Mai szemmel nézve szinte hihetetlennek tűnhet, azonban tény, hogy kerek hét évtizede a honi labdarúgó klubok közül a Dorog a legjobb vidéki egyesület volt. A magyar labdarúgás történetében külön díjazták és mérték a vidéki csapatokat és évente kapta a legkiemelkedőbb gárda a megtisztelő, egyben tekintélyparancsoló; Vidék Legjobbja címet. A dorogiak 1950 év végén kapták meg ezt a titulust, amelyet rövid időn belül, még további négy alkalommal vívtak ki – Szabó Gyula cikke.
A vidék ilyen jellegű elismerése önmagában is érthető lenne, azonban a cím értéke és jelentősége abból az aspektusból nézve külön értékelendő, hogy Magyarországon a fővárosi klubok sokáig egyeduralkodók voltak. A szervezett magyar labdarúgás történetének eddigi 120 éve során a legelsőként 1901-ben kiírt bajnoki évadtól kezdve egészen 1926-ig kizárólag budapesti csapatok alkották az első osztály mezőnyét, s közülük is elsősorban a Ferencváros és az MTK számított a fő favoritnak. Ezért is hatalamas jelentősségűnek bizonyult, amikor vidéki csapatoknak is sikerült az NB I-ben szerepelniük. Azonban még a vidék első nagy futball-fellegvárai is csak a magyar nagyvárosok voltak. Élén Szombathellyel, Szegeddel, Debrecennel és Miskolccal, amelyek csapatai az 1927-28-as bajnoki évadban szerepeltek első fecskeként az ország elitjében. A csapatoknak kimagasló anyagi háttérrel is kellett rendelkezniük, ugyanis ezekben az időkben profi liga volt az első osztály. Ezért sem meglepő, hogy csak ilyen nagyvárosok tudtak ekkora finanszírozási erőt is felmutatni. A teljesség kedvéért kiemelten megjegyzendő, hogy a szombathelyi Sabaria volt a legelső vidéki gárda, amely az 1926-27-es évadban mutatkozhatott be első ízben az NB I akkor 10 csapatos mezőnyében. A Vidék Legjobbja cím csak később került bevezetésre, azonban ilyen szemszögből a szombathelyiek lettek a vidék első nagy csapata. Ráadásul mindjárt az első két első osztályú évadjuk során a 4. helyen végeztek. Az 1928-29-es évadban újabb vidéki csapat, a kaposvári székhelyű Somogy FC is bejutott az első osztályba, váltva a miskolciakat, akik egyetlen évad után utolsó helyen végezve ki is estek. Ezen felül a debreceni Bocskay végzett az előkelő 4. helyen, s mindjárt mögöttük közvetlenül a Szeged. Ugyanakkor a Sabaria sereghajtóként kiesett.
A két világháború közötti időszakban megfordult a legjobbak között a Pécs-Baranya, a Salgótarján, valamint a Sabaria visszaesésével előlépett Szombathelyi Haladás, továbbá egy másik miskolci csapat, az Attila FC is. Ezekben az időkben a szegediek voltak a legeredményesebbek a vidéki gárdák közül. A Bécsi döntések értelmében visszatért országrészek csapatai közül a Kassa, a Kolozsvár, a Nagyvárad, az Újvidék és az Ungvár szerepelt az első osztályban, valamint szintén sikeresen bemutatkozott ezekben az időkben a Diósgyőr, a Szolnok, és a Debreceni VSC is. Közülük igazán kiemelkedő helyet a Szeged, a Szolnok és a Kolozsvár értek el, amelyek egyaránt egy-egy alkalommal bronzérmesek lettek, míg a Nagyvárad egy második helye mellett a magyar labdarúgás történetében először szerzett bajnoki címet vidéki csapatként az első osztályban. Egyetlen olyan csapat volt, amelyik apró település egyesületeként a legjobbak versenyében ott lehetett, mégpedig szomszédunkból, a Tokodi Üveggyár csapata. Fenntartójuk, egyben tulajdonosuk elképesztő anyagi körülményeket tudott biztosítani, s ennek köszönhetően a tokodiak a legmagasabb osztályban szerepelhettek. Igaz, mindjárt az első évben, az 1940-41-es évadban ki is estek és többé még az NB I közelébe sem jutottak.
