A dorogi gárda éppen 70 esztendeje a Magyar Kupa döntőjébe került, ahol 1952. június elsején, az addig hétszeres kupagyőztes MTK ellen a fővárosban lépett pályára a neves trófeáért. Ez volt a kupa kiírásának kerek 20. döntője, egyben a legelső a II. világháborút követő időszakban.
A Magyar Kupa története több, mint 110 éves múltra tekint vissza. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1909-ben indította útjára és az első döntőre 1910-ben került sor, mégpedig az MTK és a Ferencváros között, amely a kék-fehérek győzelmével zárult, így az MTK hódította el legelső győztesként.
A történelem viharai miatt olykor kénytelenek voltak felfüggeszteni a kupa-küzdelmeket, közülük is a két világháború volt a fő oka az átmeneti szünetelésnek. Az 1952-ben megrendezett döntő is egy huzamosabb kényszerpihenőt követően újraindult sorozat fináléja volt, ugyanis azt megelőzően 1944-ben volt utoljára kupa-döntő.
Cseppet sem volt meglepetés, hogy 1952-ben éppen ez a két csapat játszhatta a döntőt, hiszen akkoriban az MTK az ország egyik legjobb, legeredményes klubja volt – az 1952-es kupadöntő időszakáig 16-szoros bajnok az NB I-ben és hétszeres kupa-győztes, továbbá számos játékost adott a válogatottnak is -, míg a dorogiak a negyvenes-ötvenes évek fordulóján élték történetük első igazi aranykorát és a legjobb vidéki csapatnak számítottak.
A Magyar Kupa, amely vándorserleg, s a mindenkori győztesek a kupa kicsinyített mását kapják örökbe, míg az eredeti kupát a következő döntőre át kell adniuk.
A Dorog a kupában is letette névjegyét már korábban is. Az első nagy háború miatti kihagyás után 1921-ben folytatódtak a kupa-küzdelmek és a dorogiak innentől fogva állandó résztvevőkké váltak. Az első érdemleges szereplésük 1927-ben történt, amikor a legjobb 16-közé jutásért játszottak a Szeged ellen, amely a dúsgazdag zsidó mecénásának, Bástyai Holzer Tivadarnak köszönhetően a kor legkimagaslóbb vidéki egyesülete volt. A profi ligás Tisza-parti csapat amúgy is esélyesebb lett volna, azonban a dorogiak kilátásait tovább nehezítette, hogy a sorsolás Szegedre rendelte az egyenes ágú kiesési rendszerben rendezett találkozót, ahol egyetlen mérkőzés döntött a továbbjutásról. A főszponzor nevét viselő Szegedi Bástya ennek megfelelően 4 : 1 arányban győzött. Egy évvel később mégtovább jutottak a dorogiak, akik már nyolcaddöntőt játszhattak a Ferencváros ellen. Itt sem teremhetett babér a mieink számára, főleg úgy, hogy ezúttal is idegenben kellett játszani a sorsolás szeszélye miatt. 1928 végén a régi Üllői úti stadionban hóviharban megrendezett mérkőzésen valósággal kiütötték a fővárosiak a dorogiakat, mégpedig 9–0-ra. 1932-ben a 16-közé jutásért megintcsak magasabb osztályban szereplő ellenfél és idegen környezet várt a bányászokra, mégpedig a Vasas személyében. A találkozón 1–1-re végeztek a felek, így a kor szabályainak értelmében újra kellett játszani a meccset. A néhány nappal később megismételt összecsapáson úgy nyert nehezen 2–0-ra a Vasas hazai pályáján, hogy mindkét gólt 11-esből érte el. 1944-ben pedig egészen az elődöntőig menetelt a Dorog, de szerencséje ezúttal sem volt. Ugyanis a időszak legkiválóbb gárdája, a Kolozsvár ellen megintcsak idegenben kellett megküzdenie. Kiélezett szoros mérkőzésen 4 : 3 arányban maradtak alul. Erről az eseményről külön cikkben is beszámoltam korábban: 75. éve történt: Magyar Kupa elődöntőt játszott a Dorog Mátyás király szülővárosában
A dorogi labdarúgó csapat 1951-ben
A kupa 1951-es kiírása többszörösen is rendhagyó volt. Egyrészt az 1944-es évet követően félbeszakadt sorozatot követően először került újra megrendezésre, ráadásul ez volt a kerek, huszadik kupa-évad, továbbá ekkor változott a kupa hivatalos elnevezése, mint Magyar Népköztársasági Kupa (újabb nómeklatúra szerint Magyar Népköztásraság-kupa), amelyet a szaksajtóban és a köznyelvben egyaránt leginkább MNK-ként emlegettek. Mindkét döntős gárda magabiztosan menetelt a fináléig vezető hosszú úton. Mégha az MTK kissé könnyebb ágon is jutott el a döntőig, azért érdemeiből ez nem von le. Márcsak azért sem, mert a fővárosiak gőzhengerként vertek minden útjukba került vetélytársat. A kor szelleméhez tartozik az egyesületekre erőltetett elnevezések, így 1952-ben az MTK csapata Bp. Bástya néven szerepelt. Azonban nem csak a kényszerű névadás, hanem a klub színeit is megváltoztatták az eredeti kék-fehér helyett piros-fehérre. A Bástya bajnok lett 1951-ben, így kiváló alkalom nyílt számukra, hogy a bajnoki címük mellé a kupagyőzelmet is bezsebeljék. Minden fordulóból történő továbbjutás egy mérkőzésen dőlt el, a pályaválasztást sorsolással döntötték el.
