Hám Kálmánra, a hős dorogi bányamentőre emlékezünk, aki kerek hét évtizeddel ezelőtt, 1952. december 21-én vesztette életét, a magyar bányatörténet egyik legsúlyosabb bányakatasztrófája következtében zajlott mentés közepette. Élete feláldozásával 17 bányász menekült meg.
A Magyarországon történt bányakatasztrófák sorában az egyik legsúlyosabb tragédiák között tartják számon a Borsod megyei Szuhakállón, 1952. december 16-án bekövetkezett hatalmas vízbetöréssel járó szerencsétlenséget. A szuhakállói bánya I-es aknájának VI-os ereszkéjében az éjszakai műszak során rályukasztás történt egy öregműveletre, amely vízzel volt telve. A kiszabadult hatalmas mennyiségű víz elárasztotta a mélyebben fekvő aknákat, egyben teljesen elvágta a menekülési útvonalakat. Az érintett területen összesen huszonnyolcan tartózkodtak, akik közül kilenc bányásznak még időben sikerült biztonságosabb területre kimenekülnie, két bányász – Benedek István és Görcsös János – a vízbetörés következtében azonnal elhunyt, míg további 17 társuk bennrekedt egy olyan területen, amely ugyan vízmentes maradt, viszont csak korlátozott levegő állt rendelkezésre, a külvilágtól teljesen elzárva.
A bányamentők emblémája
Az országos riasztás azon nyomban megtörtént és nagy erőkkel vonultak a helyszínre a segítők a bányaműszakiak és a honvédség részéről is. A bányamentők között a borsodi mentők érkeztek elsőnek, azonban a helyzet súlyosságát és nehézségét látva, Dorogról kértek segítséget, akik a mentésben mindvégig főszerepet játszottak. A dorogiak felszerelése és tapasztalata az ország legjobbjai közé emelte a csapatot. Hozzájuk csatlakoztak további bányamentők Tatabányáról is. A mentést tovább nehezítette a zord téli időjárás is. A bányában rekedtek nehézségein és szenvedésein enyhített, hogy szerencsére az akna és a felszín közötti távbeszélővonalat sikerült működésbe hozni. A viszonyok és lehetőségek felmérését követően fúrókkal igyekeztek egyszerre több helyen is csöveket lebocsájtani a mélybe, hogy legalább némi levegőhöz és fényhez jussanak a bentrekedtek. 18-án sikerült egy 15 cm átmérőjű csövet levezetni, ami akkor az életet jelentette és további reményt a bajba jutottaknak. Azonban a cső idővel leszakadt és a földbe fúródott. Gigászi erőfeszítéssel tudták újra működésbe hozni. A csövön keresztül aztán élelmet, innivalót és világító eszközöket is sikerült leereszteni. A mentési munkálatokról szóló híreket az egész ország lélegzet-visszafojtva kísérte figyelemmel.
A bányamentők oxigénpalackja. Ilyen volt rendszeresítve Dorogon is az 1950-es években.
21-én vasárnapra sikerült a szivattyúkkal a bányát elárasztó víz jelentős részét elvezetni, amely derékig apadt, így a bányamentők elindulhattak a bányászok kiszabadítására, azonban a járatokban jelentős mennyiségű mérgesgázok szorultak. Ezen körülmények vezettek Hám Kálmán végzetéhez, akinek szervezetében a biztonsági eszközök használata ellenére is túl sok gáz jutott és megfulladt. A dorogi ifjú szerencsétlenségére a biztonságos légzést jelentő oxigénpalackja megsérült, azonban ennek ellenére is folytatta a munkát. A mentőalakulat erőfeszítése és Hám Kálmán önfeláldozása nem volt hiábavaló. A járatokat sikerült kiszellőztetni, így másnapra valamennyi bányászt sikeresen a felszínre vezették. A dorogi alakulat példaértéke örökérvényű, a bányászok megmenekülése pedig hatalmas örömet jelentett. A bányamentőkkel való találkozást így írja le Vrabik Lajos a visszaemlékezésében:
“Nem ismertük egymást előzőleg, de két testvér hosszú távollét után nem köszönti olyan szeretettel és boldogságban egymást, mint ahogyan mi fogadtuk őket, és ők örültek nekünk.” Arról is ír a frontaknász, hogy nótázni kezdtek a találkozás örömére.
