1456. július 22-én a Hunyadi János által vezetett magyarok döntő győzelmet arattak a Nándorfehérvárat közel három héten át vadul ostromló háromszoros túlerőben lévő török hadak felett. A valódi hőstett nemcsak Magyarország történelmének egyik legjelentősebb, legdicsőbb eseménye, de egész Európára nézve is meghatározó tényező. A déli harangszó mind a mai napig világszerte élteti és hirdeti az 566 évvel ezelőtti páratlan diadal emlékét.
Az Oszmán Birodalom a XV. század közepére hatalmasra duzzadva három kontinens – Ázsia, Európa és Afrika – legfenyegetőbb tényezőjévé vált. A folyamatosan terjeszkedő és hódító politikájuk pedig időről-időre csak tovább erősödött és növekedett. A Balkánon való megjelenésükkel a Magyar Királysággal is szembe találták magukat és Nagy Lajos királyunk uralkodása idején már megkezdődtek a háborús konfliktusok e két jelentős hatalom között, amely az 1366-os esztendőtől datálódott. Zsigmond királyunk 1389–95 között öt balkáni hadjáratot is vezetett a török ellen, azonban Nikápolynál 1396-ban elszenvedett vereséget követően az ország védelmi rendszerének kiépítésében látta a hosszú távú biztonságot a hódítókkal szemben. Innentől fogva jelentős várépítésekbe kezdtek. A meglévőket megerősítették, valamint újakat emeltek és szisztematikusan létrejött a végvárakból egy kettős védelmi vonal a Magyar Királyság déli határvidékén. Ennek egyik központi, egyben legjelentősebb része volt Nándorfehérvár, amelyet a magyarok az ország kulcsaként emlegettek, míg a törökök a mennydörgés kapujaként.
Nándorfehérvár földrajzi vázlata
A város földrajzilag is központi helyen fekszik, a Duna és a Száva összefolyásánál, a Kárpát-medence és a Balkán határán. A települést kelták alapították a Krisztus előtti 3. században Singimudum néven, amelyet később a rómaiak meghódítottak és a birodalmukba olvasztottak. A rómaiaktól eleink, a hunok foglalták el, majd Atilla nagykirályunk halálát követő időkben az Avar birodalom része volt. A régióban 630 körül jelentek meg először szláv törzsek, majd idegen támadás érte a frankok részéről, akik a térséget elfoglalva, Malevilla néven csatolták magukhoz. A IX. században az Első dunai bolgár birodalomhoz tartozott és ezekben az időkben említik előszőr Belgrad, azaz Fehérvárként. A bolgár birodalom aztán beleolvadt a Bizánci birodalomba, így Belgrád is Bizánc fennhatósága alá került. Az Árpád vezette magyarok 896-ban foglalták el, akik Bolgárfejérvárként emlegették, majd 971-től ismét Bizánchoz került, végül 1232-től újra a magyarok vették birtokukba. A várost V. István királyunk jegyajándékként adományozta IV. Dragutin szerb királynak 1284-ben, miután a szerb uralkodó a magyar király Katalin nevű leányával kötött házasságot. Dragutin 1316-ban bekövetkezett halálát követően visszakerült a város a magyarokhoz, majd Zsigmond királyunk 1403-ban hűbérbirtokként adományozta Lazarevics szerb despotának. Lazarevics utódja Brankovics György szerb fejedelemnek vissza kellett adnia a várost a magyaroknak 1426-ban. Maga Nándorfehérvár és vele együtt a térség másik jelentős végvára, Galambóc visszaszolgáltatásának hivatalos aktusának közvetett helytörténeti jelentősége, hogy minderre Tatán, a várban került sor Zsigmond és Brankovics között.
Nándorfehérvár egy középkori metszeten
A török seregek II. Murád szultán vezérletével 1440-ben már megostromolták a várat, azonban a magyar véderő sikeresen ellenállt és megvédte Nándorfehérvárt. Ez egyben az első közvetlen támadás is volt a Magyar Királyság ellen az Oszmán birodalom részéről. Zsigmond 1437-ben bekövetkezett halálát követően jelentős törés keletkezett a magyar belviszonyok terén. Örököse leánya, Erzsébet lett, akit Habsburg Albertnek ígértek és a mennyegzőre 1421-ben került sor. Erzsébet jogán a magyar trón Albertre szállt, azonban a magyar főurak csak komoly kikötések mentén koronázhatták magyar királlyá, amelyre 1437-ben került sor. Azonban még két évig sem uralkodhatott, mert egy félbehagyott hadjáratot követően a hazafelé vezető úton éppen a megyénkbeli Neszmélyen érte a halál vérhasfertőzés következtében.
