Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának hatvanegyedik részében Grönland jégmezőjére merészkedünk.
A koppenhágai repülőtér üvegfalú termében várakozva, izgalommal figyeltük az Air Greenland pirosra festett, 245 férőhelyes Airbus A330-200 típusú repülőgépét. Mint utóbb kiderült az egyetlent a légitársaság flottájából, amely elhagyja a sziget légterét, de kizárólag a dán főváros és a grönlandi Kangerlussuaq viszonylatában közlekedik.
A földrajz iránti érdeklődésemet minden bizonnyal a gyermekkori kirándulások mellett a földrajzi felfedezők úti beszámolói kelthették fel. Különösen a sarkkutatók kalandjai izgattak, már akkor vonzott az „elérhetetlen” távolságban lévő „jégfedte” világ és persze az átélt élmények leírása, megosztása is. Grönland tehát hosszú évtizedek óta vágyott úti célom volt, és az Air Greenland feliratú repülőgépet látva mindez elérhető közelségbe került.
Grönland madártávlatból
A bő négyórás repülőút Dél-Norvégia és Izland keleti partvidéke felett zavartalanul ám a felhők felett telt, míg Grönland kelet-nyugati irányú átszelése közben végre az alattunk elterülő táj is láthatóvá vált. A hatalmas, gleccsertakarta felszín (Földünk legnagyobb szigetének 84%-át jég borítja!) a maga valóságában mutatkozott. Felismertük a jégtakaróból kiemelkedő sziklagerinceket az úgynevezett nunatakokat, de feltűntek a magasból csekélynek tűnő, ám valójában jelentékeny sebhelyek, a jég olvadásának félreismerhetetlen jelei, úgymint az olvadéktavak és a gleccserhasadékok gigászi rendszerei is.
A nyugati part felé repülve a táj képe szelídülni látszott, a zord, vakítóan (a repülőgépből kitekintve is napszemüveget kellett felvenni) jeges világot a növényzet, a sziklák és fjordok színes kavalkádja váltotta fel. Ezt a képet láthatta meg az Izland földjéről száműzött viking, Vörös Erik is 928-ban, amikor hajójával partot ért, és ő nevezte el „Zöld földnek” az akkor még lakatlan szigetet.
Gépünk lassan ereszkedni kezdett, s látótávolságba került indulásunk óta az első település, az egykori katonai támaszpont, Kangerlussuaq. Ottjártunkkor itt volt a 2 166 086 km2 területű Grönland egyetlen nagygépek számára is használható kifutópályája (A főváros, Nuuk mellett, néhány hónappal később, 2024 végén adták át az új repteret). Nemcsak ez a tény volt a város „kiváltsága”, hanem az is, hogy Kangerlussuaq az egyetlen olyan település, ami nem a 20 kilométeres parti sávban található, hanem a nyugati parttól nagyjából 160 kilométerre.
A jelenlegi városkát (bár a mi fogalmaink szerint ez leginkább amolyan szórványtelepülés), 1941-ben még amerikai légibázisként alapították és csak a katonák 1992-es kivonulása után lett a grönlandi közigazgatás része, jelenleg körülbelül 540 fő lakja.
A településképben meghatározók a színes házak, amelyek között a város egyetlen aszfaltos útja kanyarog. Hagyományos utcákat itt ne keressünk (egyébként ez más grönlandi településekre is igaz). Ennek magyarázata a földrajzi adottságokban keresendő. A sziklakibúvások közötti, házépítésre alkalmas területek ugyanis szétszórva találhatók, így értelemszerűen az épületek is „rendezetlen összevisszaságban” állnak. De mindezt a házak színezése ellensúlyozza, ami egyértelműen a tájékozódást segíti. Az északi építészet színes faházai ugyanakkor állítólag jótékonyan hatnak a lélekre is, különösen a ködös vagy sötét napokon.
A landolást követően a telefonunk szerint alig egy óra telt el koppenhágai indulásunk óta (a repülőút négy órás volt, viszont Grönlandon a nyári időszakban három órával kevesebb van, mint Közép-Európában).
