Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében egy északi sarkköri kirándulás élményével ismerkedhetünk meg.
Emlékszem, gyermekkoromban sokat fantáziálgattam a távoli sarkvidékekről. Irigyeltem azokat a bátor embereket, akiknek lehetőségük volt eljutni ezekre az „elérhetetlen” helyekre. Aztán később, érettebb fejjel tudatosan kerestem és bújtam a sarkkutatók életével, utazásaival foglalkozó könyveket; olvastam többek között Nansen, Amundsen, Scott, Schakleton és Hillary expedícióiról. Rá kellett jönnöm, hogy bizony cseppet sem voltak irigylésre méltó utak ezek, hanem rendkívüli elszántságot kitartást és összetartást igénylő, és sajnos áldozatokkal is járó vállalkozások, amelyek során Földünk addig még feltáratlan zord vidékei kerülhettek rá a térképre. S bár mindig is vágytam ezekre a helyekre, természetesen nem a korabeli eszközökkel és lehetőségek árán, ám ez a lehetőség mindez idáig nem adatott meg számomra. Talán ezért is fogtam bele társaimmal – immáron négy évvel ezelőtt – az első norvégiai túránk szervezésébe, mert egy picit ifjúkori álmom megvalósulását láttam meg benne.
Az Északi-fok, északi sarkkör neve hallatán lelkesedés lett úrrá rajtunk, miközben a majd két négyzetméteresre kihajtott Norvégia-térkép fölé hajolva jelölgettük be tervezett útvonalunkat. Sohasem jártunk itt korábban – sőt nem is beszélgettünk olyanokkal, akik igen – leginkább a térképre és olvasmányainkra, valamint az interneten fellelt információkra hagyatkoztunk. Az imént említett két földrajzi név azonban egyértelműen szerepelt a célok között, igaz az egyik a másikból automatikusan következik. Az Északi-fok (Nordkapp) neve misztikusan hangzik. Képzeletünkben – és aztán a valóságban is – ez a hely legalább olyannyira világvége hangulatot áraszt, mint amit irodalmi hőseink tapasztalhattak több mint egy évszázaddal előttünk, a civilizáció elhagyásakor. Még akkor is, ha ők többségükben nem az északi, hanem éppenséggel a déli sarkvidéket választották felfedezésük tárgyául.
Nordkapp volt hát tényleges norvégiai túránk kiindulópontja (igaz, a „starthelyig” itthonról majd 3600 kilométert kellett autóval legyűrni), de az északi sarkkör is emlékezetes állomáshely volt. Ez utóbbi egy szinte észrevétlen tábla képében köszönt ránk az út mellett. Az úton keresztben felfestett vonalon is simán áthajthattunk volna, ha nem készülünk fel rá jó előre, és nem várjuk lelkendezve ezt a pillanatot.
Az északi sarkkörön elsőként Finnországban, Napapiirinél (mint utóbb megtudtuk, itt lakik a híres lappföldi Mikulás, Joulupukki) léptünk át, később, már Norvégiában délnek tartva, Mo i Rana térségében. Ez utóbbi helyhez kapcsolódik életem (és ezt talán három útitársam is osztja) egyik meghatározó élménye, amelyet jelen cikkemhez mellékelt fotóval illusztrálok.