A törökök folyamatos terjeszkedését szemléltető térképvázlat
Az országban megszaporodott számú idegen főurak és a régi magyar nemesek között egyre mérgesedett a viszony. Utóbbiak Ulászló lengyel királyt kívánták meghívni a magyar trónra, ám Erzsébet közben egy utószülött fiút, Lászlót hozta a világra. Dajkáját felbérelve néhány összeesküvővel szövetkezve kilopatta a Szent koronát Visegrádról, majd 3 hónapos fiát megkoronáztatta. Az elsősorban idegen származásúak alkotta liga és a másik oldalon tömörülő főúri liga között mélyült az ellentét és papíron két királya lett az országnak, ám a valóságban egyik sem minősült igazi királynak a magyar koronázási szokásjogok és szabályok értelmében. Erzsébet fia mint V. László, a lengyel uralkodó pedig mint I. Ulászló lett Magyarország névleges királya egyidőben. Az már csak tovább súlyosbította a helyzetet, hogy Erzsébet elzálogosította a Szent koronát, amelyet III. Frigyes német király kaparintott meg. A két főúri liga folytonos csatározásai mentén jelentős népfelkelés és parasztháborúk gyengítették az ország erejét. Minden valószínűség szerint ez a helyzet nagyban hozzájárult a török Magyarország ellen irányuló hadjáratához, hiszen joggal gondolhatta a szultáni udvar, hogy a belső viszályokkal terhelt országunk nem fog tudni ellenállni hatalmas seregének. Azonban a magyar védők a várkapitány Thallóczy János és fivére vezetésével sikeresen megállították az agresszorokat Nándorfehérvár falainál.
Nándorfehérvár 1456-os ostromának idejét idéző térkép
Az 1444-es Várnai csatában elesett Ulászló, V. László pedig kiskorúsága miatt nem gyakorolhatott hatalmat. Ezért a régi magyar főnemesi családok a török elleni harcokban jeleskedő Hunyadi Jánost támogatták, akit kormányzóvá választottak. Hunyadi korábban az országért tett kiemelkedő szolgálataiért több rangot szerzett, közte erdélyi vajda is volt. Pártolói szívesen látták volna a magyar trónon is, ezt azonban egyelőre maga Hunyadi sem akarta. Egyrészt a Szent korona külhonban raboskodott, s János vajda pontosan tisztában volt azzal, hogy teljes értékű magyar király nem lehet a Szent korona nélkül. Másfelől az amúgy is kiélezett társadalmi helyzetet nem kívánta további trónviszállyal mérgesíteni úgy, hogy közben a törökök állandó fenyegettetésben tartották határainkat.
Nándorfehérvár a Duna felől való grafikus ábrázolása az ostromot megelőzően
Egész Európát letaglózta a sokkoló hír, amikor 1453. május 29-én a bevehetetlennek tartott Konstantinápolyt elfoglalta a török és ezzel az egykori fényes, erős Bizánci birodalom megszűnt létezni. A győztes szultán Konstantinápolyt tette meg birodalmának új fővárosává, immár Isztambul néven. Nem volt kétségséges, hogy csak idő kérdése a török közvetlen támadása Európa ellen. Lévén, hogy hazánk déli határa teljes széltében közvetlenül az Oszmán birodalommal lett szomszédos, így a Magyar Királyság számíthatott elsőként a török invázióra, amely három év leforgása alatt be is következett. Bár Európa népei tisztelték és félték a magyarok erejét, azonban kontinensszerte megfogalmazódott általános álláspont az volt, hogy ekkora külső erővel nem tudja az ország felvenni a harcot. Ennek ellenére egyetlen keresztény ország sem iparkodott tevőleg is lépni a várható török betörés megakasztásáért. Maga a pápa, III. Kallixtusz vette csak komolyabban a keresztényi összefogást és 1455-ben bullát bocsájtott ki, amelyben toborzást kezdeményezett, majd elrendelte a harangok megkongatását álló délben, amely a nemzetek figyelmét hívta fel a védő seregekhez való csatlakozásra és a törökök elleni sikeres harcért való fohászkodásért. Érdemleges előrelépést azonban továbbra sem sikerült felmutatni és végül Magyarország magára maradt a vészjóslóan közelgő fergeteggel szemben.