A döntőig vezető út
MTK (Bp. Bástya) eredményei:
A Dorog eredményei:
A magabiztos továbbjutást követően a NB II. Déli csoportjának bajnoka, a kelenföldi Vörös Lobogó Keltex SE jött a soron, amely végül az osztályozón nem tudta kiharcolni az NB I-be kerülést. A dorogiak hatalmas játékkedvvel futballoztak és alaposan helybenhagyták ellenfelüket. Molnár József különösen elemében volt, aki több, mint féltucat gólt rámolt be a fővárosiak kapujába. Ha leszámolnánk a kitűnő csatár góljait, még akkor is vaskos győzelem lett volna.
Igazán fajsúlyos ellenfél következett, amely a mieink előtt végzett a bajnoki tabellán, mégpedig a bajnoki dobogón. Ennek ellenére a bajnokin a dorogiak győztek nagynevű ellenfelükkel szemben, s ezúttal is megmutatták, hogy nem a véletlen műve volt.
A kiváló formában lévő, remek és erőteljes ceglédiek szemernyi esélyt sem kaptak a dorogaiakkal szemben, s örülhettek, hogy ennyivel megúszták.
Az utolsó előtti állomás igen kemény csatának ígérkezett. A szigetországi csapat a Dózsához hasonlóan a dorogiak előtt végzett a bajnoki tabellán, viszont akárcsak az újpestieket, a vasgyáriakat is legyőzték a bányászok, ráadásul idegenben, mégpedig 3–1-re. A kupában újfent Csepelen csaptak össze és a kirobbanó formában lévő dorogiak a bitang erős hazaiak ellen azt a luxust is megengedhették maguknak, hogy kétgólos előnyt adjanak ellenfelüknek. A piros-feketék mintha az öltözőbe ragadtak volna, hiszen a csepeliek rögtön az első percekben kétszer is gólt értek el. Aztán felpörgött a Dorog és ledolgozta hátrányát. A rendes játékidő 2 : 2-es döntetlennel zárult, majd jött a kétszer negyedórás hosszabítás. Mindkét játékrészben újabb dorogi gól esett, amellyel biztosan lőtték magukat a fináléba. Két másik nagyágyú, a Fradi és a Honvéd néhány körrel korábban már búcsúzott. A Bp. Kinizsi néven szereplő címvédő ferencvárosiakat éppen a Honvéd, őket pedig a pécsiek ejtették ki.
Mindkét gárda meggyőző teljesítményt nyújtva menetelt a döntőbe, amelynek időpontját az MLSZ 1952. június elsejére, vasárnapra tűzte ki, helyszínként pedig a Latorcai utcai stadiont. Az arénát korábban több élvonalbeli csapat is használta hazai mérkőzéseinek lebonyolítására, többek között a Vasas és az Újpest, míg a köztudatban később, mint az Elektromos pályájakként élt. A létesítmény akkoriban valóban stadionnak számított és hivatalos befogadóképessége mintegy 15 ezer fő volt. A stadion az Árpád-híd pesti hídfőjénél található. Az ország legelső villanyfényes labdarúgó stadionja volt, ahol 1939-ben már rendeztek villanyfényes mérkőzést, mégpedig a Budapest–Brüsszel városok közötti összecsapások alkalmán. Jópár neves eseménynek adott otthont. 1944-ben itt rendezték a magyar és német hadsereg csapatainak mérkőzését, amely 2–2-re végződött. A létesítmény remek fekvése és gyors, egyszerű megközelítési lehetősége miatt is népszerű volt. A szocialista évtizedek során végbement építkezések miatt a stadion Népfürdő utcával párhuzamosan futó hosszanti lelátóját, valamint a két kapu mögötti lelátókat teljesen elbontották, azonban a fedett tribün oldalát is jelentősen visszabontották, ahogy az napjainkaban is látható.
