Az 1848 márciusában eszközölt magyar függetlenségi törekvések diplomáciai úton sikert értek el, azonban mint arra számítani lehetett, a bécsi udvar nem fog lemondani Magyarországról és fegyveres úton, erőszakkal akart véget vetni a törékeny magyar szabadságnak. A nyár végén délről meg is indult egy tekintélyes had Magyarország ellen, amellyel a magyar csapatok a Velencei-tó északi partja mentén vették fel a harcot és szeptember 29-én győzelmet arattak a betolakodók felett. Ezzel a csatával kezdetét vette a szabadságharc a Habsburg Birodalom ellen.
1848 márciusa kedvező fordulatot hozott a magyar történelemben, amely során az ország és a nemzet legnagyobb vágya, a szabadság, a független Magyarország immár kézzel fogható valósággá vált. A kezdeti eufóriát követően néhány röpke hónap után komoly kihívás elé nézett a magyarság, miután a császári udvar nem akart beletörődni Magyarország végleges elvesztésébe. Természetesen az ország felelős vezetői számítottak az osztrák fél ellenlépéseire, azonban amíg csak lehetett, a Batthyány-kormány mindent megtett a békés és diplomatikus keretek közötti megegyezés érdekében. A kocka azonban Bécsben már el volt vetve, így elkerülhetetlen volt a fegyveres konfliktus. A magyar oldal viszont koránt sem volt felkészülve az idegen intervencióra, így meglehetősen sebtében kellett haderőt kiállítani. A tapasztalt és harcedzett katonaviseltek, élén a tisztekkel, a korábbiakban a császári hadsereg szolgálatában álltak és többen dillemában kerültek, hogy a császárnak, vagy a magyar alkotmányra tett esküjükhöz maradjanak hívek. A legtöbb tiszt és katona hazafias érzelmei kerekedtek felül, így sokan csatlakoztak Kossuth szeptember 22-én kelt hívószavára, aki valamennyi külhonban tartózkodó katonánk hazatérését kérte.
1848-as magyar hadizászló (forrás: Budai Honvédek online)
Az idegen erők főparancsnoka Josip Jelačić Bužimski (magyarosan: Jellasics József) horvát bán volt, aki a három részre osztott seregrészeivel átkaroló ívben hatolt az ország területén egyre északabbra. A maga vezette fősereg 15 ezer főt tett ki, mellette pedig további 15 ezer és egy 10 ezer főből álló Hartlieb altábornagy, illetve Roth tábornok vezette had vonult a belsőbb országrészek felé, soraikban németekkel, horvátokkal, szerbekkel és szlovénokkal, amelyek Székesfehérvárnál egyesültek. A bécsi udvar igyekezett a magyarok ellen hangolni és uszítani az itt élő jelentős számú nemzeti kisebbségeket, azonban próbálkozása ez nem járt döntő sikerrel, bár bizonyos fokú megosztottságot elért a mesterkedésével. A nemzetiségiek jelentős hányada nem fordult a magyarság ellen, sőt közülük többen is önkéntesnek álltak a nemzetőrség soraiba. A XVIII. század elejétől térségünkben jelentősen megszaporodtak az elsősorban szlovák és német betelepültek száma. Közülük különösen a németek közül álltak sokan a magyarok mellé.