A diadal legkiemelkedőbb alakjai, Hunyadi János és Szilágyi Mihály
Addig sosem látott hatalmas had indult Magyarország felé 1456. májusában. A Hunyadi-ellenes Cillei-Garai liga lapult, sőt közülük többen az országot is elhagyták a török sereg közeledésének hírére. Maga V. László király és a fő méregkeverő, egyben Hunyadi legnagyobb ellenlábasa, Cillei Ulrik sem tartózkodott ekkor Magyarországon. Hunyadi János emberi nagyságát mutatja, hogy félretéve minden ellentétet, békét kötött a Cilleiekkel, így rendületlenül a déli határ megvédésére összpontosíthatott és saját költségen mintegy 10 ezres sereget állított fel. Budáról Szegedre vonult, ahol korábbi hívó szavára várta a csatlakozni kívánókat. Néhány ezren egyesültek is a fősereggel, többek között a főurak közül Kórógyi János macsói bán és regimentje, továbbá Újlaki Miklós, Kanizsai László és Rozgonyi Sebestyén bandériumat is magukkal hozva, személyesen is a vár védelmére sorakoztak fel. A pápa megbízásából két egyházi küldött, Juan Carvajal spanyol és a 70. életévében járó Kapisztrán János itáliai legátusként ugyancsak társult a menet közben a rendi országgyűlés által országos kapitánnyá kinevezett volt kormányzóhoz, a keresztes toborzásra összegyűlt mintegy 25-30 ezer fős szószerint szedett-vedett, főleg egyszeri parasztok által alkotott állománnyal egyetemben. Ez utóbbi alkotta az úgynevezett keresztes sereget, amely nem hogy harci tapasztalattal és valódi fegyverrel nem rendelkezett, de még a legminimálisabb katonai alapfogalmakkal sem volt tisztában. Azonban valamennyien elszántan csatlakoztak a szent ügyhöz. A keresztes sereg döntő többségében magyar parasztokból tevődött össze, akikhez a környező országokból toborzott kisebb számú földművesek is csatlakoztak, többek között szerbek, horvátok, távolabbi vidékekről pedig elsősorban német és lengyel honból.
Dóré Gusztáv Hunyadi János Nándorfehérvárnál, 1456 című műve
A törökök nemcsak létszám tekintetében számítottak félelmetesnek, de ők rendelkeztek a kor legmodernebb, legütőképesebb tüzérségi fegyvereivel is. Köszönhetően, hogy Európából számos fegyvergyártó, ágyúöntő és hadmérnök szakember a szultán felhívására a török szolgálatába szegődött és komoly arzenált biztosított a hódítóknak. Közel 300 ágyúval vonult a török Nándorfehérvár alá, közte több olyan hatalmas kaliberű löveggel, amelyeknek a vaskos konstantinápolyi falak sem tudtak ellenállni. Az elsősorban anyagi haszon reményében csatlakozott európaiak – főleg németek és taljánok – egyben az ágyúkat és lőfegyvereket is kezelték. Az egyik legelhíresültebb ilyen segítő éppen az erdélyi Brassóból származó Orbán Macar, aki a legnagyobb ágyúkat öntötte. Annak idején a bizánci császárnak ajánlotta fel tudományát, ám nem volt a fizetséggel elégedett, ezért a török udvarhoz fordult, ahol jobban megfizették. Egyes források szerint ez az Orbán vlach, vagy német volt, a görög kortárs történetíró, Laonikos Chalkokondyles feljegyzése alapján viszont dák. Teljesen mindegy milyen nemzetiséghez tartozott, azonban tette cseppet sem erkölcsös emberre vallt. Azonban ahogy lenni szokott, mindenki egyszer megfizet az elkövetett ármányaiért. Orbán mestert meglehetőesen hamar utol is érte a végzete, ugyanis a megaágyújával együtt felrobbant.
