Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy egy klubcsapat nemzeti válogatott ellen lépjen pályára, ráadásul mégcsak nem is egy szomszédos ország, vagy kontinensen belüli, hanem egy igazán távoli földrészről való válogatottal. Márpedig 1979. június 13-án, egy szépséges napsütéses szerda délután a dorogi stadionban a Kubai labdarúgó válogatott személyében exkluzív formáció érkezett mérkőzést játszani a házigazda dorogiak ellen. A kubaiak sporttörténetük egyik legjobb periódusában voltak ekkor, hiszen kivívták a következő évi olimpiai részvételt. A mérkőzés részben a karibi csapat felkészülését és ráhangolódását készítette elő a közelgő világversenyre, másfelől a neves, egyben rendhagyó találkozót a fennállásának 65. évét ünneplő Dorogi AC ünnepi soroztának kiemelt momentumának is szánták (Ez a bejegyzés az 5 évvel korábban megjelent cikkem frissített szerkesztése).
A mérkőzés az 1978–1979-es NB II-es bajnoki évadjának utolsó két fordulója között került megrendezésre. A dorogiak vasárnap még hazai bajnokin játszottak rangadót a dobogós helyen álló Komló ellen, három nappal később pedig egy igazán nem mindennapi futballcsemegének adhatott otthon a dorogi stadion. Az, hogy sikerült egy ilyen meccset tető alá hozni, ahhoz nagyban hozzájárult, hogy a kubai válogatott akkori szövetségi kapitánya az az Ivanics Tibor volt, aki egy esztendővel korábban a Dorogi AC vezetőedzői tisztét töltötte be. Ivanics mestert 1975 nyarán nevezték ki a dorogi csapat élére, akivel egy év leforgását követően sikeresen feljutott a gárda az NB I-be. A dorogi trénert 1978 nyarán kereste meg a Kubai Labdarúgó Szövetség és hívta vissza Kubába, ahol már korábban, 1971–1975 között sikeres munkájával komoly elismerést szerzett. A válogatott vezetésén kívül tartományi sportszakfelügyelő is volt, a kubaiak legnagyobb megelégedésére. Visszatérését követően sikeres selejtezőkön kvalifikálták magukat a moszkvai olimpiára.
A dorogi egyesület fennállásának 65. évfordulója alkalmából készült faliszőttes
A másodosztályú Dorog is jó periódust tudhatott maga mögött, ugyanis a tavaszi szezonban a mezőny egyik legjobban teljesítő együttesének bizonyult. 13 veretlen, közte 7 kapott gól nélkül meccsből álló sorozatot hoztak, mindezt meggyőző, jó játékkal, támadó futballal megtámogatva. A csapat irányítását Varga János és Prohászka János edzőpáros végezte, akik igazi fazont is adtak a csapatnak. A kubaiak elleni mérkőzést megelőzően öt hazai meccsen maradt érintetlen a dorogi kapu, míg csatáraink 9 gólt szereztek. Minden adott volt egy remek meccshez, s bár a bajnokság miatt csak hétközben tudták lekötni, ennek ellénre is szép számú közönség foglalt helyet a lelátókon.
Balra: A kubaiak mezén lévő hivatalos logo. Jobbra: Kubai futball embléma.
A kubai válogatott nem először járt Dorogon, de a korábbiakban válogatott gárdák ellen lépett pályára. Elsőként 1966. május 7-én a Bányász-válogatott fogadta őket a dorogi stadionban, amelynek soraiban több dorogi játékos is szerepelt. Közülük is Horváth Péter a meccs egyik hősének bizonyult, miután két góljával vette ki a részét a 4–3-as győzelemből. Legközelebb 1968. augusztus 11-én az Olimpiai Reménységek Tornája keretén belül a Magyar válogatott mérkőzött meg a kubaiakkal és a találkozónak a helyszínen kívül további dorogi vonzata volt, hogy a válogatottban a dorogi Mucha József is pályára lépett, amelyet a magyar csapat 3 : 2 arányban nyert. A Kubai válogatott így bő egy évtized leforgása alatt immár harmadszor vendégszerepelt Dorogon, azonban ez volt az első alkalom, hogy klubcsapat volt az ellenfele.
A kubaiak zöme színesbőrű játékosokból tevődött össze, akik első ránézésre is jó fizikumú, igazán sportos alkatúak voltak. Válogatottuk a következő kerettel érkezett: Fermin Madera, Miguel Lopez, Luis Sanchez, Luis Dreke, Andres Roldan, Dagoberto Lara, Ramon Nunez, Roberto Pereira, Reginoso Delgado, Jorge Masso, Carlos Loredo, Jose Reynoso, Raimundo Frometa, Roberto Espinoza, Armando Povea, Luis Hernandez és Callixto Martinez. A kubai csapat tengerkék színű mezben és nadrágban, valamint fehér sportszárral lépett pályára.