Dorogi klubzászló 1950-ben
A Dorog 1945-ben történő feljutása önmagában is hatalmas fegyvertény volt, mégha két év után búcsúzni is kényszerültek az NB I-ből. Viszont 1949-ben ismét feljutottak és mindjárt a következő évad hozta számukra az országra – de túlzás nélkül állítható -, egyben világraszóló sikerüket. Újoncként nem csak magabiztosan maradtak benn, de a megszerzett 9. helyükkel hosszú évekre megalapozták NB I-es tagságukat. Az MLSZ szovjet mintára átszervezte tavaszi-őszi évadra a bajnoki rendszert, ezért az 1949-50-es évadot követően került sor az egyidényes évadra, amely 1950. augusztus 20-án vette kezdetét. Az NB I 16 csapatos mezőnye a dorogiak mellett a következő csapatokból állt: Bőripari DSE (fővárosi gárda), Csepel, Diósgyőr, Dózsa (Bp. Dózsa, a későbbi Újpesti Dózsa) Előre (Bp. Előre, a későbbi BKV. Előre), Ferencváros (akkori nevén ÉDOSZ), Győri Vasas (ETO), Honvéd, MTK (akkori nevén Textiles), Postás (Bp. Postás), Salgótarján, Szegedi MTE, Szombathelyi Haladás (akkori nevén Szombathelyi Lokomotív), Tatabánya és Vasas.
A dorogi klub Dorogi Tárna néven szerepelt és a bajnoki küzdelmek megkezdése előtt a klub színei 36 év után piros-feketére változtak, igazodva a település színeihez. Így egyben kettős évfordulónk is van, hiszen 70 éve szereplünk piros-feketében. A bajnoki évad végén az 5. helyen végzett a csapat, maga mögé utasítva valamennyi vidéki gárdát, továbbá olyan fővárosi egyesületeket is, mint a Fradi és a Vasas. A zárómérkőzésre december 17-én került sor, mégpedig hazai pályán a Tatabánya ellen. Ez a találkozó kétszeresen is sporttörténeti jelentősségű, ugyanis ez volt a két megyei rivális legelső összecsapása az NB I-ben. A találkozót Pozsonyi Ignác és Aspirány Gusztáv góljaival 2-1-re a dorogiak nyerték, feltéve a koronát a nagyszerű, addigi legsikeresebb első osztályú teljesítményükre.
Az alternatív klubcímer, a kor ideológiájához igazodva
Itt jegyezném meg, hogy ez a mérkőzés immár a harmadik volt rövid időn belül a Tatabánya ellen. Néhány hónappal korábban, a nyár végén ünnepelte a megyeszékhely egyesülete fennállásának 40. évfrodulóját. Az ünnepi sorozat csúcsa a Tatabánya-Dorog gálamérkőzés volt, ahol a mieink igazi ünneprontóként Kántor, Molnár, Varga, Klausz és Pozsonyi góljaival 6:1 arányban páholták el az ünnepeltet. A válogatott mérkőzés miatti szünetben edzőmeccsen is megütköztek, s újfent fölényes dorogi győzelemmel zártak. Molnár egymaga négy góllal terhelte meg a tatabányaik kapuját. Így bő negyed év alatt háromszor is biztosan verte a megyei riválisát.
Még annak ellenére is magasztosan kiemelkedő évadként örvendhetünk, hogy a dorogiak történetük egyik legsúlyosabb verségét is ekkor szenvedték el. Szeptember 17-én a Kispesten játszott Honvéd elleni mérkőzésen 10-1-re kaptak ki. Némi vigasz, hogy a bajnoktól kapták a méretes zakót. A különbséget Puskás Öcsi és Kocsis Sándor rendkívüli hatékonysága jelentette. Puskás ötször, Kocsis pedig négyszer talált a dorogi kapuba. Pedig senki sem számított arra, hogy kétszámjegyű lesz az eredmény. Varga János lévén a 16 percben a Dorog szerzett vezetést, amit a hazaiak Kocsis és Puskás góljaival 2-1-re a maguk javára fordítottak a 33. percre. A vesszőfutást a félidő utolsó 5 perce hozta, amikor Kocsis kétszer, Öcsi bácsi pedig egyszer volt eredményes, így 5-1-es állással fordultak a csapatok. Amikor Puskás az 53. percben megszerezte a maga harmadik, egyben a Honvéd 6. gólját, Magyar kapust Kamarás váltotta, de a csere sem segített. Kamarásnak négyszer kellett maga mögé nyulnia. Alig, hogy beállt a kapuba, Budai László máris felavatta, majd Puskás-Kocsis-Puskás találatok terhelték tovább a dorogi hálót.
