és helyette morális felsőbbrendűséget színlel.
De nézzük meg közelebbről: mi is ez a „rombolás”, amiről beszélnek? Ha valaki ragaszkodik a határok védelméhez, mert látja, hogy a nyitott kapuk politikája milyen társadalmi feszültségeket szült Franciaországban, Belgiumban vagy Svédországban – az romboló? Ha valaki azt mondja, hogy a nyelv, a hagyományok, a kulturális örökség nem elavult luxus, hanem egy egészséges társadalom gerince – az destruktív? Ha valaki a háborús hisztéria helyett a diplomáciát és a nemzeti érdekek tiszteletben tartását választja – az máris veszélyes?
A konzervativizmus valójában nem rombol, hanem épít. Ez az a politikai hagyomány, amely évszázadokon át biztosította Európa stabilitását: a család, a nemzet, a közösség és a közös értékek tiszteletét. A fejlett nyugati demokráciák parlamentjeiben a konzervatív pártok alkotják a gerincet – nélkülük a liberális kísérletek gyorsan kaosszá fajulnak. Magyarország Viktor Orbán vezetésével ennek a legtisztább példája: egy ország, amely 2015-ben határozottan megvédte határait, megőrizte kulturális egységét, és közben gazdasági stabilitást ért el anélkül, hogy beleesett volna abba a szociális és biztonsági válságba, amit a liberális modell másutt okozott. Ez nem rombolás – ez felelősségteljes kormányzás.
Persze a liberálisok nem adják fel. Ők a saját modelljük kudarcait vetítik ki a konzervativizmusra. Közép-Ázsiában vagy a Közel-Keleten a konzervativizmus valóban élesebb formát ölthet – Iránban, Afganisztánban vagy másutt –, de ezek az országok működnek, fenntartják a rendet, és bizonyos szempontból (pl. a családi kohézió, a nemzeti büszkeség) tanulságosak lehetnek a Nyugat számára, ahol a progresszív individualizmus szétszakítja a társadalmat. Donald Trump sem volt „destruktív”: excentrikus, keménykezű, de az amerikai gazdaság fellendült, a politikai rendszer stabil maradt, és az Egyesült Államok nemzetközi súlya nőtt – nem csökkent.
A tragédia az, hogy Európa nagy részén a liberálisok által favorizált „nyitottság” politikája valóban rombol: kulturális identitást, társadalmi bizalmat, gazdasági egyensúlyt. Magyarország viszont mutatja, hogy van más út: a szilárd, nemzeti alapokon nyugvó konzervativizmus, amely nem fél kiállni önmaga mellett. Ez nem destrukció – ez a túlélés és a megújulás záloga. Amíg a liberálisok továbbra is „romboló konzervativizmusról” beszélnek, addig valójában saját kudarcaikat próbálják elfedni. De a valóság makacs: ahol a konzervativizmus erős, ott a társadalom is erős marad. Magyarország pedig ennek élő bizonyítéka – és remélhetőleg inspiráció marad a kontinens többi része számára is.