A döntő helyszíne egy 1948-as Vasas–Ferencváros mérkőzésen készült felvételen. (forrás: Duna Televízió)
A döntőben a két csapat a következő összeállításban kezdett:
Bp. Bástya: Gellér Sándor – Kovács József, Börzsei János, Lantos Mihály, Peller Béla, Zakariás József, Láng Károly, Hidegkuti Nándor, Palotás Péter, Szolnok István, Molnár János. Vezetőedző: Bukovi Márton.
Dorog: Kamarás Mihály – Buzánszky Jenő, Dacsev Miklós, Kinczel László, Pálmai Sándor, Hargitai Nándor, Pozsonyi Ignác, Varga János, Molnár József, Kántor György, Aspirány Gusztáv. Vezetőedző: Sós Károly.
Mindkét oldalon fantasztikus játékosok sorakoztak. Az MTK gyakorlatilag felért a válogatottal, ugyanis a kezdőjükben három kivételével, valamennyien a nemzeti csapat kiválóságai voltak, de edzőjük aktív játékos éveiben ugyancsak válogatott volt és a Fradi kiválósága, azonban edzőként a válogatott szakmai stábjához is tartozott. Ez a fővárosi gárda a világ összes csapata ellen komoly eséllyel léphetett volna pályára. A mieinknél Buzánszky jelentette az egyetlen válogatottban is szereplő játékost, azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy az akkori budapesti központúságban godolkodó szakvezetőség koncepciójában éppen Buzánszky volt az egyetlen kivétel, aki vidéki csapatból lett válogatott. A többi játékosunk közül többen is különböző válogatott csapatokban játszottak, de az A-kerethez felkerülni roppant nehéz, majdnem lehetetlen volt. Bakonyi István személye merült még fel a Sebes Gusztáv által fémjelzett szakmai stábnál, azonban posztján inkább a fővárosi klubnál – jelen esetben történetesen pont az MTK-nál – szereplő Lantos mellett döntöttek véglegesen. Egyébként a dorogiak soraiból pont a kiváló védő, Bakonyi a döntőn nem is szerepelt. Aspirány viszont később válogatott lett, de már az Újpest jétékosaként kapott meghívást, miután a következő évben a fővárosiakhoz igazolt. Sós Károly később 7 évig volt az NDK, azt követően pedig a magyar válogatott szövetségi kapitánya is.
A dorogi gólszerzők a döntőn: Pozsonyi Ignác (balra) és Aspirány Gusztáv
A mérkőzés teltház előtt zajlott, mintegy 14 ezren foglaltak helyet a lelátókon. Az ünnepélyes felvezetést követően Siklósi György játékvezető sípjelével kezdetét vette a kupa huszadik döntője. A dorogiak mindjárt kezdeményezőként léptek fel és fölényt harcoltak ki. Lendületes támadások alá vették az ellenfél kapuját és még 10 perc sem telt el, amikor Aspirány góljával a vezetést is megszerezték. A bányász csapat képzeletben ekkor a kupa egyik fülét már a kezében érezhette. A folytatásban viszont a fővárosi gárda is remekelt, s a maga javára fordította az eredményt, mégpedig Zakariás, Molnár és Palotás találataival megnyugtatónak tűnő kétgólos előnybe került. A félidő utolsó percei a dorogiaké volt, akik újból fölénybe kerültek és több komoly helyzetet is kihagytak.
Az újoncként bemutatkozó ifjú Ilku István kitűnően helytállt és kapuja érintetlen maradt
A második játékrészre kettős cserével érkeztek a mieink. Kántor Györgyöt Klausz József váltotta, míg egyben újoncavatásra is sor került: Kamarás helyett az ifjú Ilku István élete legelső tétmeccsén védte a dorogi kaput a folytatásban. Minden bizonnyal legbelül rettentően izgult, azonban kifelé egy igazán érett, nyugodt hálóőr képe sugárzott róla. Ez a védelemre is jótékonyan hatott, amely hibátlanul hozta le a II. félidőt, s Ilku is kapott gól nélkül debütált a nagyok között. Ugyanakkor a dorogi támadások életveszélyesek voltak és Pozsonyi lévén sikerült betalálni, faragva a hátrányon. Ekkor pedig mintegy félórája volt a Bányásznak arra, hogy a maga javára fordítsa az eredményt. Erre minden lehetősége meg is volt. Számtalan helyzet és forró pillanatok adódtak Gellér kapuja előtt, azonban a hatalmas lelkesedés és iparkodás mellett nem tudtak csatáraink kellően higgadtak lenni a befejezések során. A hajrá perceiben a Bástya is cserélt; Palotás helyett Gondos Tibor folytatta a játékot. A második félidő feltétlen a Dorogé volt, eredményességet tekintve is megnyerte a játékrészt. Összességében viszont a fővárosiak örülhettek, hiszen végül 3 : 2 arányban kerekedtek felül, s vele együtt a kupát is elhódították.
