Lieber Tamás “Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében a Bihar-hegységgel ismerkedhetünk meg.
„A kellemes, nyárias ősz sokak számára hozza meg a túrázási kedvet; a szelíd hazai tájak kínálta lehetőséget még a tél beállta előtt többen magashegyi programokra cserélik. Amikor az alpesi túrázáshoz már nem feltétlenül kedvezőek a viszonyok, a kárpáti tájak még bőven alkalmasak lehetnek akár többnapos kirándulásokra is”.
A fenti bevezetőt az Élet és Tudomány folyóiratban egyik néhány évvel ezelőtt megjelent cikkemhez írtam.
Sajnos a „coronajárvány” a 2020-as évre igencsak rányomta bélyegét. Számtalan terv, várva várt esemény hiúsult meg a pandémia miatt. A korlátozások leginkább külföldi utazásainkat érintették, emiatt egy kicsit több időnk maradt a sokszor méltánytalanul mellőzött, egyébként nagyszerű hazai tájak felfedezésére.
Magam szívesen bogarászom régi fotóim között – tulajdonképpen ez a cikksorozat is így született – ami lehetőséget ad az emlékezésre, régebbi írások leporolására, olykor tanulságos történetek megosztására.
Sorozatom elején nagy vonalakban, a bihari Ponor-rét kapcsán már bemutattam a padisi karsztot, most ismételten erre a csodás vidékre látogatunk, sajnos egyelőre csak virtuálisan.
A Kárpátok vonulatának középmagas, 2000 méternél alacsonyabb tájai a legcsábítóbbak ez idő tájt. Itt az alsóbb térszíneken még az ősz színeit, fentebb pedig már a tél ködös, zúzmarával hintett tájait csodálhatjuk meg. A magyar–román határtól mindössze 100 kilométerre, körülbelül kétórányi autóútra az Erdélyi-szigethegység kínál remek túraprogramot. A táj legismertebb és legnagyobb tömbje a Bihar-hegység, annak központi részén találjuk Közép-Kelet-Európa talán legszebb és legösszetettebb karsztvidékét, a Padis-fennsíkot. A terület, amellett, hogy számos kutatót vonz, feltártsága és kiépítettsége okán (bár ez sok helyen hagy némi kívánnivalót maga után) turisták kedvelt terepe is.
Jellegéből adódóan e karsztvidék igazi vadon, még annak ellenére is, hogy központi területeire (ilyen a Glavoj-rét és a névadó Padis-fennsík is) napjainkban már aszfaltozott út vezet. Területét szakadékvölgyek, bennük ásító mély zsombolyok (aknabarlangok), víz mélyítette szurdokok, víznyelők, sűrű fenyvesek, kies, virágos hegyoldalak tarkítják. A padisi régió legismertebb és talán legszebb útvonala a Glavoj – Ponor-rét – Csodavár – Porcika-gerinc – Galbena – Flóra-rét – Eszkimó-jegesbarlang – Glavoj kör. Teljesítésére kényelmes tempóban 12–13 órát érdemes rászánni, miközben komoly, mintegy 1500 méteres szintet is le kell küzdenünk.
Cikkem témáját ezúttal a híres Csodavár bejárata adja, amely az imént említett túraútvonal legmonumentálisabb állomása. A barlangbejárat egy körülbelül 120 méteres sziklafalban tátong: a 73 méter magas és 30 méter széles, gótikus kapura emlékeztető boltozat az „Alvilág kapuja”. Ide jelentékeny zúgók során érkezik meg a Ponor-réten (lásd korábbi írásomat ide kattintva erről), elnyelődött víz, hogy azután a Galbena vízrendszere felé tartson. Rövid, néhányszáz méteres szakaszon (az 1. és 2. dolina között) a patakot magunk is követhetjük, persze mindez csak alacsony vízállás esetén ajánlott. Ez a szakasz szabadon látogatható, a belsőbb részek bejárása azonban csak tapasztalt barlangászoknak ajánlott és engedélyhez kötött.
A 2. dolinából egy meredek törmeléklejtőn jutunk ismét a felszínre, komoly kaptató vezet a gerincre, ahol egy majdnem 40 méter mély aknát (Porcika-zsomboly) találunk. Valameddig fentről is betekinthetünk, alját vastag hó- és jégréteg tölti ki. A gerincről lefelé tartva, meredeken lejtő terepen ereszkedve juthatunk el a csodálatos Galbena-vízlépcsőhöz. Minden évszakban szép ez a táj, de legszebb arcát minden bizonnyal a napsütéses őszi napokon mutatja. A bükkösök között beszüremlő napfény, a rozsdás avar „ragyogása”, a közelgő zúgók hangja csak fokozza az élményt. Ez a hely annyira békés, a civilizáció oly távoli, hogy ha csendben közlekedünk, ritkán látható parányi élőlények is megmutathatják magukat. 2013-as túránkon például egy mogyorós pele dermedt mozdulatlanná kameránk objektívje előtt hosszú percekig.
Továbbhaladva, lábunk alatt hamarosan a Galbena-kitörés (a tulajdonképpeni forrás találó elnevezése ez) néhány négyzetméter felületű tavacskája válik láthatóvá. A tófelszín nyugodtnak tűnik, a víz mennyiségét a nem sokkal lejjebb lévő vízesés morajlásából lehet sejteni: az közepes vízhozamnál is eléri az 500–600 litert másodpercenként. A Galbena zuhatagai mellett a meredek oldalban rögzített lánccal biztosított túraúton haladhatunk.
Az utolsó előtti zuhatag nem véletlenül kapta a Bujdosó-vízesés nevet, itt ugyanis a folyó – nem először útja során – búvópatakként viselkedik. Innen lefelé útvonalunkon már csak egyetlen vízesés, az Eminenciás található. A kalandos túra ennek vízpermetén át folytatódik, majd még utoljára a patak fölött, a sziklafalban vezetett kötélen tehetjük próbára erőnket. Itt bizony nem árt az óvatosság, a csúszós sziklákon elég egy rossz mozdulat és megtörténhet a baj, ami „szerencsés” esetben csak végtagtörés. Bár ez nem vigasztalja a baleset elszenvedőjét. A Glavojon állomásozó hegyimentőket gyakran riasztják erre a helyre.
A Galbena után egy rövid szakaszon széles, murvás erdészeti úton haladunk, majd a meredek Flóra-réten küzdjük le, immáron felfelé az elvesztegetett szint nagyját. Az Eszkimó-jegesbarlang nyújtotta hűsítő kitérő után még egy jókora szint teljesítése következik, mielőtt megérkezünk kiindulási pontunkra.
A Bihar-hegység korai ismertségét, látogathatóságát Czárán Gyulának (1847–1906) köszönhetjük, akit áldozatos munkája okán Erdély apostolaként, a Bihar-hegység atyjaként is emlegetnek. Az ő nevéhez főződnek olyan klasszikus turistautak, mint a Csodavár, a Galbena-körút vagy a Szamosbazár.
Lieber Tamás