A dorogi bányamentők már a korábbiakban is meglehetős elismerésre és hírnévre tettek szert, amely az 1952-es eseményt követően csak erősödött és határainkon túl is eljutott. Mentőalakulatunk ráadásul önkéntesen vett részt a mentésben.
Hám Kálmán a házuk udvarán
Hám Kálmán 1923. szeptember 17-én Dorogon született. Település-szerte becsületes, jóravaló, kedves fiatalemberként ismerték, szerették, tisztelték. Maga is bányászként kezdte pályafutását, majd csatlakozott a bányamentőkhöz, ahol elismert szakembernek és kiváló kollégának, bajtársnak tartották. Igen fiatalon – éppen a tragédiáját megelőző évben – kitüntették A Munka Érdemrend arany fokozatával.
Kálmánék öten voltak testvérek, köztük három fiú és két leány. A Hám család Dorogon a Mátyás király utcában lakott. A legidősebb Hám fivér, József a II. világháború során a fronton esett el. A másik fiú testvér, Hám Ferenc, aki aknákat hatástalanított a háború után, amikor az egyik alattomos gyilkoló szerkezet felrobbant és kioltotta az életét 1945-ben. Kálmánnak felesége és egy gyermeke is volt. Utóda apja halálakor mégcsak 4 esztendős korában járt. A közvetlen családtagokat tekintve, a Hám család közvetlen tagjai napjainkra már sorra elhaláloztak. Özvegye 9 éve, majd gyeremeke és unokája szinte egyidőben, éppen 5 évvel ezelőtt. A Hám család további ismert tagjai a fentebb említett legidősebb fiú testvér, József lánya és fia, akik mindvégig Dorogon éltek, s a közelmúltban hunytak el. Leánya óvónő volt az egykori Dózsa óvódában. Szintén Dorog él az unokatestvérek közül az ismert Hám Erna és Hám Katalin, s ugyancsak családtag volt Hám Lipót is. Erna, mint dorogi atléta, kimagasló élsportoló volt és az a megtiszteltetés is érte, hogy a hazánkon is áthaladó 1972-es müncheni olimpiára tartó olimpiai lánggal futhatott a térségünkben. Lipót a Dorogi AC atlétikai szakosztály vezetőségi tagja volt. A család dorogi rokonságát képzi továbbá a Marosvölgyi a Salkovics és a Tarján család is, amelyek házasságkötések útján kerültek rokonságba Hámékkal. Kálmán idősebb lánytestvérének unokája, ifj. Tarján Ferenc 24 esztendősen a Lencsehegyi bányaüzemben történ tömegszerencsétlenségben vesztette életét 1988-ban.
Hám Kálmán hősi halálának időpontja meglehetősen különös napra esett, ugyanis 1952-ben akkor volt Advent negyedik vasárnapja, Aranyvasárnap, egyben a téli napforduló. A közelgő Karácsony 17 bányász életét, ha úgy tetszik, újjászületését hozta, így ez az áldozatvállalás egyfajta üdvtörténeti keretet öltött. Ennyi idő távlatában is igen szomorú belegondolni, hogy Kálmán családjának – kiemelten feleségének és kisfiának – mily fájdalmat jelenthetett az akkori Karácsony, ugyanakkor elképesztő lelki magaslat által egyfajta metafizikai megtestesülést is szimbolizál. Mindössze 29 évet élt, mégis életével megköszönhetetlen szolgálatot tett. A 17 szerencsés túlélő – id. Bakos János, ifj. Bakos János, Balogh Bertalan, Barnóczki László, Boros János, Bóni Kálmán, Bánóczi László, Dombi József, Golbent József, Horváth József, Juhász Lászlóné (született: Szűcs Zsuzsanna), Kónya Istvánné (született: Krecsák Magdolna), Lakatos Lajos, Leskő András, Ondó József, Szaniszló Ferenc és Vrabik Lajos – elutaztak Dorogra, ahol nemcsak részt vettek Hám Kálmán temetésén, de maguk is vitték a hős bányamentő koporsóját a ravataltól a sírhelyig.
