A Heti novella című kulturális sorozatunkban hétről hétre egy-egy író novelláját publikáljuk. Kilencedik alkalommal Bankó-Erdősi Viktória egyik alkotásával ismerkedhetnek meg.
Bankó-Erdősi Viktória: Macska az otthonban
Özvegy Csekovicsné letette a kötését a kosarába, és ránézett a televízióra. Etuka kapcsolta ide, a sorozat tévére, a Kolumbó megy, ez a jópofa ballonkabátos nyomozó. Minden részt sokszor látott már, most is elmormolt egy „persze, hogy ez a figura volt” – megállapítást az orra alatt. Emlékezett rá, hogy a pasas, amelyik az örökségért ölt, azzal tudott alibit hazudni, hogy volt egy ikertestvére.
– Látja, mondtam, hogy ez lesz – szólt oda a jobbján ülő asszonynak, aki a műfogsorát tologatta a szájában, és ügyet sem vetett rá.
– Süket – legyintett Csekovicsné és újra felvette a kötését, de már nem nézett a tévére. Megszámolta a szemeket a kötőtűn, bólintott. Belekezdett a következő sorba, de rögtön meg is állt vele. A Jenőnek akarná adni névnapjára. Jövő hónapban lesz neki. Rápróbálni nem tudja sajnos, mert a Jenő nem jöhet. A felesége, az Edit lediktálta a méreteket telefonon, de alig hallotta, nem tudja, hogy kell ezt a mobilt felhangosítani, pedig az Edit azt mondta, „fel lehet, Teri néni, ott az oldalán van egy gomb, azt tessék megnyomni”. Meg is nyomta ő az egyiket, mert végül is több gomb volt ennek a fránya készüléknek az oldalán, de nem történt semmi se. Máskor a Tibi, az unokája, az megoldotta volna. „Jaj, milyen édes fiú az a Tibi. Magas, magasabb lett, mint a Jenő, széles vállak, úszik már óvodás kora óta, nem is nősült még meg, válogat a lányok között, csak hát így nincs ám még dédunoka. A Tibi, az nem szokott telefonálni. Nyáron minden héten eljött vasárnap, mert csak akkor ér rá, hat napot dolgozik a héten a cégnél, saját cége van, nagyon okos fiú volt a Tibi már általánosban is, akár az apja. Jenő is sokra vitte, és milyen szépen élnek az Edittel, hát az csoda kedves nő ám” – úgy szerette özvegy Csekovicsné, mintha a lánya lett volna.
– Esik – viharzott be a társalgóba most Etuka. Kopogott a klumpája a parketton. Gyors mozdulatokkal becsukta a fehérre mázolt fa ablakot, ezzel elnémította a rigót, amelyik, mindig a galagonya bokron énekelt – Teri néni, igya meg a teáját, nem iszik eleget, nem tesz jót a cukrának! – lépett oda a karos széke mellé az erős vörösre festett hajú fiatal nő, és ellentmondást nem tűrően az orra alá dugta a teás bögrét. Csekovicsné kiitta.
– Úgy! – és Etuka már szaladt volna tovább.
– Etuka, sikerült a zserbó?
– Nem sütöttem meg Teri néni, a Géza cukrászdából hozott süteményt, nem volt nekem időm arra. Ne haragudjon, de meg kell néznem a fekvőket.
„Hogyhogy nem sütötte meg?” – morfondírozott magában Csekovicsné – „Én minden hétvégén sütöttem, sosem jártunk cukrászdába. Hogy szerette a Tibike a hatlaposomat, öröm volt nézni, ahogy hármat-négyet is eltüntetett belőle pillanatok alatt.”
Megnyalta a szája szélét a nyalánkság gondolatára, mint kisgyermek az édesség boltban, és feltekerte a szürke gombolyagot a kosárban. Megmozgatta az ujjait, elgémberedtek a kötéstől. Edit legutoljára fagylaltot hozott, vaníliásat, apró falatokban kanalazta, nehogy megártson a torkának, mert akkor Editke kikap a Jenőtől. A vanília fagylaltról mindig az jutott eszébe, amikor még élt a férje, s akkor templom után vasárnap egy-egy gombócot ettek hazafelé sétálva. Ez volt az ő öregkori rosszalkodásuk. Mondta is mindig a fagylaltos hölgy, hogy „Csekovics bácsi, Csekovics néni, fagylaltot ebéd előtt?” Öregkorában már hadd egye az ember, amit megkíván, mit számít már, hogy mi illik, mi szokás, vagy, hogy kevesebbet merít a húslevesből. Egész életbe viselkedni kellett, hetven fölött ne kelljen – vélekedett Csekovicsné.
„Mikor is volt itt az Editke? Lassan több mint két hónapja. Két hónap, az hatvan nap. Akkor még árnyékot kerestek a kerti padon a kertben, mikor a Jenő karon fogva kikísérte. Most meg sárga levélszőnyeg van a járda helyén. Igazán összesöpörhetné az a mihaszna kertész vagy gondnok, vagy mifene az a sunyi Dezső. Folyton bujkál az alagsorban, a főnökasszony kiáltoz utána, az meg mintha nem is hallaná, lapít.”