A Nemzeti Sport cikke a Fradi elleni mérkőzésről
Azonban korántsem a mieink voltak az egyetlenek, akik nagyarányú vereségbe szaladt bele. A Honvéd az ezüstérmes MTK-nak hatot vágott, de több más csapatot is kicakozott, míg a Tatabánya az MTK ellen kapott egy sima tízest. Viszonyításként, a dorogiak 4-2-re kaptak ki az MTK ellen a Hungária körúton. A Honvéd elleni nagy zakó ellenére is pozitív volt a Dorog gólaránya. A piros-feketék két ellenfelük ellen is ötöst rúgtak. A Szegedet 5:0, míg a Bp. Előrét 5:2 arányban verték, a Bőriparnak pedig négyet vágtak. 3-0-ra verték a Haladást Szombathelyen, míg ugyancsak 3-0-ra a Fradit Dorogon.
Noha az itt mellékelt korabeli meccsplakát az 1949-50-es évadban játszott Ferencváros elleni hazai bajnokira készült, az 1950-es évadban is ugyan ilyen formátumú plakátok voltak használatban
A Dorog előtt csak a négy fővárosi sztárcsapat; a bajnok Honvéd, az ezüstérmes MTK, a bronzérmes Dózsa és a 4. helyezett Csepel végzett. Az első két helyezett ellen már említett vereség mellett, az Újpesttel 3-3-as döntetlent játszottak a Megyeri úton, míg a Csepelt biztosan verték otthon 3-1-re. A dorogiak házi gólkirálya Molnár József volt 12 góllal, míg a bajnokság gólkirálya, Puskás 25 gólt szerzett.
Az 1950-es évad Vidék Legjobbja címet nyert dorogi csapat:
ASPIRÁNY GUSZTÁV, BAKONYI ISTVÁN, BUZÁNSZKY JENŐ, CSEPREGI ÁRPÁD, CSERMÁK JÁNOS, HARGITAI NÁNDOR, KAMARÁS MIHÁLY, KÁLDY GYULA, KÁNTOR GYÖRGY, KINCZEL LÁSZLÓ, KISS II. JENŐ, KLAUSZ JÓZSEF, MAGYAR JÓZSEF, MOLNÁR JÓZSEF, PFLUGER DEZSŐ, POZSONYI IGNÁC, VARGA JÁNOS. Vezető edző: KALMÁR JENŐ.
Az 1950-es gárda klasszikus kezdője az Újpest ellen. Balról: Pfluger Dezső, Magyar József, Buzánszky Jenő, Hargitai Nándor, Klausz József, Bakonyi István, Kántor György, Pozsonyi Ignác, Varga János, Molnár József és Kiss II. Jenő.
Valamennyi NB I-es csapatban kiválóságok sora játszott, köztük számos rutinos, egyben válogatott labdarúgó. A dorogi csapat tagjai is rendkívüli képességű játékosok voltak, azonban a kimagasló eredmény a csapategységben is keresendő. Négy olyan csapattag is szerepelt – Pfluger, Hargitai, Csermák és Klausz -, akik már a harmincas évektől együtt játszottak a Dorogban. A többiek nagy része is saját nevelés, akik évek óta a csapat tagjai voltak. Egyedül Buzánszky Jenő származott messzebbről, de addigra már harmadik évét töltötte Dorogon és kiválóan beilleszkedett. Részéről annyi változás történt, hogy eredetileg csatár volt, viszont Dorogon került véglegesen a jobb bekk posztra és ezen feladatkörben vált később világhírűvé. Buzánszky ebben az időszakban kapott először meghívást a válogatott kerethez és ugyancsak ekkor szerepelt első ízben hivatalos válogatott meccsen is címeres mezben a nagy válogatottban, mégpedig a Bulgária-Magyarország 1-1-re végződött találkozón. A korabeli sajtó a két dorogiról (beleértve Grosics kapust) külön is pozitív méltatást írt a bulgárok elleni teljesítményük kapcsán. Ezen felül két csatárunkat, Molnár Józsefet és Kiss II Jenőt és beválogatták és bemutatkozhattak a tartalék nemzeti csapatban. Ebből a kiváló dorogi csapatból kicsit később Bakonyi István és Varga János is tagja lehetett a válogatott keretnek. Az egyesület erejét mutatja, hogy az saját nevelésű ifjú kiválóságát, Dacsev Miklóst egy évre a Fradinak adták kölcsön. A csapatból Hargitai Nándor korábban az FTC játékosaként bajnoki címmel büszkélkedhetett, aki Dorogról indult és egy évadnyi Dorogon töltött évadját követően, 17 évesen igazolta le a nagynevű fővárosi klub. Hargitai a későbbiekben több más NB I-es csapatban is szerepelt, s mindenhol kiválóan állta meg a helyét, majd 1949-ben tért vissza a dorogi gárdához.
