Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében egy északi sarkköri kirándulás élményével ismerkedhetünk meg.
Emlékszem, gyermekkoromban sokat fantáziálgattam a távoli sarkvidékekről. Irigyeltem azokat a bátor embereket, akiknek lehetőségük volt eljutni ezekre az „elérhetetlen” helyekre. Aztán később, érettebb fejjel tudatosan kerestem és bújtam a sarkkutatók életével, utazásaival foglalkozó könyveket; olvastam többek között Nansen, Amundsen, Scott, Schakleton és Hillary expedícióiról. Rá kellett jönnöm, hogy bizony cseppet sem voltak irigylésre méltó utak ezek, hanem rendkívüli elszántságot kitartást és összetartást igénylő, és sajnos áldozatokkal is járó vállalkozások, amelyek során Földünk addig még feltáratlan zord vidékei kerülhettek rá a térképre. S bár mindig is vágytam ezekre a helyekre, természetesen nem a korabeli eszközökkel és lehetőségek árán, ám ez a lehetőség mindez idáig nem adatott meg számomra. Talán ezért is fogtam bele társaimmal – immáron négy évvel ezelőtt – az első norvégiai túránk szervezésébe, mert egy picit ifjúkori álmom megvalósulását láttam meg benne.
Az Északi-fok, északi sarkkör neve hallatán lelkesedés lett úrrá rajtunk, miközben a majd két négyzetméteresre kihajtott Norvégia-térkép fölé hajolva jelölgettük be tervezett útvonalunkat. Sohasem jártunk itt korábban – sőt nem is beszélgettünk olyanokkal, akik igen – leginkább a térképre és olvasmányainkra, valamint az interneten fellelt információkra hagyatkoztunk. Az imént említett két földrajzi név azonban egyértelműen szerepelt a célok között, igaz az egyik a másikból automatikusan következik. Az Északi-fok (Nordkapp) neve misztikusan hangzik. Képzeletünkben – és aztán a valóságban is – ez a hely legalább olyannyira világvége hangulatot áraszt, mint amit irodalmi hőseink tapasztalhattak több mint egy évszázaddal előttünk, a civilizáció elhagyásakor. Még akkor is, ha ők többségükben nem az északi, hanem éppenséggel a déli sarkvidéket választották felfedezésük tárgyául.
Nordkapp volt hát tényleges norvégiai túránk kiindulópontja (igaz, a „starthelyig” itthonról majd 3600 kilométert kellett autóval legyűrni), de az északi sarkkör is emlékezetes állomáshely volt. Ez utóbbi egy szinte észrevétlen tábla képében köszönt ránk az út mellett. Az úton keresztben felfestett vonalon is simán áthajthattunk volna, ha nem készülünk fel rá jó előre, és nem várjuk lelkendezve ezt a pillanatot.
Az északi sarkkörön elsőként Finnországban, Napapiirinél (mint utóbb megtudtuk, itt lakik a híres lappföldi Mikulás, Joulupukki) léptünk át, később, már Norvégiában délnek tartva, Mo i Rana térségében. Ez utóbbi helyhez kapcsolódik életem (és ezt talán három útitársam is osztja) egyik meghatározó élménye, amelyet jelen cikkemhez mellékelt fotóval illusztrálok.
Hónapokkal korábban történt, még az utazásszervezés időszakában, hogy kapcsolatot kerestünk Norvégiában élő magyarokhoz, csupán azért, hogy közel három hetes túránkhoz programokat, helyszíneket ajánljanak. Többet kaptunk, mint amire számítani mertünk. Nemcsak remek helyeket ajánlottak nekünk, de szállást is kínáltak, és ami mindennél többet ért, barátságot.
Mo i Rana-ban Orsi fogadott bennünket. Tudtuk, hogy készül valamire, nagyjából azt is, hogy mire, de a program így is óriási meglepetés és élmény volt.
A lakás előszobájába készített hótalpak már sejttették a másnapi programot; téli túrára fogunk menni. Júniusban!
Itt a sarkkörön ez természetesen nem meglepő. A nyár igaz ugyan, hogy rövid, alig 2 hónap, ám ezt a rövidséget a nappalok hossza ellensúlyozza. Ilyenkor nincs éjszakai sötétség, a Nap nem bukik a horizont alá. Éjjel is világos van tehát, ha hazai analógiát keresek, a nyári 18-19 órai fényviszonyoknak megfelelően. Persze előfordulhat az is, hogy ha napközben egyébként borús az idő, éjfélkor „süt” ki a Nap. Az időérzék persze hamar felborult, semmi sem akkor és úgy történt, ahogy ezt idehaza megszoktuk. A reggeli 11-kor volt, a vacsora éjfélkor, és jó, ha hajnali 2-kor ágyba erőszakoltuk magunkat, mert tudtuk, hogy pihenésre azért szükségünk van.
A hótalpazás nagyszerű dolog. E praktikus, a minden bizonnyal eszkimók által kifejlesztett eszköz nélkül megállt volna az élet a sarkvidéken. A kezdetben gallyakból összeállított eszközt ma már sílécekhez hasonló műanyagból készítik, kötéseik is hasonlóak. Az akár több méteres vastagságot elérő hó felszínén is könnyen járhatunk vele, míg nélkülük nem jutnánk messzire. Csodás, fjordra néző kilátást tűztünk ki magunk elé, ám a program végül másképp alakult. Hogy miként? Olvasd el alábbi beszámolónkat!
Lieber Tamás
A sorozathoz kapcsolódó további cikkek ide kattintva érhetők el!