A török sereget II. Mehmed szultán vezette, mellette pedig Veli Mehmed nagyvezír a szárazföldi erők parancsnoka, míg Baltoglu admirális a török flotta vezetője volt. Az ellenség július legelején érkezett a város alá, majd a tüzérség elhelyezését követően, július 4-én vette kezdetét a tényleges ostrom. A rengeteg ágyú hevesen lőtte a várfalakat, az ostromgépek pedig tüzet és köveket zúdítottak a váron belülre. Baltoglu hajóhadával teljesen lezárta a Dunát, így gyakorlatilag Nándorfehérvár bekerítve, el lett vágva a külvilágtól. A várat Hunyadi János sógora, Szilágyi Mihály kapitány védte a 7000 fős csapatával. A heves támadásoknak ellenálltak, de csakhamar kezdtek készleteik apadni.
Térképvázlat az ostromról (forrás: Nemzeti Köznevelési Portál)
Az ostrom tizedik napján, éppen időben érkeztek Hunyadi seregei. Gyors helyzetfelmérést követően rendelkezett és alakította haditervét. A parasztokból álló kereszteseket a Száva túlpartjára vezényelte Kapisztrán János vezetésével, maga a reguláris hadával előbb összegyűjtötte az összes lehetséges vizijárművet a környékről, majd a rendelkezésre álló mintegy 150 kishajóból, sajkákból, dereglyékből álló egységgel rátámadt a törökök dunai blokádjára. Ugyan az ellenség minőségben messze jobb hajókkal rendelkezett, azonban az ék alakzatban a Duna sodrását is élvezve, elemi erővel csapódtak be a kisebb magyar járművek a török hajókba. Nemcsak rést ütöttek a hajózáron, de teljesen megsemmisítették az ellenség flottáját. Ezt követően a felmentő sereg sikeresen bejutott a várba és Hunyadi átvette a teljes parancsnokságot. Közben a külső várfalak sorra leomlottak és a törökök általános rohamot indítottak a belső vár ellen is.
Wagner Sándor ikonikus festménye
Hunyadi nem csak katonai tapasztalataival, vitézségével és hadvezéri képességével segítette, vezette az övéit, hanem a várvédőket lelkileg is felvértezte. A krónikások feljegyezték többek között az ajkáról elhangzottakat, amely közül idézzünk egy kifejező gondolatot: „Bízzatok Krisztusban, akinek nevéért annyiszor öntöttük vérünket, és ismét győzni fogunk!’„. Ezen felül ugyancsak Krisztusra hivatkozva, Jézus által oly sokszor felemlített példaszót ismételte minden katona előtt: „Ne félj!” A várvédők pedig kettőzött elszántsággal és akarattal tartottak ki napról-napra. A törökkel való párharcok során pedig egy emberként minden magyar a Jézus, Jézus! kiáltással bíztatta magát és társait. Július 21-én minden korábbinál is nagyobb rohamra indultak az ostromlók. A kézitusakodások már a belső várban is folytak, miközben az egyik török vitéz a lófarkas zászlaját igyekezett kitűzni a toronyra. Ezt látván egy elszánt magyar várvédő megragadta és magával rántotta a mélybe. Az esettől még nagyobb lendületet kapott a védsereg és pokoli öldöklés közepette sikeresen feltartóztatta a törököket. Az ellenség a várfalakon is hangyaként nyüzsgött, mire a várvédők mindennemű gyúlékony anyagot rájuk locsoltak, majd tűzrelobbantották. Az teljes várfal ezen része egy összefüggő máglyának tűnt, amelyben sokezer török égett meg elevenen. A csatározások késő éjszakába nyúlóan elhúzódtak, mire végre fellélegezhettek a védők. Aznap rettentő veszteséget szenvedett az ellenség, amely aztán visszavonulót fújt. A magyarok olyannyira kimerültek, hogy ott, helyben zuhantak álomba a fáradtságtól.