Móga János honvéd altábornagy, a magyar erők főparancsnoka (forrás: Wikimédia Commons)
A magyar erők néhány nap leforgása alatt próbáltak megszerveződni és felvenni a védelmi pozíciókat. A csatát közvetlen megelőző napokra mintegy 20 ezer fős sereg gyűlt össze, amelynek főparancsnokának Móga János altábornagyot nevezték ki szeptember 27-én. Mellette foglalt helyet a vezérkar további tagjaiként Guyon Richárd és Perczel Mór. Honvédseregünket négy fő részre osztva a Pátka és Sukoró közötti területen állították csatárláncba. A jobb szárny parancsnoka Milpökh József ezredes, mellette Franz Holtsche vezérőrnagy a középhad parancsnoka, míg a balszárny vezetője, Répásy Mihály huszárezredes a Velencei-tóra támaszkodva foglalta el állásait. Mindhárom főerő tűzérséggel is rendelkezett, összesen 24 ágyúval, csapategységenként 8–8 löveggel. Számszerint a jobbszárny a maga 8500 főjével rendelkezett a legnagyobb erővel, a középhadban 4500, míg a jobb szárny 3500 főt számlált. Ezen felül pedig Velence és Kápolnásnyék körzetében Teleki Ádám vezetésével helyezték el a mintegy 4500 fős tartalék sereget. A csatát megelőző napon tartottak haditanácsot a sukorói templomban, amelyen gróf Battyhány Lajos miniszterelnök személyesen is részt vett. Itt született döntés, hogy amennyiben Jellasics serege támadást kezdeményez, úgy a magyar erők felveszik a harcot.
Guyon Richárd honvéd tábornok (National Geographic online)
Szeptember 29-én a reggeli órákban a császári sereg Pákozd térségében három oszlopban vonult fel. A centrumot maga, Jellasics vezette, aki a surkorói fennsíkon tört előre. Tervük szerint a centrum és a jobb szárny megrohamozza a magyarok centrumát és bal szárnyát, míg a császáriak bal szárnya átkaroló hadművelettel bekeríti és együttes erővel a tóba szorítja a magyar sereget. A harcok déltájban érték el tetőpontjukat. Az előretörő császáriak rohamaival szemben minden csapategységünk eredményesen állt ellen és a tűzérség is hatékonynak bizonyult. A csatamező minden pontján sikerült feltartóztatni az ellenséget és a bán látva az áttörés reménytelenségét, délután két óra magasságában meghátrált, majd menekülőre fogta. Pánikszerűen iparkodott egérutat nyerni úgy, hogy még a saját egységeit is maga mögött hagyta. Az összecsapás a magyar fél teljes sikerével ért véget, amely még nagyobb előnnyel szolgált volna, ha magyarok üldözőbe veszik a menekülőket. Móga tábornok azonban megelégedett a csata sikerével és nem rendelte el az üldözést. Az eredmény így is fényes volt, egyben az újonnan alakult magyar honvédsereg legelső megmérettetése. A csatában számtalan újonc, kiemelten a nemzetőrökből álló csapatok első bevetése volt, akik szintén derekasan helytálltak. Ők gróf Andrássy Gyula parancsnoksága alatt harcoltak. A dicsőséget hozó összecsapás örömteliségét emelendő, hogy viszonylag alacsony számú áldozatot követelt. A teljes harci összveszteség – beleértve a sebesülteket – 600 főre tehető, ebből 100–200 fő közötti a magyarok veszteségei. Ugyan nem teljesen pontos, azonban biztos forrás tanúsítja, hogy a halálos kimenetelű veszteség magyar részről 7, azaz hét fő.
Perczel Mór honvéd tábornok (Arcanum – online kiadványok)
A Pákozdi ütközetettel közvetlen összefüggésben, de külön említendő honvédeink második bevetése, az Ozorai csata, amelyről ugyancsak itt emlékezünk meg. A császári sereg hátramaradt jobb szárnya és a tartalék csapatok elleni hadműveletre került sor október 7-én. A jelentős, mintegy 10 ezer főt számláló ellenséges haderő Karl Roth és Nicolaus Philippovich vezérőnagyok vezetésével lettek hatástalanítva és kikapcsolva a további küzdelmekből. Perczel Mór honvéd ezredes mellett ezúttal Görgey Artúr honvéd őrnagy és Csapó Vilmos nemzetőr őrnagy parancsnoksága alatt a 4500 fős magyar csapatok könnyed és teljeskörű győzelmet arattak. Gyakorlatilag veszteség mentesen a teljes ellenséges erőket ejtették foglyul, miután a császáriak megadták magukat, illetve a hátramaradt csapategységet kiűzték az ország területéről, a déli határainkon túlra. Ezzel teljes és fényes győzelemmel zárult a szabadságharc legkorábbi szakasza. Bebizonyosodott, hogy az ország számíthat a haderejére, amely képes volt a törvényes Kormányunk működését fenntartani és nem hátrált semmilyen katona fenyegetetségre sem.
