Pontosan 75 évvel ezelőtt került sor a dorogi labdarúgó csapat első osztályban történő bemutatkozására. A kimagasló esemény mind a dorogi, mind az egyetemes futballtörténet egyik fontos mérföldkövének számít. A sorsolás alapján hazai pályán kezdte a bajnoki megmérettetést a dorogi legénység, amely a korábban már számottevő első osztályú múlttal rendelkező Szombathelyi Haladást fogadta – Szabó Gyula cikke.
Minden csapat történetében kiemelkedő fontossággal és nem kis büszkeséggel bír, ha az adott ország legjobbjai között szerepelhet és a legfelső osztály tagja lehet. A dorogiak esetében mindezt még fokozta, hogy abban az időszakban vívtak ki maguknak tiszteletet, tekintély és elismerést országos szinten is, amikor a magyar labdarúgás első aranykorát élte és a magyar futball a világ élmezőnyéhez tartozott. A dorogiak a 20-as évek első felében alapozták meg hírnevüket, amelyet idővel tovább erősítettek. Kétségtelen, hogy hatalmas visszhangot váltott ki a legmagasabb osztályba való feljutásuk, azonban ez cseppet sem váratlanul történt és nem minden előzmény nélkülinek bizonyult. A csapat a húszas évek második felében rendre nyerte a másodosztályú bajnoki címet a csoportjában, majd az Országos döntőkben is meghatározó tényező volt. Már akkoriban is többször az ország legjobb, legeredményesebb 20 csapata közé tartozott, 1932-ben pedig az országos ranglista 15. helyén állt. Mindez önmagában is hatalmas fegyverténynek számított, azonban mindezt fokozta, hogy egy kis település csapata volt. A sorozatos bajnoki címek és egyéb sikerek a dorogi bányát is meggyőzte arról, hogy első számú anyagi támogatója legyen a helyi sportegyesületnek. Ez persze korántsem jelentette, hogy kivételes anyagi bázissal rendelkezett a klub, inkább a biztos alapokon nyugvó háttérként érezhetett biztonságos támaszt az egyesület, hiszen számos honi klub összehasonlíthatatlanul magasabb bevétellel gazdálkodhatott.
Az NB I-be jutás közvetlen előzményei az 1943-44-es bajnokságig nyúlnak vissza. Már a negyvenes évek legelején kezdett összeállni az a masszív keret, amely 1945-re érte el a csúcspontját. A csapat gerince jópár éve együtt játszott, amikor 1943-ra gyakorlatilag együtt volt az az állomány, amely később kiharcolta a feljutást, majd az első osztályban is vitézkedett. A dorogiak toronymagasan nyerték a bajnoki címüket az akkor harmadosztálynak számító csoportjukban. Minden poszton hasonlóan erősnek bizonyultak, így nem csak az egyes csapatrészek kimagasló teljesítménye hozta a ragyogó sikert, hanem valódi csapatmunka gyümölcse volt. Az 1944-45-ös bajnoki évadban, a feljutást követően immár a másodosztályban folytatták menetelésüket úgy, hogy mire a front ideért, a dorogiak az NB II-ben is listavezetők voltak. A harci események miatt viszont félbeszakadt a bajnokság és a front elvonulását követően, 1945 tavaszán a Szövetség nekilátott az új bajnoki rendszer megszervezéséhez. A csapatok edzésbe tartásához és a formába lendüléséhez kiírták az úgynevezett nyári bajnokságot, amely során kis körzetekre osztva sorolták be a csapatokat. A dorogiak a csoportjukban fölényesen nyerték a másodosztály ezen csoportját, amellyel a közelmúlt eredményeinek összességével együttesen osztályozóra lettek jogosultak az NB I-be való jutásért.
Az MLSZ 28 csapatos NB I-es mezőnyt szervezett, amelyben értelemszerűen az előző bajnokságban is az első osztályban szereplő egyesületeket sorolt be, a további kiadó helyekért pedig osztályozót írt ki. Az érintett csapatok többek között a Zuglói MADISZ, a Kőbányai Barátság, a Ganz TE és az Újpesti Törekvés a fővárosi klubok közül, míg a vidékiek ágáról a Békéscsaba, a Gyula, a Kaposvár, a Pécsi VSK, a Tatabánya és a Dorog vívhattak osztályozót, mégpedig oda-visszavágó rendszerben. A párosításokat régiók szerint állították össze, bár az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítettnek számítottak. A mieinket ennek megfelelően a Tatabányával sorsolták össze. Már önmagában ez is hatalmas dolog volt, de a dorogiak úgy gondolták, hogy nem remeghet meg a lábuk ekkora lehetőség kapujában.