Hunyadi vezetésével a várból előretört magyarok a török tüzérségi táborra rontanak (forrás: Pethő Balázs: Nándorfehérvár, 1456)
Július 22. reggelén a keresztesek Száva túlpartján lévő táborából néhány ember átkelt a folyón. Ezt látva Kapisztrán János utánuk indult visszaparancsolni őket, tekintve Hunyadi megtiltott minden engedély nélküli magánakciót. A többiek viszont azt hitték, hogy most jött el az ő idejük és hogy az atya támadáshoz indult meg, így aztán sorra követték őt és egyre több keresztes kelt át a Száván. Mindezt a várból is észrevették és megpróbálták visszaparancsolni a megindult tömeget, de eddigra egyrészt késő volt, másfelől a távolból a keresztesek biztatásnak vélték a várbéliek hangzavarát, ezért szinte a teljes paraszti had Kapisztrán nyomába eredt, majd rátámadtak a teljesen meglepett török csapatokra. A török lovasság azonnal nyeregbe pattant, hogy a támadás alatt alló erőit megsegítse, azonban ezáltal meggyengült az úgyúk védelmét biztosító őrszakasz. Hunyadi átlátva a ragyogó lehetőségen, embereivel lóra kapva kitört a várból, egyenesen a tüzérségi táborra rontva. Az elsöprő rohamot követően megkaparintották az ágyúkat, amelyeket a törökre irányoztak és saját ágyúival lőni kezdték az ellenséget. A törökök teljesen összezavarodtak, majd általános pánik söpört végig köreikben, miközben a védők megsemmisítő csapást mértek rájuk. A csetepaté során maga a szultán is súlyosan megsebesült, nem sokon múlt az élete. Eszméletét vesztve, csak napokkal később, valahol Szófia körül tért magához. A török sereg maradéka július 23-ra virradóra elmenekült a térségből.
Az ostrom utolsó nagy ütközete (forrás: Anton Bogner színes rézdomborműve)
Ezzel teljes győzelmet arattak a magyarok, akik közel 70 évre száműzték a törököt a magyar végekről. A fényes diadal híre bejárta a kontinenst és ujjongó tömegek ünnepeltek Európa-szerte. A pápa augusztus 6-án értesült a hírről. E nap a keresztény naptárban Krisztus urunk szineváltozásának napja, amelyet korábban csak Magyarországon ünnepeltek. A diadalt arató magyarság tiszteletére a pápa innentől kezdve hivatalos ünneppé tette e napot. A déli harangozást is megtartva, viszont új tartalommal töltve, az immár a fényes győzelemnek állít örök emléket.
Nándorfehérvár harangjai
Nándorfehérvár megvédésének jelentősége okán, önmagában is a legnagyobb állami, nemzeti ünnepeink sorába kellene, hogy emelkedjen július 22., azonban mindezidáig csak annyit sikerült elérni, hogy 2011-ben az Országgyűlés legalább emléknappá nyilvánította. A 907-es honvédő hárorúnk emlékére készült cikkben említettem, hogy bő egy évtizede kezdeményezések történtek a Dorogon tartandó helyi megemlékezésekre. Párhuzamosan, egyúttal a Nándorfehérvári Diadal Emléknapja is bekerült volna a helyi esemény- és ünnepnaptárba, azonban korábban, az ott leírtak miatt sajnálatosan mégsem tudott megvalósulni. Pedig mind 907-ben, mind 1456-ban az ország és a nemzet meg- és fennmaradása volt a tét.
Joseph Brenner Hunyadi János harca Nándorfehérvárnál a török ellen 1851-ben készült alkotása a Hadtörténeti Múzeumban
Ugyanakkor bizonyos körök rendületlenül igyekeznek történelmi eseményeink és legnagyobb hőseink jelentőségét kicsinyíteni, vagy éppen elferdíteni. Ez alól Nándorfehérvár sem kivétel. Az 1440-es ugyancsak dicső sikert hozott ostromról – ami ráadásul 7 hónapon át tartott – szinte szó sem esik, míg az 1456-os ostrommal kapcsolatban, elsősorban a diadal főhősét, Hunyadi Jánost iparkodnak magyartalanítani, egyben társadalmi szinten is szegény paraszti sorból valónak, írni, olvasni nem tudó személyként beállítani. Egyes nézetek odáig merészkedtek, hogy egyenesen lerománozzák a fényes kormányzót, amikor abban a korban románok még nem is léteztek, de ugyancsak találni olyan nézeteket, amelyek pedig szerbnek tételezik. Mindegy, csak magyar ne legyen. Holott éppen a környező országok népei – élén a szerbekkel – Hunyadit a Fehér lovag és a Törökverő titulus melett, történetesen Magyar Jánosnak nevezik. Hunyadiról még ellenségei is elismeréssel nyilatkoztak, köztük a Nándorfehérvárról csúfos vereséggel távozó és majdnem az életét vesztő II. Mehmed török szultán is, aki azt mondta: „Bár ellenségem volt, de Hunyadinak nem volt párja a fejedelmek között.”
