Ahogyan sok más alkotói tevékenység elkezdése, az író indulása is együtt jár az erre épített hiedelmekkel, s kialakít az emberekben valamiféle elképzelést. Vajon pontosan tudják-e az irodalomkedvelők, az olvasásszeretők, hogyan válik egy átlagos ember – remélem ez nem sértés – kedvelt regényíróvá? Ennek a gondolatnak a mentén faggatjuk rendhagyó kérdésekkel a Dorogon élő és alkotó Cselenyák Imrét, az Arany János életrajz íróját.
– Milyen iskolák szükségesek ahhoz, hogy az ember író legyen?
– Jószerével semmilyen. Egy analfabéta is lehet remek epikus. Ahogyan Homérosz, aki állítólag egy vak, írástudatlan ember volt. Manapság sokan oskolapadból oskolapadba átüldögélve célozzák meg az íróságot. A kiválasztást viszont egy privilegizált réteg igyekszik alakítani… Így szinte elképzelhetetlen most úgy íróvá lenni, mint ahogyan a népi sarjadék Arany János, a kalandor Jack London vagy az iskolázatlan Maxim Gorkij. Az iskola helyett inkább a médiát emelném ki. Akit sokat látunk a képernyőn, az nagy népszerűségre tehet szert és néha íróvá avanzsálnak érdemtelent is… Az olvasók egyébként más szempontok alapján is rangsorolnak.
– Ön hogyan kezdte?
– Mondhatom, hogy mindjárt pályám elején a kiadói struktúra hálójába úsztam. 1989-ben lett készen Szidóni című regényem és én vittem a kéziratot északnak, délnek, keletnek, nyugatnak. A legtöbb helyen ránézésre elutasítottak. Volt ahol átvették, pld. Magvető, aztán két hét múlva egy sajnálkozó levélke kíséretében visszapostázták. Megjegyzem, éppen olyan elutasító formalevelet kapott a Szidónim, mint három évtizeddel korábban Kertész Imre Sorstalansága. És mégis van Isten, az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó végre pozitív véleményt alkotott a Szidóniról. Be is hívtak, megdicsértek, aztán közölték, hogy manapság az emberek ilyen regényeket nem olvasnak, írjak egy másik, egy rövidebb, érzelgős regényt, mert most az a trend, és én – hízelegtek – láthatóan jóban vagyok a szavakkal, meg tudom csinálni. Gondolkodtam, gondolkodtam, fájó szívvel mondatott nemet a józan eszem. Pedig milyen kecsegtető az, ha valamit megcsillantanak a kezdő firkász előtt.
– Ez kezd érdekesé válni. És mégis, hogyan sikerült az első regényét kiadatni?
– Telt-múlt az idő, körmöltem tovább a prózáimat, mert akiben megvan ez a születési rendellenesség, az nem tehet mást. Nos, ismét hívott az Ifjúsági kiadó: írjak egy kamaszoknak szóló történetet. Ez így már inspirált, és akkor megírtam a Kamasz-tavasz című szórakoztató, ifjúsági elbeszélésemet olyan témáról, amelyben otthonosan mozogtam. Nekem magamtól különben soha nem jutott volna eszembe. A kiadó el volt ragadtatva, én úsztam a boldogságban – kiadják, kiadják! –, de még megvárakoztattak másfél évig. Amikor a kész könyvet a kezembe vettem, azt hittem ott kapok gutaütést a giccses borító miatt. Hápogtam, könnyeztem, olyan kettős érzés szorongatott, hogy ma sem tudok mit kezdeni vele. A rossz küllem dacára a könyv meglepő módon sikert aratott, azonban a közben szerzett íróbarátok lebiggyesztett szájjal vizslatták, nem beszélve a szakmai értelmiségről. Mert, ha valamelyik befolyásos személy kezébe került a kötet, az nyomban beskatulyázott, természetesen olvasatlanul: „na, ez az ember csak szirupos románákra képes!” Cáfolom! A regénynek semmi köze az szentimentális irodalomhoz!