Pepecselés a grammokkal
A beléptetést illetően a helyi hatóság emberei nem csináltak nagy cécót. Útlevélellenőrzésre sem emlékszem. Tekintve, hogy nem volt nagy légiforgalom – hiszen a mi gépünk volt az egyetlen – a csomagok felvétele sem tartott sokáig. Nehézségnek csupán a szálláshelyig történő eljutás tűnt. Tudniillik a település központjában lévő hostel nem kevesebb, mint két kilométerre volt innen. Mindez a 20-25 kilogrammos hátizsákok cipelése és kerekes bőröndök vonszolása nélkül könnyed séta lett volna, de így… Ráadásul jól láttuk, hogy a repteret keresztezve – ami ugyebár tiltott – csak párszáz métert kellett volna megtenni.
Első grönlandi szállásunk amolyan tömegszállás volt. Persze ezt ne úgy képzeljük el, hogy egyetlen légtérben matracokon kellett aludni. Makulátlan, igényesen berendezett tranzitszállás volt ez, hatalmas társalgóval, étkezővel, patyolattisztán tartott fürdőblokkokkal. Az alvófülkék (szobának túlzás lenne nevezni őket), ablaktalan, függönnyel elválaszott terek voltak, emeleteságyakkal. Egy-egy helyiségben 4-6 ember számára akadt fekhely (az alvás minőségét illetően maradjunk annyiban, hogy bár jól esett vízszintesbe tenni magunkat, a többségnek nem sikerült mély álomba szenderülni).
Tekintve, hogy a szállásunkra érkezéskor alig múlt el déli 12 óra, jóformán előttünk állt még az egész délután. Bár ezt furcsa leírni abban az időszakban, amikor egyáltalán nem megy le a nap, így az ember időérzékelése is felborul. Az éjszakai órákban is nappali világosság van ilyenkor, ez az éjféli nap jelensége.
Első programunkra vártunk, így alig maradt időnk kipakolni és bedobni némi kaját, csökkentve ezzel is az általunk cipelt teher súlyát. Hozzáteszem, hogy egy-egy zacskós levessel vagy müzliszelettel nem sokra megyünk e tekintetben, de hát a súly az súly akkor is, ha csak grammokról van szó.
Túra a Russel-gleccserre
Körülbelül egy óránk maradt a piszmogásra, a közeli gleccserhez szállító terepjáró érkezéséig. A ránk váró távolság hallatán tudatosult bennünk, hogy minden viszonyítás kérdése. Grönlandi viszonylatban a 25 kilométeres távolság közelinek tűnik, bár mindez földúton megtéve nagyjából két órát vett igénybe.
A húsz személyes, busznak átalakított terepjármű vezetője volt egyben idegenvezetőnk is, aki jó néhány megállót (ezek többnyire különböző kilátópontokat jelentettek) beiktatva ismertette a tudnivalókat. Grönlandon a lakott területeken vagy azok közelében végzett szerény telepítést leszámítva alig van fa, ilyen mesterségesen létrehozott, alig néhány tucatnyi fából álló fenyvest figyelhettünk meg mindjárt az út elején, amit kalauzunk enyhe túlzással erdőnek nevezett. Igen, ez is viszonyítás kérdése. Az egyik fenyőt ráadásul minden karácsonykor feldíszítik Kangerlussuaq lakói.
A kanyargós, dimbes-dombos tájon vezetett út mellett kisebb patakocskákat, tavacskákat láthattunk, míg a talajon füves, vizenyős, úgynevezett láprétek fejlődtek. Néhol egy-egy rénszarvas is felbukkant, míg a területre jellemző, termetes pézsmatulok csak a szóbeli tájékoztatókban jelent meg. Az autóból kiszállva azonban komoly kellemetlenséggel kellett szembenéznünk, ami szúnyogok képében öltött testet. Hiába, a tundra már csak ilyen. Az olvadéktól vizenyőssé váló rétek tulajdonképpen hatalmas szúnyogkeltetők. Nem jobb a helyzet Szibériában, Kanadában vagy Alaszkában sem. A grönlandi szúnyogokról persze még idehaza tudomást szereztünk, így riasztókkal kellőképpen felvértezhettük magunkat, sőt a következő napon fejre húzható szúnyoghálót is beszereztünk (minden üzletben kapni ilyet), amire szükségünk is volt.
