2019. november 28-án megjelent „Új elnököt választ az Írószövetség” cikkünkben közöltük a dorogi író, Cselenyák Imre véleményét az akkori közgyűlésről, ezúttal is megtesszük ezt.
− Ahogyan 2019 novemberében, idén is sor kerül a írószövetségi közgyűlésre 2022. december 10-én. Elmegy?
− Hezitálok, de még nem tudom. Olyan ez mint a csalfa szerető: nagyon szeretnék egy jó Írósszövetségben tag lenni, mert annak a társadalmi szerepe, szellemi iránymutatása fontos volna. És ezt én már nagyon régen nem érzem.
− Pedig volt idő, amikor jó kapcsolatot ápolt a vezetőséggel is, gondolok itt Pomogáts Bélára, Kalász Mártonra, L. Simon Lászlóra.
− Ez így igaz, de mindettől függetlenül is működhetne áldásosan az Írószövetség. Mert bárkik is irányítják, ha a tagok érzik benne a figyelmességet, a nyitottságot, a különféle nézetek iránti toleranciát, akkor már közelítünk az optimálisan kielégítő állapothoz.
− Ebbe én nem látok bele, nem is reszortom állást foglalni, de azt tudom, hogy sokszor kapott segítséget az Írószövetségtől. Gondolok itt külhoni elődadások finanszírozására.
− Voltak ilyenek, igen. Néhányszor kaptam útiköltség- és szállástérítést, amelyek jólestek, és köszönet értük. Sokkal több utat tettem meg azonban önfinanszírozással, szeretetből, elköteleződésből.
− Mármint az irodalom iránti elköteleződésből?
− Nem elsősorban, mert ez kicsit fellengzősen hangzik. Az olvasóim és a magyarságom iránti elköteleződés okán. ’89-től kapcsolatokat alakítottam ki az erdélyi- és székelymagyarság illusztris személyiségeivel: Budapesten Blénesi Évával, Kolozsváron Cs. Gyimesi Évával, Székelyudvarhelyen Katona Bélával, Bágyi Bence Jakabbal, Etéden Gelu Pateánuval. Vittünk Énlakára Szávai István igazgató úrnak egy magyar kiskönyvtárat, kicsempésztünk a kolozsvári szabad rádiónak egy kamerát. Aztán, amikor kezdtek megjelenni fontos regényeim, föl nem tudom sorolni, mennyi helyen megfordultam: Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyszalonta, Sepsiszentgyörgy, Szék, Kálmánd stb. És ezek csodálatosak, örömmel vittem el mindenhová Arany Jánost, és semmit sem gondolok én ellenszolgáltatás gyanánt, da valami mégis bánt. Egyre másra pattannak elő a semmiből a „nagy magyarok”, akik csak annyit tudnak, hogy csak döngetik a mellüket, de mögötte nincs tartalom. Ahogyan Jósika megírta, semmit se tenni, csak hőbörögni, meg ítélkezni! Ezek vagyunk mi.
− Nagyon nem szeretném politikai síkra terelni ezt a beszélgetést. Mégis, milyen Írószövetségnek lenne szívesen tagja?
− Amelyik nyitott, amelyik egyenes, amelyik vita kész. És a vezetősége közvetlen, szakmai kérdésekben állást foglal, mindig megtalálhatók, bárki találkozhatunk velük, bárki elérheti őket mailben, telefonon, személyesen, jelen vannak a Tokaji Írótáborban, társalognak a tagsággal. A vidéken élő és alkotó írók ne legyenek másodrangúak, legyen szócsövük, könnyítsék meg a lehetőségeiket, hogy bemutatkozhassanak az Írószövetség székházában, különféle fórumokon, felületeken, sőt szorgalmazzák is a távolabb élő tagság bemutatkozást. Pezsegjen az irodalmi élet. Én ezt tenném, ha elnök vagy titkár lennék.
− Értem. De úgy tudom, hogy nem csak Erdélybe tartott rendhagyó előadásokat, hanem…
− Jártam a Felvidéken, jártam Kárpátalján és amit talán még kevesebben tudnak, Magyarország legszegényebb megyéiben is. Ahhoz bizony kellett lelki erő, szebben fogalmazva, küldetéstudat. Olyan hátrányos helyzetű iskolákban adtam elő „Nemzetünk Aranya” című előadásomat, ahol három tanár sem volt képes fegyelmet tartani. Ez az igazi kihívás! De mindegy, amíg az ember bírja, megbirkózik vele.
− Egy utolsó kérdés: igaz az, hogy ön fogadta be 1990-ben Gelu Pateánu román költőt, műfordítót?
− Félig-meddig. Amikor Gyalu bácsinak menekülnie kellett Romániából két kiskorú gyermekével, először az Írószövetség adott neki lakást. Ez tartott három hónapig, aztán jöttem én, és addig a kispesti házamba lakott, ameddig Göncz Árpád meg nem oldotta lakhatási gondjait. Gelu Pateánu egy olyan személyiség, aki még nincs a megfelelő helyén. Ötvenkét magyar művet fordított románra, és mindig markánsan kiállt a erdélyi magyarság jogai mellett. Büszkeséggel tölt el, hogy a barátom lehetett. Az első szóváltásunkat hadd idézzem fel: „Drága magyar barátom, bocsánatodat kell kérnem, amiért a román kormány ily gyalázatosan bánik a magyar kisebbséggel.” Én azt feleltem rá: „Ne kérjél bocsánatot, hiszen a kormányod viselkedéséért te nem lehetsz felelős.”