A kupagyőztes csapat (forrás: Magyar futball.hu)
A mérkőzés igazán méltó volt egy vérbeli kupa-döntőhöz, ahol igen nagyiramú, mindvégig izgalmas és szórakoztató játéknak tapsolhatott a nagyérdemű. A helyzeteit jobban kihasználó csapat nyert, viszont a látottak alapján ugyanígy a dorogiaké is lehetett volna a kupa. Nagyon kevesen múlt mindez, noha a Bástya sem érdemtelenül lett kupagyőztes. A tálálkozót követően ünnepélyes kupa- és éremátadás következett. A felek felsorakoztak a játéktéren, ahol a Szövetség prominens képviselőitől az elismerő szavak közepette a győztes csapat játékosai átvehették a kupát és a hozzájáró érmeket. A dorogiak a kupa ezüstérmeseiként emlékplaketteket és virágcsokrokat kaptak.
A kupa győztesének járó medál. Hasonlót kaptak a dorogiak is (forrás: Magyar futball.hu)
Az MTK-nak ez volt a nyolcadik kupa-győzelme ebben a sorozatban, amit a későbbiekben még négyszer meg tudott ismételni, valamint két további alkalommal döntőt játszott, amelyet elveszített. A mieink azóta sem tudtak a döntőbe kerülni, bár szép sikereket arattak az idők során. A kupa-sorozat azóta is töretlenül zajlik, noha menet közben volt náhány további kihagyás és éppen idén rendezték meg kereken nyolcvanadik alkalommal.
A mezőny legjobbjának, a dorogiak legerősebb csapatrésze, a Dacsev–Kinczel fedezetpár bizonyult
Sok mindent megtudni a két csapat játékosainak döntőbeli teljesítményét elemző szaksajtóból. A szakértők alapjában véve valamennyi pályára lépőt pozitívan ítéltek meg, azonban néhány labdarúgót külön is a többiek fölé helyeztek. Az Aranycsapat kiváló védője, Lantos képtelen volt Pozsonyit tartani, aki könnyen a dorogiak nyerő embere lehetett volna. A másik oldalon pedig éppen fordított leosztásban értékeltek, ugyanis Kinczelt inkább támadó szerepkörűnek ismerték, akit ezúttal a védekezésbe vontak hátra, viszont szinte valamennyi párharcát megnyerte Lánggal szemben. A kritikusok szerint a Dacsev–Kinczel fedeztpár volt a mezőny legjobb, legerősebb része, amely átlagon felüli teljesítményt nyújtott mind a védekezés, mind a tamadások segítése terén. Kamarás kapuson minimum egy gólt számonkértek, ugyanis véleményük szerint legalább az egyik Bástya-találatot védenie kellett volna. Ugyanakkor a csereként beállt Ilkut magasztalták, aki a szaksajtó szerint kitűnően védett.
A sorozat 1990-ben kapta vissza a Magyar Kupa nevet, amelyet később kiegészítették az aktuális főszponzor nevével
Érdekesség, hogy a kupagyőztes csapatból Láng Károly néhány évvel később a Dorog játékosa lett. A dorogiak 1952-es csapatából pedig Kamarás Mihály három évvel később, 1955-ben a Vasassal lett kupagyőztes. Egyébként mintegy két csapatra való azon labdarúgók száma, akik kupagyőztesek voltak más csapatok labdarúgóiként, ugyanakkor a Dorog játékosai is voltak.
Végezetül pedig a kupa-sikerben részt vett dorogi csapat kerete
Aspirány Gusztáv, Bakonyi István, Buzánszky Jenő, Csepregi Árpád, Dacsev Miklós, Hargitai Nándor, Horváth István, Ilku István, Kamarás Mihály, Kántor György, Kiss II. Jenő, Kinczel László, Klausz József, Laczkó István, Magyar József, Molnár József, Pálmai Sándor, Pfluger Dezső, Pozsonyi Ignác, Révész I. István, Révész II. László, Varga János. Vezetőedző: Kalmár Jenő (a nyolcaddöntőig), majd Sós Károly.
Borítókép: A Népsport 1952. június 2-i számának főcíme (forrás: Magyar futball.hu)
Megjegyzés: A cikkben a korhűség miatt a csapatok akkori elnevezéseivel és címereivel lettek megörökítve.
Szabó Gyula
