Heti novella – Pfeiffer Gábor: 13 sor szőlőkaró, nehéz örökség

A Heti novella című kulturális sorozatunkban hétről hétre egy-egy író novelláját publikáljuk. Hatodik alkalommal Pfeiffer Gábor egyik alkotásával ismerkedhetnek meg.

Pfeiffer Gábor: 13 sor szőlőkaró, nehéz örökség

Ma kimentem a Klahutba.

Sose szerettem ott dolgozni, most is csak muszájból tettem.

A szüleim úgy döntöttek, hogy abbahagyják a szőlőművelést. Elfáradtak. Nem csodálom. Dolgoztak eleget egész életükben. Édesapám szólt, hogy szedjem össze a szőlőkarókat, tüzeljem el, legalább ennyi haszon legyen még belőle.

Nekiláttam a szokásos „már megint dolgozni kell” utálattal. Ekkor átjött a szomszédból egy idősebb férfi. (Úrnak mégse hívhatom, itt a szőlőben ez nem szokás.)

– Jó napot kívánok! -szólt a férfi. XY vagyok. Maga kihez tartozik fiatalember? Nem ismerem.

 (Működik az ösztönös védelmi reflex. A másét is védi még ez a korosztály)

– Khost svóvis- kérdezte még.

Mondtam, hogy értem ugyan, de nem nagyon használom a dialektet.

Mondtam, engem hogy hívnak. Az öregapámé volt ez a szőlős és mostanáig apám művelte. De már nem bírják, elfáradtak. Nekem meg nincs időm rá. Úgy hogy el kell adjuk.

Elkezdtünk beszélgetni, és innentől már nem úgy gondoltam a szőlősre itt a Mókus lábánál, mint azelőtt. Kiderült, hogy rokonok vagyunk. Édesanyám unokatestvére. Örül, hogy megismert.

44 éves leszek, egy faluban lakom, és nem ismertük egymást! Úristen 20 év múlva az én fiaim fogják ismerni az én unokatestvéreimet? Nem valószínű. Bár nekem nincs olyan sok, mint anyunak. Ma már nem divat a sok gyerek.

Mikor megemlítettem, hogy eladjuk a szőlőst-van, akinek van pénze rá és lovakat fog ott tartani-láttam rajta, hogy elszorul a szíve. Beszélgettünk a nagyszülőkről, a munkáról, arról, hogy sokan hagyják veszni a szőlőt, aztán elbúcsúzott.

Maga a beszélgetés is meglepett. Nem szoktam(szoktunk) csak úgy beszélgetni, csak hogy beszélgessünk. Én különösen nem. Ha nagy ritkán gyalog járok, akkor is csak illendőségből állok meg, ha valaki rám kérdez. Ilyen vagyok. De azt hiszem nem csak én. Eléggé jellemző ez manapság. Mindig rohanunk valahová.

A beszélgetés után valahogy más értelmet nyertek a lábam alatt a rögök.

Az én nagyszüleim még a földből húzták ki a répát, a fáról szedték a barackot, otthon vágták a disznót, a tyúkot, a nyulat. Szőlővesszővel és kukoricacsutkával fűtöttek a sparherdben. (jó, nem csak azzal tudom) Mi pedig felcsavarjuk a termosztátot és káromkodunk, hogy milyen drága a gáz. Meg kellene tanulnunk, hogy mindennek ára van.

Valószínűleg öregapámmal járhattam először a tőkék közt barackért, birsalmáért.

Milyen jó, hogy idén az utolsó élve maradt fáról még leszedtük a gyümölcsöt és ettünk egy utolsó fenséges birsalmakompótot a főtt húshoz.

Bizonyára ő kínált meg először itt egy kis fröccsel. Ők még tudták, hogy addig dolgozunk míg el nem fáradunk, és míg nincs nagy meleg. Aztán kicsit hazamegyünk, lepihenünk, és estefelé, ha már enyhül a hőség lehet folytatni.

Édesanyám majd 50 évig járt ki kapálni, metszeni, választani, kötözni, szüretelni, sokszor egyedül is, mert apám másodállásban dolgozott, (maszekolt ahogy akkor mondták) hogy legyen egy kis plusz. Pedig anyu életében nem ivott meg 3 liter bort összesen. Akkor meg miért? Apám miatt, és mert így volt szokás. Ezt hagyták ránk az ősök.

Most, ha az Ákosnak szólok csukd be az ajtót, azt mondja a Gergő hagyta nyitva, vagy fordítva.

Miközben húzogattam ki a karókat találtam néhány szüretről ottfelejtett silány fürtöt a sárguló, szeplős levelek között. Elkezdtem eszegetni és minden cseppjét, zamatát ki akartam élvezni, mert tudtam ezek az utolsó szemek, amiket öregapám és apám tizenhárom soros „birtokán” ehetek.

 Ez ott, akkor fogtam fel. Szégyellni kezdtem magam kicsit. Eszembe jutott: „szétszórjuk az örökséget”. – Ahogy Hobo megírta, és Bill megénekelte

Bár az én esetemben inkább szélnek eresztem a hagyatékot. Mondhatnám füstbe ment örökség. Nem hiszem, hogy a gyermekeim ezt valaha meg fogják érteni, de örülök, hogy idén még egyszer utoljára ők is ott voltak a szüreten.

Holnap még kimegyek, összeszedem a kihúzogatott karókat. Még egyszer körülnézek és valószínűleg soha többé nem fogok arra járni. El lesz kerítve, másé lesz. Sosem lesz már a miénk.

Lehet, hogy mégsem kellene eladni?

 Ahogy írtam sose szerettem a szőlőst, nem is értek hozzá, időm sincs rá. Bár mindenkinek arra van ideje amire szán.

Egy két hét és eltüzelem a karókat, vele a gyermekkorom egy darabját, vele a nagyszüleimből, a szüleimből, a barátokból, az ismerősökből, a rokonokból -akik jöttek alkalmanként segíteni- és magamból is egy darabot. Remélem az emlékek nem szállnak el a kéményen keresztül….

13 sor szőlőkaró…nehéz örökség………….

Pfeiffer Gábor sváb családban született 1967. december 16-án. Az általános iskolát Csolnokon végezte. Középiskolába Esztergomba járt, ahol vezetékes távközléstechniaki műszerész szakmát szerezett. Akkoriban kezdett el zenélni, de már gyermekkorában nagyon szerette a muzsikát. Már azokban az időkben írt néhány dalszöveget, novellakezdeményt. 1987-ben vonult be katonának, ekkor a zenélés abbamaradt. 1986-től 1990-ig egy szénbányában dolgozott, majd több mint 22 évig egy hulladékégetőben. 2012-től 2018-ig Ausztriában vállalt munkát heti ingázással, majd 2018 őszén hazajött és egy autóipari cégnél helyezkedett el. 1990-ben nősült és két fia született. A kisebbekkel jelenleg is együtt zenél, a nagyobbik fia pedig grafikus. Gyermekkorában többnyire Delfin és Sirály könyveket olvasott. Középiskolában, érdekes módon nem a magyar, hanem az orosz tanárnője ajánlott neki jó könyveket. Mostani kedvencei, akik hatással vannak rá, Kosztolányi, Márai, Harmos Ilona, Tar Sándor, Háy János, Móra Ferenc. Viszonylag későn, a negyvenes éveiben kezdett el írni. Lábnyomok a sárban című regényével szeretne emléket állítani a családja tragikus sorsú tagjainak és a szüleinek. Szeretne mesélni a sváb hagyományokról, hétköznapokról.

Pfeiffer Gábor könyve a Librin>>
YouTube Csatornája>>
Facebook oldala>>