10 éve történt: Elment a Fekete Párduc – Grosics Gyula halálának egy évtizedes évfordulója

2014. június 13-án, az éppen akkor zajló futball világbajnokság közepette érkezett a szomorú hír, miszerint életének 89. évében elhunyt Grosics Gyula világhírű sportoló, minden idők egyik legnagyszerűbb kapusa, az Aranycsapat tagja, egyben Dorog város legismertebb szülötte.

Grosics Gyula 1926. február 4-én, Dorogon született. Szülei vallásos szellemben nevelték és papi pályára szánták. Az Öregkolónia negyedben, a III-as utcában állt a családi otthonuk és a dorogi Petőfi iskola növendéke volt. Édesapja bányászként dolgozott és a Dorogi AC labdarúgó csapatának lelkes szurkolója volt. A mérkőzésekre rendszeresen fiát is magával vitte. A gyerek Grosicsot eleinte túlzottan nem kötötte le a meccs nézése, inkább szívesebben focizott maga. Kiváló tehetsége volt szinte valamennyi sportághoz. Kimagasló volt atlétikában, tornászásban és úszásban is. Gyakran indult hivatalos versenyeken, ahol minden számban tarolt. A dorogi kölyök focicsapat igazolt tagja lett és leginkább csatárként szeretett gólokat elérni. Az aktív sportolás mellett lekiismeretesen járt istentiszteletre és aktívan vett rész az egyházi életben. Az 1940-es évek elején ministránsként szolgált. Kapus pályafutása mesébe illő történettel vette kezdetét, amely egyben teljesen megváltoztatta az életét. 1941. június 2-án a dorogi felnőtt labdarúgó csapat Komáromban (a felvidéki mai Komarnoban) játszott bajnoki mérkőzést. Már indulni készültek a sporttelep elől, amikor kiderült, hogy aznap egyik kapusukat sem engedték haza a katonai szolgálati helyükről, így Mézner István vezetőedző a misére igyekvő, de előtte a pályára kilátogató Grosicsot megpillantva határozott arról, hogy az akkor mindössze 15 éves ifjút viszik magukkal és nevezik kapusként a mérkőzésre. A teljesen meglepett Grosics fel sem foghatta elsőre, hogy mi is történik vele, még üzenni sem tudott családjának, hogy elvitték Komáromba. A bemutatkozása több, mint bámulatosra sikeredett, s a dorogiak 2 : 1 arányban győztek. Innentől kezdve kapusként számítottak rá a felnőtt keretnél, ahol a háborús fejlemények miatt hamarosan első számú csapattagá vált. Ugyanis az akkori két másik kapus, Budavári és Papp a keleti frontra lett vezényelve.

A kisgyerek Grosics Dorogon az 1920-as évek végén (forrás: A Grosics család albumából)

Néhány reményteljes évadot követően az 1943–1944-es idényben toronymagasan, mindössze egyetlen vereséget szenvedve bajnoki címet nyert csapatával a harmadosztályban, mindezt pedig megfejelve, a Magyar Kupában az elődöntőig jutottak, ahol az első osztályú és ott bronzérmet szerzett Kolozsvár elleni idegenbeli mérkőzésen minimális arányú vereséggel búcsúztak. A másodosztályban is kitűnően szerepeltek, ám a front magyarországi eseményei miatt félbeszakadt a bajnokság és az 1944 és 1945-ös év fordulóján Grosicsot több dorogi sportoló társával együtt besorozták és nyugatra vezényelték frontszolgálatra. Ausztriában estek amerikai fogságba és a háború befejeztével hazakerülhettek. Dorogon egyből csatlakozott az újra induló labdarúgó csapathoz, amellyel előbb az egyfordulós nyári bajnokságot a csoportjukban hibátlan teljesítménnyel megnyerték, majd a Tatabánya ellen osztályozót játszhattak az NB I-be kerülésért. Ezt is sikerrel vették, így az 1945–1946-os évadban az NB I-be kerültek. Grosics további pályafutása innentől kezdve mindvégig az első osztályban zajlott. A dorogi csapattal három szezont játszott a legjobbak között, azonban 1947-ben a csapat szerencsétlenül, csak minimális gólarány különbség miatt esett ki, közvetlenül a még bentmaradó Győri ETO mögött végezve. Még a Dorog kapusaként kapott meghívást a válogatottba, ahol be is mutatkozott. 1947 nyarán több NB I-es csapat is szerette volna leigazolni, végül az akkori egyik sztrárcsapatnak számító MATEOSZ-hoz került. Az 1940-es évek végén több más labdarúgóval együtt disszidálás vádjával került koncepciós perbe és eltiltották a válogatottban való szerepléstől, azonban büntetése lejárta után visszakerülhetett a nemzeti csapathoz.

A Dorogi AC csapata 1942-ben. Grosics az első sorban jobbról a második.

