Cselenyák Imre dorogi író neve ma már egyet jelent a magyar irodalom nagyjainak hiteles, emberközeli, olvasmányos bemutatásával. Arany Jánosról, Petőfi Sándorról, József Attiláról és Tinódi Sebestyénről szóló életrajzi regényei után most új művel jelentkezett: Eltépném lelkemet – Vörösmarty Mihály életregénye címmel. Az író ezúttal is a legendás költő mögött rejlő embert, a hétköznapi küzdelmekkel és érzelmekkel teli személyiséget állítja középpontba. Az új kötetről, az alkotói folyamatról és a dorogi kötődésről beszélgettünk vele.
Az új könyvről
– Mi inspirált arra, hogy ezúttal Vörösmarty Mihály életét dolgozd fel?
‒ Sosem terveztem, hogy Vörösmarty életét is papírra vetem. Ennek a története úgy kezdődött, hogy 2023 novemberében Székesfehérváron jártunk a TRT csapatával, ahol a Vörösmarty Társaság termében bemutattuk a Buda & Pest című regényünket. A narrátor Váczi Márk történész volt, aki műsoron kívül megkérdezte tőlem: nem lenne-e kedvem megírni Vörösmarty életét. Mondtam neki, hogy eszembe se jutott. Ezt a beszélgetést azonban folytattuk Messengeren, Márk ígérte, hogy minden segítséget megad, dokumentumokkal elhalmoz… Ekkor kicsit meginogtam, és attól tettem függővé a választ, mit felel rá a kiadóm. Nos, megkérdeztem a kiadóvezetőt, aki ezt átgondolta, és abban állapodtunk meg, hogy egy kötetet elbír a téma.
– A korábbi életregényeidben mindig az emberi oldalt emelted ki. Vörösmarty esetében mi volt az a momentum, ami leginkább megfogott?
‒ Kihívásnak tekintettem, mert hirtelen jött. Mivel őt nem hordoztam évekig magamban, viszonylag kevés idő állt a rendelkezésemre. Izgatottan vártam Márk dokumentumait, s tulajdonképpen lépésről lépésre ismertem meg a Szózat költőjét, ami más aktivitást igényelt.
– Mennyiben volt más Vörösmarty életútja és személyisége az eddig feldolgozott írókéhoz, költőkéhez képest?
‒ Abból a szempontból feltétlenül, hogy ő korántsem magányos költőként tűnt fel a magyar irodalom egén, hanem vele együtt indult el a reformkor irodalmi élete. Vörösmarty mint költő, nyelvújító és szerkesztő lépett színre – és mindhármat művelte egyszerre.
– A cím – Eltépném lelkemet – rendkívül erős és érzelmes. Hogyan született meg?
‒ Ez Vörösmarty egyik versének sora. Valójában az Etelka iránti reménytelen szerelmének mottója, gyakori lelkiállapotának jeligéjeként is felfogható.
– Milyen forrásokra, kutatásokra támaszkodtál a regény írása során? Akadtak-e olyan kevésbé ismert részletek, amelyek új fényt vetnek Vörösmarty alakjára?
‒ Mint említettem, Váczi Márk történész látott el Székesfehérvárról a legfontosabb dokumentumokkal, amelyek jelentős részben helytörténeti anyagok. Nagyon fontosak, mert bizonyos adatokhoz máshol hozzá se juthattam volna. Csak egyet említek, mert a regény végén, mint felhasznált irodalom, ezek meg vannak említve: Dormuth Árpád: A Vörösmarty család múltja, Székesfehérvári Szemle, 1934. Vörösmarty megidézésében eddig nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a Deák Ferenccel való barátságának. Pedig erős és tartós rokonszenv volt közöttük, amit igyekeztem a magam módján kidomborítani.
– Mit üzenhet ma Vörösmarty élete és küzdelme az olvasóknak a 21. században?
‒ Ó, tulajdonképpen ő is olyan volt, mint mi: küzdött a létért, az elismerésért, megszenvedte a kort, amelyben szerényen élt, de tudott lelkesedni a nemes, előremutató ügyekért. Érzelmeit bár nehezen mutatta ki, barátaihoz és szerelméhez mindhalálig hű maradt.
– Hogyan képzeljük el az írás folyamatát – mennyi idő alatt született meg a regény?