Az első meccsre Dorogon került sor, mégpedig 1945. szeptember 16-án, vasárnap. Molnár István játékvezető sípjelére 2 ezer fanatikus hazai szurkoló hangorkánjától kísérve, csapatunk óriási elánnal vetette magát a küzdelembe és semmit sem bízott sem a véletlenre, sem a jó szerencsére. Teljesen megérdemelten és fölényesen 4:0-ra verte a riválisát, mégpedig Pfluger Dezső, Lampert Mátyás és Klausz József duplájával. Gyakorlatilag a visszavágó már csak formaságnak számított három nappal később Tatabányán. A mieink inkább a várható hétvégi első NB I-es meccsükre tartalékoltak, s ennek megfelelően 2:1-es hazai győzelemmel zárult a mérkőzés. Ezzel együtt is magabiztosan, 5:2-es összesítéssel a Dorogi AC addigi 31 éves történetének legnagyobb sikerét elérve, bejutott az NB I-be.
A bajnokság lebonyolítási rendszerét úgy állapította meg a Szövetség, hogy a 28-as mezőnyt két 14 csapatból álló, közel azonos erősségű csoportra osztotta. A dorogiak a Nyugati csoportba kaptak besorolást, ahol a következő csapatok közé kerültek: Ferencváros, Csepel, MTK, Szentlőrinci Barátság (fővárosi csapat), Szombathelyi Haladás, Győri ETO, Pécsi VSK, Kőbányai Barátság, Szolnok, Újpesti MTE, Erzsébeti MTK, Budafok és Dózsa MADISZ. A szabályok értelmében oda-visszavágó alapján 26 mérkőzést kellett lejátszani. Ezt követően az utolsó négy helyezett automatikusan kiesett az NB I-ből, ugyan így a Keleti csoportból is, akik az NB II-ben folytatták a további küzdelmüket. A talpon maradt 10-10 csapatból pedig csoportonként az első 5 került össze és a kialakult felső házban folytatták az első osztályú bajnokságot, míg a második 5-5 csapat hasonlóan összevonva az NB I második tízes csoportjában küzdhetett tovább.
Megyénkből ezzel a második csapat mondhatta el magáról, hogy NB I-es lehetett. A legelső fecske a Tokodi Üvegyár gárdája volt, amely szintén hatalmas dolognak és sikernek számított. Nyugati szomszéd településünk csapata néhány évvel korábban hajtotta végre ezt a bravúrt, amikor 1940 nyarán kiharcolta a feljutást. Az 1926-os alapítású tokodiak a harmicas években robbantak be a honi futballba és kiváló erőket képviseltek. Ahogyan Dorogon, úgy a szomszédvárban is számos hihetetlen tehetség volt, akik bármelyik ellenfelére komoly veszélyt jelentettek. A harmincas évek végén a klubfenntartó helyi üveggyár tulajdonosa hatalmas anyagi juttatással támogatta az egyesületet és profi státuszba helyezte a labdarúgóit. Azonban egy végzetes hibát követtek el a helyi vezetők, mert sorra vásárolni kezdték a profi labdarúgókat az első osztályból. Számos jónevű fővárosi futballistát csábítottak soraikba, ám hamar kipukkadt a lufi, noha a kezdetekben többször is vitézkedni tudott a gárda, de csakhamar a kieső zónába került és onnan nem is tudott többé elmozdulni. Így egyetlen évadot követően végleg búcsút intettek a legjobbak mezőnyének, sőt, pár év leforgása alatt egyre lejebb csúszva, már közvetlenül a háborút követő időszakban letűntek a futball térképéről és évtizedekig tartó megyei szereplést követően végül 2008-ban sajnálatosan meg is szűnt az egykori kiváló egyesület.