A kubai válogatott az 1970-es évek végén (forrás: El Nuevo Herald online)
A dorogi csapat tiszta piros szerelésben vonult ki az öltözőből. A felsorakozott tizenegy Schnitzer Imre, Kapitány György, Engelbrecht József, Kovács Ferenc, Varga János, Honti József, Izsó Sándor, Jánosi István, Vigh Gábor, Laczkó István és Kiss László összetételben kezdett. Az előzetes egyeztetés értelmében, mindkét csapat három cserelehetőséggel számolhatott, amelyet ki is használtak a felek. Így a dorogiaknál menet közben Mészáros Tibor, Ormándi Imre és Konkoly Zoltán is pályára léphetett. A mérkőzést Tompa István, nemzetközi minősítésű játékvezető dirigálta, aki éppen fél évvel korábban Palotai Károly mellett Brüsszelben vezette az Anderlecht – Liverpool Európai Szuper Kupa döntőjét.
Az első tíz percben a vendégek ragadták magukhoz a kezdeményezést és valósággal nekirontottak a hazaiaknak. Kezdettől fogva feltűnő volt gyorsaságuk, labdabiztosságuk. Technikás, jól képzett játékosok benyomását keltették, ennek ellenére az első igazi gólhelyzet a dorogiak előtt adódott. Laczkó kecsegtető pozícióban kapott remek átadást a 16-oson belül, ám a legutolsó pillanatban az egyik védő önfeláldozó bevetődéssel megelőzte csatárunkat és a kivetődő kapus elcsípte a blokkolt labdát. Pár perccel később újabb komoly helyzet alakult ki a kubai kapu előtt, amikor Jánosi masírozott el az összekötő helyén és tiszta helyzetben eleresztett lövése éppen csak elkerülte a kaput. Az első negyedóra végén a vendégek is veszélyeztettek, Schnitzer azonban nagy helyzetben szépségdíjas vetődéssel hárított. A mérkőzést mindkét csapat komolyan vette, s mindvégig lendületes, élvezetes, változatos, férfiasan kemény, de igen sportszerű játékot láthattak a nézők. A drukkereket gyakran ragadtatták tapsra a látottak. Szép megoldásban, iramban nem volt hiány, egyedül a gól hiányzott. A második félidő első tíz percében egyre nagyobb fölénybe került a Dorog és néhány több, mint ígéretes helyzetet követően, az 55. percben vezetést szerzett. Kapitány robogott el a jobbszélen, majd élesen középre lőtt labdáját a védőjét megelőző Kiss kapásból a rövid alsó sarokba juttatta.
A dorogi gól utáni pillanat – a dorogiak közül Laczkó, Izsó és Vigh a képen
A karibiek ritmust váltva átvették az irányítást. A játékrész nagyobb hányadában felváltva kerültek veszélybe a kapuk, ám hogy további gólok nem születtek, az a kapusoknak tudható be, akik remek napot kifogva nem egyszer hallatlan bravúrral tudtak hárítani. Mindkét fél igen harcosan, nagy becsvággyal küzdött és végül a dorogiak megőrizve vezetésüket megnyerték a mérkőzést. Összességében egy kiélezett meccsen ennyivel jobbak voltak a mieink. A mezőny legjobbja Schnitzer kapus volt, de az egész hazai csapat dícséretet érdemelt. A dorogi legénységnek nem volt gyenge pontja ezen a délutánon, igaz, a kubaiaknak is méltán kijárt az elismerés. A közönség vastapsa köszöntötte a pályáról levonló vendég válogatottat, akik igen rokonszenves módon meghajoltak a tribünön helyet foglalók előtt. A kubaiak után levonuló hazai csapatot is hatalmas ovációban részesítette a hazai publikum. A Dorognak ez volt zsinórban a kilencedik hivatalos hazai mérkőzése, amelyen veretlen maradt és a hatodik egymást követő, amelyen még gólt sem kapott.
A dorogiak sikerének értékét csak emeli, hogy ez a kubai csapat éppen egy évvel később az olimpián az 5. helyet szerezte meg. A csoportkörből simán jutottak túl és végül a negyeddöntőben az olimpiai bajnok Csehszlovákia – akik ugyan abban az évben bronzérmesek is lettek az Európa-bajnokságon – ellen maradtak alul 3 : 0 arányban.
Borítókép: Kuba nemzeti zászlaja a Kubai Labdarúgó Szövetség címerével (forrás: World Football Index online)
Szabó Gyula