A szerencsés túlélők
Városunk igyekezett Hám Kálmán emlékét méltón ápolni. Az 1950-es években róla nevezték el az Otthon téren lévő Munkásszállót. Részben ebből átalakítva és helyén jött létre később a Május 1. Ruhagyár, majd az 1975-ben a Piactérrel szemben felépült jelentős méretű lakótelepnek lett a névadója, amely azóta is a nevét viseli.
A Hám Kálmán lakótelep napjainkban
Két évvel a szerencsétlenséget követően film is készült a tragédiáról, Életjel címmel, amely Hám Kálmánnak is külön emléket állít. A filmdráma igazi sztárparádét vonultat fel, amelyet a kor kiemelkedő rendezője, Fábri Zoltán vitt filmvászonra. A szereplők között pedig nem kisebb nevek találhatók, mint Darvas Iván, Görbe János, Rajnai Gábor, Sinkovits Imre, Körmendi János, Berek Kati, Siménfalvy Sándor, vagy éppen Várkonyi Zoltán. Talán éppen a tragédia közelsége miatti kegyeletből, de a személyeket és a helyszínt átnevezték a filmben, noha mindenki számára egyértelmű, hogy mely valós eseményen alapul. Szuhakálló helyett Sajókúton játszódik a történet, míg a főhőst, a Hám Kálmánt alakító Sinkovits Imrét Borsának nevezik. Berek Kati a szintén fiktív nevet takaró Virágh Annát testesíti meg, akinek történetesen a jegyese a kiérkező dorogi bányamentők egyike, aki egyben Hám Kálmán jó barátja és közvetlen kollégája. A filmben Dorogon forgatott jelenetek is láthatók, miközben a filmben is elhangzik, hogy valóban Dorogon járunk. A dorogi mentőcsoport is főszerepet játszik és a történet során mindvégig dorogi bányamentőkként emlegetik őket.
A Dorogi Bányamentők emléktáblája az egykori mentőállomás épületén a Rákóczi és Hantken út sarkán
A közelmúltban felreppentek olyan hírek, miszerint Hám Kálmánról monográfia is készül, amelyhez az akkor még élő családtagok adtak számos adatot és információt. Ugyanakkor egy szintén a témába vágó és hősünket közvetlenül érintő alkotás három éve jelent meg. Mégpedig Szabó-Berghauer Zoltán által készül és kiadott könyv, Az Éjszakában mi hordozzuk a Fényt címmel, 2019-ben. A neves Munkácsy-díjas festőművész, Mácsai István – Mácsai János zenetörténész és Mácsai Pál színművész édesapja – festményen örökítette meg a szuhakállói bányászok kiszabadítását. Az 1953-ban készült 150×248 cm-es olaj, vászon alkotás a budavári palotában lévő Magyar Nemzeti Galériában van kiállítva, amelyet 1954 januárjában avattak és mutattak be a nagyközönség előtt a IV. Magyar Képzőművészeti kiállítás keretében.
A Szuhakállón állított emléktábla Hám Kálmán nevével
Hám Kálmán élete és önzetlen áldozata mindannyiunkat büszkeséggel tölthet el, egyben kiemelkedő példát állít minden időben. Ahogy a mondás is tartja: Nomen est omen. Háméknál ez valóban üdvtörténeti szintre is emelődött, hiszen egy családon belül ráadásul három ifjú is életét adta másokért. Ahogy a bőrünk és testünk védőfalát a hám adja, ezen emberek is úgy védték, óvták mások életét. Hám Kálmánt posztumusz is kitüntették a Munka Érdemrend arany fokozatával, 1953-ban. Áldott legyen emléke!
Borítókép: Mácsai István: A szuhakállói bányászok megmentése című festmény.
Külön köszönet Salkovics Anna részére a cikk elkészítéséhez közölt nélkülözhetetlen adatokért és a felhasznált családi fotók megosztásáért.
Szabó Gyula
