Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében a Svartisen-gleccserrel ismerkedhetünk meg.
A folyamatosan mozgó, ezáltal alakjukat állandóan változtató gleccserek, kétségkívül a legszebb természeti képződmények közé tartoznak. Sajnos az utóbbi évtizedekben a globális felmelegedés hatására kiterjedésükben történő negatív változások számtalan híradás témáját szolgáltatták.
Norvégia gránitfelszíne Európa legjelentősebb gleccsereit hordozza hátán, többek között a 487 négyzetkilométeres Jostedal-gleccsert, mely a kontinentális Európa legnagyobb egybefüggő jégmezője és a valamivel kisebb, 370 négyzetkilométernyi sziklás felületet elfoglaló Svartisen-gleccsert.
Ez utóbbit az északi-sarkkörön, Mo I Rana városától északra, attól egy órányi autóútra találjuk. A májustól szeptemberig szabadon látogatható nevezetességet az év többi hónapjában hótakaró borítja. Megközelítéséhez a július a legalkalmasabb (téli hangulatú fotónk is ekkor készült 2019-ben). Autónkat a festői szépségű, gleccservájta medencében terpeszkedő Svartisvatnet tó partján hagyhatjuk. Innen 20-30 percenként induló kishajóval rövidíthetjük le a gleccserig tartó túrát, amely a tó körülbelül 3 km-re lévő túlpartjáról is még legalább ugyanennyi járásra van tőlünk.
A különös növényeknek, így a húsevő harmatfűféléknek is menedéket szolgáltató vöröses, jégkaristolta gránitsziklákon a csapás nem egyértelmű, s bár idővel a gleccser látványa is feltűnik, megközelítése a sziklákat átszelő mély hasadékok késztette kerülők miatt, amelyek csalóka módon nem látszódnak a felvételen, kissé körülményes. A számunkra még mindig hatalmas (felvételemen a gleccser bal szélénél kivehető egyik társunk alakja), bár méreteiben évről-évre csökkenő jégár közelében tartózkodni feledhetetlen és kissé szomorú élmény. Különösen így van ez, ha a belegondolunk mulandóságába.
Szöveg és kép: Lieber Tamás
Részletes beszámoló a Svartisen-gleccsernél tett túránkról>>
A sorozathoz kapcsolódó további cikkek ide kattintva érhetők el!