Kapisztrán János alakja és tettei szorosan összefonódtak az ostrommal és kétségtelen, hogy a végső győzelem kivívásában az általa vezetett keresztesek rajtaütése ugyancsak elévülhetetlen. Mégis, a Vatikán csak Kapisztránt tartotta érdemesnek arra, hogy szentté avassa, noha állítólagos ígéret történt Hunyadi János szentté avatására is. Ez utóbbi sosem történt meg, bár alakja számos nemzet emlékezetésben valódi szentségnek tételeződik. Immár Kapisztrán Szent Jánosként emlegetjük az egykor Itáliából érkezett egyházi embert, akinek élete alkonyát és végét Magyarország jelentette. Így sorsa szorosan összefonódott hazánk sorsával és valóban különleges egybeesés, hogy az október 23-án Újlakon bekövetkezett halálát követően napra pontosan 500 évvel később tört ki az 1956-os népfelkelés.
A diadalnak szerb és magyar nyelven emléket állító emlékkő Belgrádban, a vár területén (forrás: Wiki Commons)
Ugyancsak neuralgikus pont Dugovics Titusz személyének és származásának kérdése, aki halált megvető bátorsággal magával rántotta a vártoronyból a törököt. Nem elképzelhetetlen, hogy a név valóban fiktív elnevezés, noha a XIX. század elején egy Dugovics Imre nevű személy nemesi származását igazolva hivatkozott egykori ősére, Dugovics Tituszra, a nándorfehérvári hősre. Állítása szerint a Vas megyéből származó magyar Titusz Hunyadi János seregében szolgált korábban is és részt vett a Várnai csatában. Az 1456-ban véghezvitt hőstettéért fiának, Dugovics Bálintnak Mátyás király adományozott nemesi rangot 1459-ben. Bercsényi Miklós, II. Rákóczi Ferenc főgenerálisa 1705-ben keltezett menlevelet állított ki egy Dugovich György nevű nemzetes úr részére, akit szintén az 1456-os hőssel rokonítottak. A kortársak közül is voltak olyanok, akik kétségbe vonták Dugovics Imre verzióját, s vele egyetemben a bemutatott korabeli oklevelek hitelességét, majd perre is került az ügy, ám a per végül Dugovics Imre igazát erősítette meg. Azonban ebben a megközelítésben nem is ez a lényeg, ugyanis maga a hőstett megtörtént mivolta nem kétséges. Mind a várvédők, mind a janicsárok közül megerősítették az ostrom során történt tettet, majd többek között Mátyás király egyik neves történetírója, Bonfini is említést tesz róla, igaz név nélkül. Azonban maga az eszmei jelentésén van a hangsúly, hiszen Dugovics Tituszban nevesedett az önfeláldozó, vitéz magyar hazafi alakja. Egyébként hasonló hőstettekről több középkorból származó krónika is tudósít a különböző várostromok leírásában a magyar védők részéről, így a felől nem lehet kétség, hogy eleink ilyen tetteket is véghez vittek a csatározások során.
Borítókép: A keresztesek támadásba lendülése július 22-én Kapisztrán Szent János vezetésével – ismeretlen szerző munkája.
Felhasznált irodalom:
- Thuróczi János: Thuróczi-krónika – A magyarok krónikája, 1-2., Helikon Könyvkiadó, Budapest, 1986. ISBN: 9632077032
- Barta Gábor: Nándorfehérvár, 1456 Budapest – Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1985. ISBN: 963-11-4030-x
Szabó Gyula