‒ Ez a regény a többi hasonló életregényhez képest nagyon gyorsan elkészült; hozzávetőleg nyolc hónap alatt. Mert sürgetett a határidő. Idén mindenképpen meg kellett jelennie, mert Vörösmartynak 2025-ben két jeles évfordulója is van.
– A stílusod különösen olvasóbarát és élményszerű. Tudatosan törekszel erre, vagy ez természetes módon alakul ki írás közben?
‒ Ezzel a válasszal nagyon kell vigyáznom. Mert ha azt mondom, törekszem erre, akkor megkaphatom azt a kevéssé hízelgő megítélést, hogy az olvasó kedvében akarok járni – s az bizony „csúnya” dolog! Egy író ne foglalkozzon az olvasójával, ne is gondoljon rájuk az alkotómunka alatt, törekedjen a saját elvárásainak megfelelni. Ennyi kis kitérő után őszinte leszek: úgy írok, hogy elnyerjem a saját tetszésem, s úgy látom, ez hellyel-közzel egyezik az olvasói ízléssel. Én már régen tudom, hogy a könnyen olvasható szöveget a legkevésbé sem könnyű megírni. Bonyolult írástechnika helyett egyszerű szavakkal legyél mély – szoktam figyelmeztetni magam.
– Milyen visszajelzéseket kaptál eddig az olvasóktól, akár a korábbi életregények, akár az új mű kapcsán?
‒ Erről még csak néhány szóbeli dicséret érkezett. A korábbiakról már bőven kaptam kritikusi és olvasói véleményeket. Bárhogyan forgatom, vegyesnek nem mondhatnám a megannyi megszólalást. Sokkal több bennük a lelkesültség, mint az elmarasztalás. A legelső életrajzom nyolc éve született Arany Jánosról, tehát már arról hitelt érdemlő konklúziót vonhatok le. A napokban jött a hír, hogy készülnek a harmadik kiadására.
Dorogi gyökerek, helyi kötődés
– Dorogiként mit jelent neked, hogy innen, ebből a közegből alkotod meg a magyar irodalom legnagyobb alakjainak történeteit?
‒ Nekem jó érzés, hogy dorogiként kezdtem el egy olyan irodalmi „vállalkozást”, ami országos érdeklődésre tart számot. Amúgy pedig határozottan kimondhatom, megvan ennek a hátránya is. Feldolgozni jeles klasszikus költőinket felelősség, merészség és talán óvatlanság is. Az elején, amikor támogatásért folyamodtam erre-arra (szándékosan elhallgatom az intézményeket), megkaptam, hogy ezt a nemes küldetést nem nekem kellene felvállalnom, hanem fajsúlyos irodalomtörténészeknek. És ők hol vannak, mit csinálnak? Megírni csak az tudja, aki nekilát. Sajnálom. Velem kell beérnie minden olvasást szerető embernek.
– Van-e olyan hely, pillanat vagy hangulat Dorogon, ami különösen inspirál az írásra?
‒ A város elhelyezkedése pazar. Ha felmegyek a Kálváriára, amit gyakorta teszek, alattam terül el Dorog, amely évről évre szebb és gondozottabb. A Hé, emberke! regényem helyszíne is ez, de meg-megjelenik több más művemben, novelláimban is. Kedvencem az Ady Endre (köznyelven Villa) utca, egy héten legalább háromszor végigsétálok rajta. Házaiban semmilyen koncepciót nem lehet fölfedezni, olyan egységtelenül sorakoznak egymás mellett a különféle formájú, kinézetű épületek, hogy az maga a művészi anarchia. Ilyenre csak olyan nép képes, amely túl okos: polgárai mennek a saját fejük után, a lehetőségeik és tehetségük szerint. És ott van bennük a gondolatiság: mikor, hogyan és miért laktak itt száz éve, és kik lakják majd száz év múlva. Sétáim közben meglepnek új gondolatok, de születnek válaszok is. A „hely szelleme”, mondhatnám, és ebben van igazság, mert ez a város engem dorogosan termékenyít, s ha nem itt élnék, nyilván valamennyire másképpen írnék.
– Hogyan fogadja a helyi közösség az új könyveidet, a sikereidet? Könyvbemutatót szervezel Dorogon?