Az ilyesfajta kellemetlenséget azonban elviselhetőbbé teszi a tudat, hogy egy UNESCO világörökségi helyszínen (2018) vagyunk és hamarosan olyasmit láthatunk, ami csak keveseknek adatik meg.
A busz hosszas zötykölődés után végre megállt, az út nem vezetett tovább. Előttünk természetes módon feltorlódott kősánc magasodott, a gleccserek által zúzott sziklatörmelék, azaz moréna. A magaslatot megmászva végre elértük úti célunkat a „végtelen” jégmezőt. Annak nyúlványára, az úgynevezett Russel-gleccserre magunk is rámerészkedhettünk. Az ellaposodó jég szélére. Ez ugyanis még biztosító eszközök nélkül is járhatónak tűnt, bár kisebb, vízzel telt hasadékok azért itt is előfordultak.
A jég itt valóban hatalmas, ha ugyanis keleti irányban elindulnánk rajta, közel 600(!) kilométeren át vezetne utunk, anélkül, hogy bármiféle településsel találkoznánk. És utána is csak az Atlanti-óceán jégtáblákkal teleszórt vizét látnánk. Innen újabb 600 kilométert kellene megtennünk – immáron hajóval – kissé délkeletre tartva ahhoz, hogy Izland partjaira jussunk. Mindazonáltal a jég vastagsága sem csekély, 1500-3000 méter(!) között váltakozik. Tekintve, hogy felszíne folyamatosan olvad, azokon beláthatatlan mélységű hasadékok nyílnak meg, amelyek az olvadékvizek egy részét levezetik, míg a kevésbé töredezett felületeken hatalmas víztükrök (tavak) képződnek.
Érdekesség, hogy Grönland hatalmas jégtakarója alatt a domborzat igen összetett. Több ezer méteres hegygerincek és mély völgyek egyaránt előfordulnak. Sőt valószínű, hogy a jégtakaróval fedett „egyetlen sziget” képe nem más, mint illúzió, hiszen valójában Grönlandot több kisebb-nagyobb sziget mozaikja alkotja.
A jégmező természetesen állandó mozgásban van, így a Russel-gleccser is, amely látszólagos mozdulatlansága ellenére évente 25 métert halad nyugat felé.
A cikkben szereplő fotót 2024. július 4-én készítettem, nem sokkal 16 óra után. Az időjárás kellemes volt, bár itt a jégmezőn azért nyár közepén sincs 5-6 Celsius-foknál melegebb, a jégmentes területeken ellenben akár 15-18 fok is előfordulhat. Tiszta, napos időnk volt, a napsugarak a jégmezőt kristályos, csillogó felületté változtatták. A kusza, felettébb rajzos felhőzeten átszűrődő csodálatos fények talán a fotón is érzékelhetők. Itt már nem voltak szúnyogok sem, lépteink alatt ropogott a jég szemünk előtt olvadó felszíne. Lábunk előtt kisebb erek, patakocskák csobogtak, szemben pedig a jégmező végtelenje terpeszkedett. A túlpart jó 600 kilométernyire volt tőlünk. A jég mélysége itt a peremen néhány méter lehetett, ám beljebb ez a mélység a 3 kilométert is elérheti.
Lieber Tamás
Tekintsd meg alábbi rövid, témához kapcsolódó videóinkat is:
Grönland fölött repülünk
Megérkezés Kangerlussuaq-ba
Útban a Russel-gleccserre
Megérkezés a gleccserre
Jéghasadék a lábunk alatt
Legutóbbi cikkek