Kalmár Jenő, a kitűnő vezető edző
Érdemes külön szót ejteni vezető edzőnkről, a nemzetközi téren is nagy tekintélynek örvendett Kalmár Jenő személyéről. A tréner maga is kitűnő labdarúgó volt, aki a Ferencvárosnál nevelkedett, felnőtt játékosként viszont az MTK játékosaként kápráztatta el a futball híveit, majd sikeresen szerepelt légiósként első osztályú francia csapatokban is, mint például a Reims gárdájában. Ezen felül pedig 15-szörös magyar válogatott is volt. Minden poszton a maximumot nyújtotta, kiemelkedő fejjátékához pedig csak Kocsis Sándort találták hasonlatosnak a szakemberek. 1940-től mutatkozott be edzőként, elsőként a Kistex csapatát vezetetve, majd a továbbiakban is csupa NB I-es klubokat vezetett, mint a Gamma, a Csepel és a Vasas. Ezt követően került Dorogra és utána már csak egyetlen másik magyar csapatnál, a Honvédnál edzősködött. Az 1956-os eseményeket követően emigrált, majd egy sor Európa-klasszis klubnál fordult meg, főleg Spanyolországban. Edzője volt többek között a Malaga, a Sevilla, az Espanol, a Valladolid együtteseinek, de vezette a portugál Porto, az osztrák Wacker Wien és a Wiener, a svéd Halmstads, valamint az izraeli Hapoel Tel-Aviv csapatait. A spanyolországi Malagában hunyt el 81 éves korában.
Pfluger Dezsőt külön is érdemes kiemelni a dorogi csapatból. A népszerű Fifa ekkora már 16. éve játszott a Dorogban és a Nemzeti Sport is gyakran írt méltatást róla, sőt még egy portrét is készített vele. Istenadta tehetségnek titulálták, aki egyenletesen is kiemelkedő teljesítményre volt képes, s mint írták róla, a vérében van a foci. Éppen a kora miatt nem számoltak vele a válogatottnál, ugyanis akkor már pályafutása zenitjén járt és Sebes Gusztáv szövetségi kapitány a minél fiatalabb tehetségekre épített. Pfluger tekintélyét mutatja, hogy hosszú éveken át, így 1950-ben is csapatkapitány volt. Társai pályán kívül is példaképüknek tekintették, aki a közösség mókamestere is volt egyben.
A dorogiak még egy kupagyőzelemmel is megfejelték ezt a ragyogó időszakot. 1950 végéhez közeledve léptek pályára a Népszava Kupa döntőjében, ahol a Fradi Üllői úti stadionjában, 10 ezer néző előtt a Vasas elleni 2-1-es győzelmükkel hódították el a neves trófeát.
A Népszava kupa-győztes dorogiak 1950-ben
A különböző sporttörténeti dokumentumokban olvasható idézetet ajánlom záró mementóként: „Vidéken valóban a legjobb csapattá nőtt a Dorogi Tárna, ez nyilvánvaló.” S hogy ez mennyire így volt, hűen igazolja, hogy csapatunk a következő évadban is sikeresen megőrizte vezető szerepét, de az már egy másik történet.
Borítókép: Az 1951-ben Vidék Legjobbja cím tiszteletére készült tabló, két bajnoki évadot magába foglalva. Tekintve, hogy a klub 1951-ben vette fel a Bányász utónevet a lecserélt Tárna helyett, így értelemszerűen a tablón már Dorogi Bányász néven szerepel. A teljességhez az is hozzátartozik, hogy az abszolút titulust a Győri ETO (akkori nevén Győri Vasas) szerezte, akik a végelszámolásnál minimális szempontok alapján megelőzve a velük azonos pontszámmal álló dorogiakat, a 7. helyen végeztek, míg a Dorog a 8. lett. Ezért is a címet mindkét gárda esetén egyfajta megosztott címként tekintették. A jelenlegi szabályok értelmében a Dorog lett volna az erőnyerő a több szerzett győzelme miatt, akkoriban viszont a gólarányt vették alapul, ahol a győrieknek öttel volt jobb a gólkülönbségük.
Szabó Gyula