‒ A küzdelemben soha nem lehet szünetet tartani, mert elvész a folytonosság. S ha alig ismernek, el is felejtenek. Akik szeretnek olvasni, azok tudják, hogy az a fickó, aki ott sétál Dorog utcáin, író. A többieket nem érdekli a személyem. Jó példa erre, hogy amikor rendszeres vendége voltam egy kocsmának – ami már nem létezik –, az olvasó vendégek szívesen beszélgettek velem, a többiek számára közömbös maradtam. És ez is jelez, állapotot hoz létre, amely ugyancsak szükséges az alkotói fejlődéshez. A helyi könyvtár dolgozói hiánytalanul a barátaim. Nagyon kedvelem őket. Sok közös író-olvasó találkozó, előadás köt össze bennünket. November 21-én lesz ennek a könyvnek a bemutatója a Gáthy Zoltán Városi Könyvtárban.
Az írói pálya és a jövő
– Már több nagy formátumú író és költő életét feldolgoztad. Van-e már a fejedben a következő történet, új életregény ötlete?
‒ Éppen ma figyelmeztetett egy barátom, hogy sok lesz már az életregényekből. „Te olyan jó fikciós történeteket tudsz írni, vétek eltékozolni a tehetségedet” – mondta. Hm, nem tudom. Az életrajzok nagyon fontosak. Az életrajzokat az utókornak is írja az ember, tehát restanciát teljesítek. Nem fogadom meg a tanácsát. Legalábbis még Tompa Mihályt, Ady Endrét, Radnóti Miklóst tervbe vettem.
– Ha egy fiatal olvasó most találkozna először a műveiddel, melyik könyvet ajánlanád neki kezdésként – és miért?
‒ Az a gondom, hogy korábbi regényeim közül már nemigen lehet kapni olyanokat, amelyek beteljesítenék ezt a küldetést. Ifjúsági regénnyel kezdtem (Kamasz-tavasz), aztán történelmi kalandregényekkel folytattam. Mondok néhányat, amellyel meg lehet szerettetni az olvasást: A fáraó lány, Tajgetosz kegyeltje, Attila, isten ostora. Azonban miket is beszélek, nyugodtan elkezdhetik az Áldott az a bölcsővel cíművel.
– Hogyan látod ma az irodalom szerepét? Mit adhat egy életrajzi regény a mai, digitális világban?
‒ Az intimitást, a lelki megtisztulást, a régiek tiszteletét, a nyelvi közösséghez tartozás élményét. A tágabb irodalom nevében szólni nem kompetenciám. Prózáról lehet csak hitelesnek mondott véleményem. S még azt is leszűkítem: én történetmesélésben utazom. Történetmesélés mindig volt és lesz. Az emberi létezés fontos eszköze. Szeretünk mesét hallgatni – mindnyájan. Jól mesélni már kevesebben tudnak, de sebaj, elég, ha elolvassuk a szép meséket. Míg fiatal író voltam, a fikciós mesék foglalkoztattak, most, hogy már eljártak felettem az évek, az igaz meséket részesítem előnyben. Az életrajzi regények igaz mesék. A digitális és virtuális világot a mesék befogadásával lehet kompenzálni. Mindent szabad, de csak mértékkel: nyomkodni a kütyüt, mozogni, kirándulni, olvasni. Meg lehet csinálni, hogy ez mind az élet része legyen.
– Mi az az üzenet vagy gondolat, amit szeretnél, ha az olvasók magukkal vinnének az Eltépném lelkemet elolvasása után?
‒ Vörösmarty kinézetében, viselkedésében olyan hétköznapi figura volt, hogy jelenlétét észre se nagyon lehetett venni. Vagyis nem látszott „nagy valakinek”, a feltűnést mindig kerülte, megitta az olcsó lőrét, elszívta a kapadohányt, megette, amit eléje raktak. De ő írta a Zalán futását, a Szózatot, a Gondolatok a könyvtárban-t stb. Vagyis nem szükséges, hogy extravagánsan öltözködj, lényegtelen a deviáns viselkedés vagy a műmájer stílus – „nagy ember” akkor is lehetsz.
– Hol vásárolható meg az új könyved?
‒ Természetesen minden jelentős könyvesboltban, de az ország könyvtáraiba is kivitték, a Bookline-on is meg lehet rendelni. És itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a támogatást. A könyv előállítási költségeihez hozzájárult imádott városom is. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Dorog Város Önkormányzatának, a képviselő-testület tagjainak és dr. Tittmann János polgármesternek.
