Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának ötvenedik részében az Északi-fokkal ismerkedhetünk meg.
Az elmúlt néhány évben Norvégiába szervezett túráinkat hosszas tanakodás előzte meg; – Mi legyen a program, milyen helyszíneket keressünk fel, milyen sorrendben fűzzük fel az egyes állomásokat?
A skandináv ország számunka különleges földrajzi adottságokkal bír. A fjordok révén rendkívül tagolt partvonala, magasan a hegyek között kanyargó úthálózata, az északi tájak zord időjárása, a megannyi szépségen túl számos nehézséget is okoz, amelyeket számba kell venni az utazás megtervezésekor. Különösen akkor van ez így, ha programunk egyik úti célja az emblematikus Északi-fok, a másik pedig a déli Lysefjord valamelyik híres sziklakilátója. Mindezt a dilemmát jól szemlélteti a Google térképére felvitt útvonalterv a déli Kristansand kikötővárosa és az Északi-fok (Nordkapp) viszonylatában. Jól látható, hogy a tervező az utat nem Norvégián belül, hanem a jóval kedvezőbb közlekedésföldrajzi adottságokkal rendelkező Svédországon, illetve Finnországon keresztül ajánlja, Norvégiában ugyanis mindez, ahogy fentebb is utaltunk rá, soktényezős történet.
Az észszerű megoldásnak az tűnt – végül ez jó döntésnek is bizonyult – ha északon kezdjük Norvégiával való ismerkedésünket. Vagyis a lehető legegyszerűbb úton kell eljutnunk ide, azután pedig a rendelkezésünkre álló idővel kalkulálva úgy alakítgatni a programot, hogy az utazás végére a déli országrész különlegességei is terítékre kerüljenek. Azt már csak három, különböző tematikájú túrával a hátunk mögött mondhatom, nem ez a legkényelmesebb, viszont rendkívül kalandos módja e lenyűgöző ország felfedezésének.
Persze az első út izgalma, a 2000 kilométernél is hosszabb ország átszelése, igazi kihívást jelentett, amely sok, ám többnyire „csupán” felületes élményt, viszont rengeteg tapasztalatot adott. Ez utóbbiakat későbbi, dél-norvégiai, majd észak-norvégiai utazások során kamatoztattuk.
A messzi északon
Már önmagában az északi sarkkör átlépése is várakozással telt. Ha nem készülünk rá előre, ha nem figyeljük a GPS-t, valószínűleg észre sem vesszük az úttesten keresztbe felfestett fehér csíkot. Persze a finnországi Napapiiri – mert első alkalommal itt történt meg az eset – sokak számára ismerősen cseng. Van, akinek a híres „outdoor” márka jut eszébe róla, amit nem mellesleg „Napapijri”-ként írunk, és ugyan a sarkkörre utal, de valójában Olaszországból származik. Mások a lappföldi Mikulás, Joulupukki otthonaként emlékezhetnek rá.
Innen még majd egy napot kellett várnunk, hogy feltűnjön előttünk az Északi-fokot jelző, és az európai kontinens végét jelképező híres globus.
Nordkappról az interneten bőséggel találunk információkat, így most hadd hagyatkozzam csupán személyes benyomásaimra. A 307 méter magas gránitplató, a mögötte végtelenbe nyúló Jeges-tengerrel amolyan világvége hangulatot áraszt. Joggal hihették azt a régi idők emberei, hogy eddig tart a világ és nem tovább. Az időjárás itt rendkívül változékony. Bár azt hiszem, hogy igazán meleg sosincs erre. Május végén még havas volt a táj, de június végén sem volt több 5 Celsius-foknál. Ráadásul az egyik percben még havas eső esett minimális látótávolsággal, 5 perccel később pedig ragyogóan tiszta, napos idő lett. A rendkívül zord tájban az ember alkotta oázis jelenti az egyetlen menedéket. A sziklába süllyesztett, legalább 2 emelet mély látogatóközpont amolyan sarkvidéki plázaként üzemel. Van itt ajándékbolt, múzeum, mozi- és színházterem. Hihetetlen, de kívülről mindez nem látszik. Nem így a kávézó panorámaablaka, amely mögül, a végtelenbe meredve jólesően kortyolgattuk az éltető nedűt.
Lieber Tamás
A cikksorozatot szeptemberben folytatjuk…
A sorozathoz kapcsolódó további cikkek ide kattintva érhetők el!