A tokodi példával szöges ellentét volt tapasztalható Dorogon és nem csak a szerényebb anyagi források miatt. A dorogi vezetők zömében a helyi tehetségekre építettek és ennek megfelelően szinte kivétel nélkül dorogiak alkották a csapatot. Az 1939-ben bajnokságot nyert csapat esetében különleges tényezőnek bizonyult, hogy a teljes keret, de még a szakmai stáb és a vezetőségi tagok is nem csak dorogiak, hanem dorogi születésűek is voltak. Ugyan ez figyelhető meg az 1944-es bajnokcsapat esetében is, amikor egyetlen játékos, Tóth kivételével, ugyanúgy dorogi volt mindenki. Egyben ugyan ez a gárda került fel az NB I-be is és a feljutás ténye sem változtatott különösebben a tematikán. Az első osztályúvá vált Dorog sorait csak néhány hozott játékossal támogatták meg, akik a hanyatlásnak indult üveggyári csapatból jöttek át. Néhányan nem is számítottak igazán idegenből valónak, hiszen az újonan leigazoltak közül Barak József Muzslán, míg Rozgonyi Miklós Tokodon született. Szintén ezen szomszédvár csapatából jött Kinczel László és Hevesi Sándor is. Utóbbi számított az egyetlen olyan igazán rutinos játékosnak, aki korábban játszott az NB I-ben, mégpedig Bocskay és a Diósgyőr csapatában. A még mindig nagyon ifjú Grosics volt a csapat egyszem kapusa akkor, mivel sajnálatos módon két másik kapusunk a háborúban veszett oda. A kitűnő Budaváriról biztosan tudjuk, hogy a fronton esett el. Ezért kellett mindenképpen egy tartalék kapus Grosics mellé, s végül a rutinos Barakot találták meg, aki már korábban elhagyta a tokodiakat és további NB I-es rutint szerezve a BSZKRT SE (a későbbi Bp. Előre, majd BKV Előre) kapuját védte a háború végéig.
Ezen az 1942-es csapatképen szereplő játékosok döntő többsége tagja volt a három évvel későbbi első NB I-es dorogi csapatnak is, mint a felső sorban álló Klausz, Turai, Bánvölgyi, Csermák, valamint a guggolók közül Pfluger, Grosics és Lampert is.
A dorogi játékosok nagyrésze már a harmadosztályban is együtt játszott, majd az NB I-es csapat gerincét is ők allkották, mint Grosics, Lampert, Csermák, Pfluger, Turai, Farkas, Klausz, Bánvölgyi, Meszes, Csizmadia, Vázsonyi, Uitz, Janetka. A kitűnő és hosszú évekig a csapatot dirigáló Mézner István edző helyére az új évadban Bárdos Sándor került, aki közel két évtizeden át volt a Dorog labdarúgója és aktív pályafutását követően edzőként folytatta. A dorogi vezetőség Őt bízta meg a hatalmas, egyben megtisztelő feladattal, hogy irányításával helytálljon a csapat a legjobbak mezőnyében. A dorogiak nem tiszavirág életűenek tekintették az NB I-es tagságot, bár sokszor hangoztatták, hogy az első osztályba bekerülni nagyon nehéz, de ott megragadni az igazán nagy feladat. A nyugodt versenyzéshez, egyben a hosszú évad biztosítására a következő 24-es kerettel vágtak neki, amely egyben a Dorog első NB I-es csapatának játékos állománya volt:
Aubéli József, Barak József, Bánfalvi György, Csermák János, Csizmadia István, Dunai János, Farkas Imre, Garai József, Grosics Gyula, Hevesi Sándor, Horváth István, Janetka József, Kertész László, Kinczel László, Klausz József, Lampert Mátyás, Marosi Ottó, Meszes Lajos, Pfluger Dezső, Rozgonyi Miklós, Sági Gyula, Turai Lajos, Uitz József, Vázsonyi János. Vezető edző: Bárdos Sándor.