1950-ben a Honvédhoz igazolt, ahol négy éven át volt a Puskás Ferenc nevével fémjelzett világklasszis csapat első számú kapusa, egyben az alakuló félben lévő Aranycsapat oszlopos tagja. Sikert sikerre halmoztak és egy egész ország egy emberként szorított értük. Grosics nem csak kiemelkedő képességével vált a legjobb hálóőrök egyikévé, de új stílust is teremtett. A játékkal mindvégig aktívan együtt élt és hosszú, merész kifutásokkal szerzett labdát és akasztotta meg az ellenfél támadásait. Ezen felül Ő hordott először tiszta fekete mezt, amely hamarosan népszerű viselet lett a világ kapusainak körében. A fáma úgy tartja, hogy ez emlékeztette a papi reverendára, amelyet a versenysport kedvéért elhagyott, azonban az Isten iránti tisztele és keresztény hite változatlan maradt. Élete során sokszor tűnt úgy, hogy a Gondviselés a legnehezebb időszakban mindig a segítségére sietett. Az 1954-es vb-döntőig való menetelésig minden téren egy hihetetlen sikeres korszaka volt, azonban a németek ellen elveszített világbajnoki címet követően első számú bűnbaknak lett kikiáltva, egyben újabb koncepciós pereket zúdítottak rá. Ezúttal kémkedéssel vádolta a párthatalom és mind a válogatottból, mind a Honvédból száműzték. Egyetlen magyar élcsapathoz sem engedélyezték a leigazolását, mígnem egyedüli alternatívaként, Tatabányára elengedték. Éppen a megyeszékhely csapatának kapusaként érték az 1956-os események. Az Aranycsapat tagjaival külföldön vettek részt egy túrán, majd a magyarországi aggasztó fejlemények híre sokukat elbizonytalanított a hazatéréssel kapcsolatban.

Az Évszázad mérkőzésére kivonuló csapatok a londoni Wembley stadionban több, mint 100 ezer néző előtt 1953-ban (forrás: Szeretlek Magyarország online)

Többen végleg kintmaradtak, Grosics azonban 1957 első hónapjaiban mégis visszajött. Mindjárt a határon lefogták és családostól a győri laktanya katonabörtönébe szállították. Szerencséjére az egyik tiszt dorogi volt, aki segített kiszabadulnia családjával együtt. Végül kegyelmet kapott és a válogatotthoz is visszahívták. Több, mint 20 évnyi aktív pályafutását 1964-ben fejezte be Tatabányán, miután nem engedték a Ferencvároshoz igazolni, majd a megyeszékhely csapatának edzője lett. Később ugyancsak edzősködött Salgótárjánban, majd a KSI-nél és Kuwaitban is. Nyugdíjba vonulásáig pedig a Bp. Volán SC elnöke volt. Labdarúgóként szinte mindent elért, sőt két abszolút országos rekordot is jegyez: Egyedüléként három világbajnokságon szerepelt, valamint hatszoros világválogatott is volt. Olimpiai bajnok, Európa-kupagyőztes és világbajnoki ezüstérmes, továbbá az Évszázad mérkőzésének nevezett angol–magyar és annak visszavagóján is a győztes csapat kapusa volt a válogatottal, klubszinten pedig háromszoros bajnok a Honvéddal. Régi vágya is bizonyos fokig teljesült, ugyanis a Fradi jelképesen leigazolta 2008-ban és a Scheffield  United elleni mérkőzésen kezdőként pályára is lépett. A másik legendás dorogival, Buzánszky Jenővel Dorogon 1947-ben csapattársak voltak, később pedig az Aranycsapatban, ahol még a poszt szerinti számozás alapján is egymást követték az összeállításban.

A Dorogi öregfiúk csapatában Dorogon

Grosics nemzetközi szinten való elismertsége is határtalan, még napjainkban is sok neves kapus tekinti példaképének. Amikor 2007-ben Buenos Airesben az Argentin Labdarúgó Szövetség központjában tettem látogatást, a vendéglátóimmal – Hugo Cots az intézményi kapcsolatok főigazgatója és Ernesto Wiedrich főtitikár – a kölcsönös üdvözlés és bemutatkozás alkalmán a főtitkár egy szuszra sorolta fel az Aranycsapat tagjait. Kedves gesztusát megköszönve, büszkén és örömmel tájékoztattam, hogy az említett felsorolásban szereplő első két labdarúgó az én városomból való. Gyula bácsi már életében is rengeteg magasrangú kitüntetésben, elismerésben részesült. Többek között a Nemzet Sportolója, a Magyar Köztársaság Érdemrem középkeresztje, a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója, az Év Sportolója cím tulajdonosa volt, továbbá Budapest és Újbuda díszpolgára. 2001-ben szülővárosa és anyaegyesülete is kifejezte háláját és megbecsülését irányában, miután Dorog város díszpolgára és a Dorogi FC Örökös Tagja címet ünnepélyes keretek között vehette át. Az egypártrendszer megszűntét követően 1990 és 1994 között az MDF-színeiben kétszer is jelölt volt parlamenti képviselőségre. Egész életét meghatározta és végig kísérte a gyerekkorától gyökerező keresztény értékek vallása és a hazaszeretet. Noha élete döntő részében a fővárosban lakott, Doroghoz való kötődése mindvégig megmaradt, ahol gyakran tette tiszteletét. Ameddig egészsége engedte, rendszeresen vett rész a dorogi klub és a város rendezvényein, összejövetelein és ugyancsak gyakran szerepelt a Dorog öregfiúk csapatában.

