Egy elhagyott bányatáró bejárásának viszontagságai
Lieber Tamás “Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében egy elhagyott bányatáróval ismerkedhetünk meg.
A felhagyott bánya bizony veszélyes dolog, még a felszín alatti „léthez” szokott barlangkutató számára is. Egy néhány hónapja érkezett megkeresés kapcsán, ahol robbantással foglalkozó szakembereket kerestek – „mi biztos ismerünk ilyeneket” címszóval – látogattunk meg egy Esztergom közelében lévő, egykoron bizony szebb napokat is megélt tárót, hogy személyesen meggyőződjünk annak állapotáról (a táró nevét és helyét érthető okokból szándékosan nem említem). Valamikor az 1990-es évek elején jártunk már benne, talán még túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítsunk neki. Igaz, akkor még működött a Lencsehegyi Bányaüzem, így a bányászatról jelen időben beszélhettünk. A szénkitermelő üzemek idővel bezártak, így a néhány környékbeli emlékhelyet vagy múzeumot, valamint a Tokodaltárón nyíló, vízkivételi céllal hasznosított néhai szénbányát leszámítva napjainkban nincs a nagyközönség számára is megtekinthető bányánk. Ez azért is furcsa, mert csak a dorogi térség települései alatt több tíz kilométernyi vágatrendszert építettek ki és használtak elődeink. Ezért is csillant fel a remény, hátha megmenthető lenne az utókor számára egy szelet ebből.
Természetesen a telefonáló, ha nem is mondta ki egyértelműen, de sejttette szándékukat, miszerint a tárót lezárni szeretnék. Nem ideiglenesen, hanem véglegesen, hogy még véletlenül se okozzon balesetet az arra tévedő, a hívogató bejárat láttán kellő elszántsággal felvérteződő kíváncsi látogatóknak.
Az interneten fellelhető adatokból kiderült, hogy ez a mai napig fennmaradt, körülbelül 50 méter hosszú vágat már az 1870-es években működött, természetesen szenet termeltek innen a felszínre. A táró vízszintes bejáratát már régen megszűntették, amelyre vonatkozó adatot nem találtam. Jelenlegi, vélhetően természetesen felszakadással keletkezett bejárata valójában egy meredek lejtésű, két méteres függőleges letörésben végződő akna, ahová szükséges a kötélbiztosítás. A kijövetel ennek hiányában eléggé kétséges.
Az akna aljában azonnal megérthetjük, hogy mi az elsődleges veszélyforrás, ami egyébként a legtöbb – nem masszív kőzetben fúrt, mélyített, robbantott – bányavágatra jellemző. Ez pedig az esetleges omlás. A mészkő rétegei között hol vastagabb, hol vékonyabb, igen mállékony fosszilis rétegeket találunk – jelen esetben szenet –, amelyek az egyébként masszív mészkő szerkezetét instabillá, omlásveszélyessé teszik. Minderre az aljzaton (fekü) fellelhető leszakadt kőzetlapok látványa az elégséges bizonyíték.
Korabeli ácsolatoknak nem láttuk nyomát, igaz, ha azt fából készítették, akár el is korhadhatott, de azt sem elképzelhetetlen, hogy a művelés felhagyásakor egyszerűen kiszedték. További veszélyforrás lehet az egyébként feltételezhetően nehezen szellőző járatban a szén-dioxid vagy olykor a metán is.
Maga a táró romjaiban is igen látványos, különösen az egykori, kőzetmozgásokat szemléltető vetődések miatt. A táró denevérek számára is menedéket jelent. Néhány patkósdenevért találtunk benne, akiket a barlangokból már jól ismerhetünk, ők itt a lejárat közelében láthatóan jól érzik magukat. Ezeken kívül behullott békákat és bogarakat is megfigyelhetünk, akikre a denevérekkel ellentétben sajnos a biztos pusztulás vár.
Ez a kicsi bánya anyagi ráfordítással megmenthető és bemutatható lenne, kiépítve akár térségünk egyik komoly turisztikai, ipartörténeti attrakciója. Kár érte!
Lieber Tamás
Legutóbbi cikkek