Özvegy Csekovicsné nagy nehezen feltápászkodott a fotelből, ott hagyta a kiskosarat a társalkodó asztalán. Két bottal tudott csak közlekedni, így nem fért el a kezében semmi egyéb. A folyosón a fal mellett csoszogott, ne legyen útban az ápolóknak, akik mindig siettek, föl s alá, jobbra és balra, szobába be és ki, zsúrkocsival, vérvételes tálcával, koszos ágyneművel, kancsó teával. Pár napja volt csak egyedül a szobában, a Rózsi néni valamelyik nap elaludt. Este még a dédunokájáról mesélt, hogy a múlt héten megszületett, és már haza is engedték őket. Ha özvegy Csekovicsné jól emlékezett, Johannának nevezték el, ez ilyen divatos név mostanában. Rózsi néni azt mondta még utoljára, hogy tán megéri a tavaszt, amikor vége ennek az átkozott látogatási tilalomnak meg járványnak, és a lánya majd a kezébe adja a dédunokáját. Rózsi néni reggel nem kelt fel, és Csekovicsné azt gondolta, ezt a csepp utolsó kívánságot talán már nem hallotta meg a jó Isten tegnap késő este.
Az ágya körül szöszmötölt, fel akarta polcolni a bedagadt lábait, amikor megzörrent az ablak, és odakapta a tekintetét. A barna fehér foltos macska ugrott fel a párkányra, menedéket keresett az eső elől. Özvegy Csekovicsné sokszor megmentett neki egy kis reggeli tejet, amiért Etuka haragudott, hogy ide szoktatja azt a kis torkos jószágot. Ide is szoktatta, mert a Frici – így nevezte el – már a tavaszi karantén óta mindig jött és dörgölőzött, ha kint levegőzött a kertben.
– Megfázol, te! – mondta fennhangon a csukott ablaknak – Na, várjál!
A macska türelmesen várt, míg özvegy Csekovicsné kinyitotta az ablakot, és puhán beugrott a fűtött szobába. Nem sokat teketóriázott, és azonnal Csekovicsné lábához dörgölte vizes bundáját.
– Ej, de megáztál, Frici – mondta neki az asszony, azzal leakasztotta az ágya végébe terített törölközőt, nyögve leült a matracra, majd megpaskolta, azt – Gyere ide, na, megtörüllek.
Fricike boldogan ugrott, doromboló táncot járt özvegy Csekovicsné ölében.
– Ha Etuka meglát, nagyon kikapunk – kuncogott a macskának, és eszébe jutott, mikor elsős elemista korában az iskola padba bújtatott egy kölyökmacskát, de a tanító néni rájött, mert a nyávogás elárulta.
Mikor Fricike megszáradt, özvegy Csekovicsné simogatni kezdte. Először a fejét, a füle tövét, az állát, mire a cica engedelmesen feltartotta a fejét. Kellemes meleg járta át az ölét, sóhajtott és közelebb vonta magához a puha kis jószágot. Lehunyt szemmel simogatta, az arcához emelte, beletemetkezett a bundájába. Tibire gondolt, milyen vigyázva ölelte meg minden vasárnap az a nagy melák. Meg Jenőre gondolt, aki felnőve is ugyanúgy az ő kisfia maradt, és mindig a vállára terítette a kendőjét, ha feltámadt a szél, meg Editkére gondolt, aki átmasszírozta a görcsös hátát a mentolos krémmel. És mennyit hallgattak mindeközben az ő szóáradatából, és mennyit faggatta őket ő mindeközben az életükről.
– Mit keres itt az a macska?! – sikkantott Etuka a háta mögött, a macska ijdetében belemélyesztette a körmét Csekovicsné combjába, aki felszisszent, és elengedte az öléből. Etukának több se kellett, tapsolva, sicc-egve hajtotta ki az állatot az épületből.
Özvegy Csekovicsné a családi fényképalbumot nézegette az ágyában ebéd után, mikor a nyitott szobaajtón át meghallotta Etuka hangját:
– Úgy ölelgette azt a macskát, mintha a csecsemője volna. Nem csodálnám, ha ennek a szegénynek is elmennének lassan otthonról.
Bankó-Erdősi Viktória Nyergesújfaluban él a férjével és két gyermekével. Írással gyermekkora óta foglalkozik. Az első megjelenésre érdemes könyvét három évvel ezelőtt írta meg, amely 2020 szeptemberében a Tarandus Kiadó gondozásában jelent meg Elég az hozzá címmel. Tavaly februárban indította el írói oldalát, melyen írói pályájával kapcsolatos információkat, párbeszédébresztő gondolatokat, valamint novellákat közöl.
Írói oldala>>
Megvásárolható könyve a Bookline-on>>
Megvásárolható könyve a Librin>>
Megvásárolható könyve a Lírán>>