Andrássy Gyula gróf, a nemzetőrök parancsnoka (Network – Közösségek Közösségi Oldala)
A magyar sereg győzelmének jelentősége nem állt meg az országhatáron. Nem kis hatást gyakorolt az október 6-án kitört bécsi forradalomra. Az elégedetlenkedő osztrák polgárok fellázadtak és hatalmas csetepatét rendeztek a császári fővárosban, ahol több vezető személyiséget is kézrekerítettek, majd kivégeztek. Az események fő kiváltó oka az volt, hogy az osztrák emberek a magyarokkal szimpatizálva, útját akarták állni a császári hadaknak, amelyet a magyar függetlenség eltiprálására küldtek volna a bécsi udvarból. Ezen események pedig kedvezően hatottak volna vissza a magyar szabadságharcra is, amennyiben komolyabb eredményt tud elérni, vagy hosszabb ideig tart. Azonban a katonai erők elsöprő szigorral léptek fel, s többek között a a magyarországi harctéren csúfos kudarcot vallott és többszörösen fusztrált Jellasics Bécsbe való menekülését, majd megérkezését követően a bécsi felkelés leverésében hatékony szerepet vállalt. A felkelők a hónap végéig tudtak kitartani, majd elsöpörték őket. Az eseményekben részt vett a lengyel Bem József is, aki a felkelőknek segítve, mint a város védparancsnoka, rövidesen pedig a szabadságharcunk legendás alakja lett. Azon kevesek közé tartozott, akik még el tudtak menekülni az Udvar megtorlása elől. Ausztriát elhagyva csatlakozott a magyar szabadságharchoz.
A Pákozdi csata emlékműve (forrás: Wikimapia)
A Pákozdi csata történelmi jelentőségén túl a magyarság eszmeiségében is fontos helyet kapott, amelyet később, mint a Magyar Fegyveres Erők Napja elismert ünnepi évfordulónkká vált. Üdvtörténeti összefonódásként érdemes megemlíteni, hogy a győzedelmes csata Szent Mihály napjára esett. Szent Mihály az arkangyalok egyike, aki a harcos szentek közé tartozik, s a magyar egyházi vonatkozásban kiemelt helyet foglal el. A csata emléknapja azonban 1992 után elvesztette jelentőségét állami körökben és az azóta eltelt immár három évtized során csak tovább szürkült. Azonban nem csak a feledés homálya veszélyezteti emlékét, de egyenesen támadásnak és hazug rágalmak sorának van kitéve a Szabadságharc eszméje és az abban résztvevő kiemelkedő személyiségek. Több, mint szomorú, hogy éppen a nemzetinek mondott oldalon állók soraiból harsogják a dehonesztáló és minden valóságot nélkülöző torz nézeteket, miközben egyfajta habsburg restauráció folyik. Bízzunk abban, hogy ennek ellenére eme szép évfordulót sikerül méltón megülni.
Borítókép: A Pákozdi csata – J. Rauh litográfiája, 1848.
Amint ősi jelképeink, úgy a szabadságvágy és a hazaszeretet is minden időben azonos, amelyet ezt az 1848-as szabadságharcos honvéd zászlónk is híven igazol (forrás: Wikimédia Commons)
Felhasznált irodalom
- Márkus István: Forradalom és szabadságharc 1848–49 (Képes Történelem) – Móra Ferenc Könyvkiadó, 1968
- Bona Gábor Tábornokok és törzstisztek az 1848–49. évi szabadságharcban, 1-2.; – Miskolci Egyetem, Miskolc, 2015
Kapcsolódó cikk, valamint az események összefüggéseiben történő megértéséhez ajánlott előzmény: Az 1848-as magyar forradalom és függetlenségi törekvések 175. évfordulója
Szabó Gyula