– És mi lett a Szidónival?
– Néhány év múlva arra is sor került! A Kráter kiadó vállalta fel, igaz, szereztem hozzá szponzort. Ugye aki megégeti magát, már odafigyel a részletekre. Főleg a borítóra. Az volt a kikötésem, hogy addig a könyv nem mehet nyomdába, ameddig én nem adtam áldásomat a küllemére. Ezt elmondtam a Kráter olvasószerkesztőjének, aki továbbadta a főszerkesztőnek. Nos, T. Péter fölhívott és úgy elküldött a francba, ahogy illik. „A bortó a mi felelősségünk!” – ordítozta. Én kötöttem az ebet a karóhoz, meglebbentve neki, hogy akkor az X szponzor anyagi támogatását nem veszem igénye, inkább elállok a kiadástól. A főszerkesztő elővette a jobbik eszét és faxon elküldte a borítótervet. Én aztán elfogadtam és a könyv megjelent.
– Mégiscsak jól alakultak a dolgok. Tehát innentől indultak a sikerek?
– Korántsem! Zokon vették a feltételszabást: „Hogy jön ahhoz egy ’névtelen kezdő’, hogy követelőzzék!” És ez rányomta a bélyegét a pályám további alakulására. Mindez azért történhetett, mert én harminc fölött a munkás-zenész életből indultam el az íróság felé, és nevem jó ideig mindenütt ismeretlenül csengett. Mindig vallottam, hogy nem az egyetemek, íróstúdiók teszik az embert íróvá, hanem maga az élet. Az élet, amely durvábban, fájdalmasabban tant, de maradandóbb nyomot hagy. Ezt a véleményemet különben sok-sok koszorús író nem osztja. Tudom, ez a beszélgetés az alkotói elindulásról szól, de egy mondatban had említsem meg: mind a harminc kötetemért külön-külön meg kellett küzdenem, és ez alighanem a jövő is így lesz.
– Miben tartja magát a legerősebbnek?
– Sokan azt mondanák erre, hogy nyilván a történetmesélésben. Én azonban hozzáteszem, hogy nálam nincs „elveszett labda”, hogy sportnyelven fejezem ki magam. Bele mertem és bele merek fogni olyan nagy munkákba, amelyek már az ötlet kipattanásakor is kemény gürit ígérnek. És a témát következetesen végigviszem, ha életrajzról van szó, sem időt, sem pénzt, se energiát nem sajnálok a szent célért beáldozni. Számos idegőrlő buktatóval van tele ez a hivatás! De az írásszeretet mindenen átsegít.
– Mivel bíztatná azokat, akik írói ambíciókat dédelgetnek?
– Semmivel. Ha lehet, kerüljék el ezt a pályát. Sokkal nagyobb a valószínűsége a könnyeknek, a fájdalomnak, a megaláztatásnak, mint a sikernek. Végezzenek olyan munkát, amelyben nap, mint nap sikerélmény éri őket. Á… Vicceltem!! Aki imád írni, az írjon. Megszállottan, kitartóan. Ha soha senki nem adja ki, akkor is, hisz ez egy összetett önismereti terápia. Ha nekem megtiltanák az írást, boldogtalanságra kárhoztatnának.
– Hol találkozhatnak önnel legközelebb az olvasók?
– Dorogon, az immár sokadik alkalommal megrendezésre kerülő BORÍR irodalmi találkozón. Díszvendégem lesz Bán Mór, a nagy sikerű Hunyadi regényfolyam szerzője. Aztán a szokásos felolvasások, borkóstolás, kötetlen társalgás. Szeretettel várunk valamennyi irodalomszerető embert. Információ: november 19. 17 óra, Dorog, Művelődési Otthon, klubterem.
Lehoczki Dávid
Cselenyák Imre könyvei a Bookline-on és a Librin. Vélemények a moly.hu oldalon.