Régi családi Karácsony feleségével, Bagoly Tündével, valamint Judit és Tünde lányukkal (forrás: A Grosics család albumából)

Kétszer nősült. Első felesége Bagoly Tünde, akinek édesapja református lelkész volt, sógora, Bagoly Bertalan pedig első osztályú, válogatott labdarúgó, akivel a MATEOSZ csapatában csapattársak is voltak. Házasságából két leány, Tünde és Judit született. Második felesége Heringer Ilona volt, s közös gyermekük Edina. Öt unokája és hat dédunokája volt. Leánya, Edina férje Kiss Tamás ugyancsak neves labdarúgó volt, valamint az első osztályú Paks edzője. Grosics utolsó éveiben gyakran betegeskedett, tüdőproblémái miatt meg is műtötték. Halálhírét szomorúan fogadta az ország és a világ közvéleménye. A sors érdekessége, hogy földi pályájának befejezésekor éppen a Brazíliában rendezett labdarúgó világbajnokság zajlott, annak is a második játéknapja, valamint egyben ez volt a Dorogi FC centenáriumi éve is. Búcsúztatása állami temetés keretén belül zajlott a fővárosi Szent István Bazilikában és örök nyugalomra is a bazilika altemplomában kialakított kegyeleti csarnokba helyezték. Felesége néhány hónappal később, még ugyanebben az évben hunyt el, akit férje mellé temettek.

Nyughelye a budapesti Szent István Bazilika kegyeletei helyiségében az altemplomban (forrás: Szent István Bazilika online)

Emlékét számtalan intézmény ápolja. Sporthagyatéka a Puskás Intézet kezelésében áll, amely éppen ezekben a napokban Dorogon, a József Attila Művelődési Központban van kiállítva. Ugyancsak őrzi emlékét a Dorogi Sportmúzeum tárlata is. Nevét viseli a tatabányai stadion, továbbá sportcsarnok, sportiskola, futball akadémia és kapusiskola. Országszerte több emlékművet és szobrot emeltek a tiszteletére és számtalan emléktárgyon örökítették meg személyét. Azonban sajnálatos módon, mint oly sok kiemelkedő magyar történelmi és közéleti személy, Grosics sem kerülte el a dehonesztáló, lejárató hadjáratot. Már életében is sokszor meggyűlt a baja az állami pártrendszerrel és bértollnokokkal, azonban nem sokkal halálát követően az Amerikai Népszavában megjelent cikk egyenesen nácinak és háborús bűnösnek bélyegezte. Mindezt abból vezették le, hogy Grosics a háború utolsó hónapjaiban a frontra került. Miután Dorog város polgármestere, dr. Tittmann János és az általa vezetett Dorogi Képviselő Testület is értesült e gyalázatról, fontolóra vették, hogy Grosics becsületét megvédendő, elégtételt követeljenek, el- és visszautasítva a rágalmakat, de tudomásom szerint végül ez nem történt meg. Ugyancsak Grosics befeketítését célozta egy régebben felkapott rosszindulatú mende-monda, miszerint a Fekete Párduc mindent elkövetetett annak érdekében, hogy a másik dorogi kapuslegenda, Ilku István ne lehessen a válogatott kapuvédője. Maga, Ilku cáfolta mindezt, sőt, Grosicsnak nagyon hálás volt az általa nyújtott segítsége miatt is, akivel életük végéig jó barátságban voltak. Ebben az esetben pedig azt vették alapul, hogy Grosics visszavonulását követően nem Ilku lett a válogatott első számú kapusa. Azt a tény viszont bölcsen figyelmen kívül hagyták, hogy Ilku éppen akkor súlyosan megsérült egy bajnokin és ezért kellett mellőzni a keret összeállításakor.

Az Aranycsapat tagjaival díszített vonat a Nyugati pályaudvar csarnokában (forrás: 24.hu)

Gyula bácsi szerény, közvetlen, egyben jó humorú ember volt. Számos megszívlelendő tanácsot adott az utókornak, amelyet érdemes megszívlelni. Többek között ezt a kijelentését kiemelten szeretném idézni egyfajta méltó záró gondolatként: „A játékosok még véletlenül se higgyék azt, hogy őket tiszteli meg a közönség, hanem éppen fordítva. A játékos érezze magát megtisztelve, hogy egy nemzet színeit képviselheti a nagyvilágban. Ez egy íratlan törvénye a közösség képviseletének, és ez nemcsak a sportra, hanem a világon minden másra igaz.”

Borítókép: Az ifjú válogatott és az idős Grosics Gyula portréja

Szabó Gyula