Az évadnyitó mérkőzésre 1945. szeptember 23-án, éppen egy hétre a Tatabánya elleni osztályozó első mérkőzésére került sor. Dorogon óriási várakozással és lelkes izgalommal készültek. Azonban nem csak helyben, de országos szinten is sokat foglalkoztak a Dorog feljutásával és nagy örömmel várták az újonc dorogiakat. Több nyilatkozat is megjelent az országos sportlapban, amelyben üdvözlik a dorogi csapat révbe érését és teljesen megérdemeltnek tekintették. A Haladás elleni mérkőzésükre való beharangozójában a Nemzeti Sport elragadtatással számol be, többek között a következőket írva: „A nagyszerű erőkből álló Haladás és az osztályozókon nagyszerűen szereplő Dorog pompás harcot ígér. A dorogi pályáról nagyon nehéz pontot elvinni. A jó Haladást azonban képesnek tartjuk erre. Jóslatunk: 2:2.”
A korabeli futball labda
Alig fél évvel korábban még harcok dúltak Dorogon, most viszont mitha mindenért kárpótolta volna a sors a dorogiakat, akik kirobbanó lelkesedéssel várták a spottörténelmi pillanatot. A dorogi sporttelep is súlyos háborús sérüléseket szenvedett, de akkora ennek már nyoma sem volt és a helybeliek szeretett pályája, mi több, szentélye rajtra készen állt. A dorogiak a korábbiakban nem egyszer mérkőztek meg NB I-es csapatokkal és nem okoztak csalódást, sőt, nem egy esetben le is győzték őket, legyen az barátságos-, vagy éppen kupamérkőzés. Legyőzték az Újpestet az MTK-t, a Lampart FC-t, a Vasas ellen pedig döntetlen játszottak. A Ferenvárossal 4-5 alkalommal is megküzdöttek, igaz, valahányszor méltó ellenfelei tudtak lenni a nemzetközi porondon is világhírű fővárosi csapatnak, de valahányszor alulmaradtak. Azonban csupa első osztályú csapat között egész évadban szerepelni, az egészen más. A mérkőzésre érkezett Nemzeti Sport tudósítója riportot készített a dorogi vezetőség tagjaival. A háború során súlyos sebesülést szenvedett és egyik karját elvesztő Nagy Sándor szakosztály-vezető arról számolt be, hogy a háborús ostrom során a teljes sportszerelés elpuszutlult megannyi kár keletkezése mellett. A bányától engedélyt kaptak havonként egy vagon szén kitermelésére, amelynek árát magkapta az egyesület. Németh Ferenc klub elnök pedig többek között ezt nyilatkozta: „Évek óta küzdöttünk azért, hogy a legjobbak közé bejuthassunk, most aztán végre sikerült. Jól tudjuk mire kötelez ez bennünket és meg akarjuk mutatni, hogy becsületes és szorgalmas munkával a nagyok versenyében is megálljuk a helyünket.”
Mintegy 3 ezer néző ovációja közepette jöttek ki a csapatok a pályára, ahol a következő összeállításban vetették magukat a küzdelembe:
A meccs első tíz percében ugyan a vendégek találták meg hamarabb a ritmust és a 9. percben Varga góljával a vezetést is megszerezték. A dorogiakat nem törte le a hátrányba kerülés és egyre jobban kezdtek belelendülni. A 32. perc pedig újabb sporttörténelmi pillanatot hozott, ugyanis ekkor született a Dorog legelső NB I-es gólja. Egy nagyszerűen beadott szögletet Lampert fejelte védhetetlül a hálóba. A csapatok 1-1-es állással vonultak szünetre, majd a II. félidőből mindössze 5 perc telt el, amikor újfent Lampert fejese vágódott a vendégek hálójába, s ezzel már a Dorognál volt az előny. Azonban csak szűk negyedórát tartott a vezetés, ugyanis a mérkőzés 63. percében Barak kapus nézte el Szabó lövését, amely utat talált a kapunkba, s a váratlan gól mintha ezúttal meg is zavarta volna a házigazdákat, mert 5 perc múlva már a Haladásnál volt a vezetés. Ezúttal Varga duplázott, mint azt nálunk Lampert tette korábban. Azonban a csapat nem hagyta magát és huszáros hajrát nyitva nem csak szorongatott, de Csizmadia lövésével ki is egyenlített a 82. percben. A végén pedig még a vendégek örülhettek, hogy megúszták vereség nélkül, mert az utolsó percben egy holtbiztos dorogi helyzet maradt kihasználatlanul. Ezzel együtt is, örömteli és pontos bemutatkozással zárta a meccset az újonc. A 3:3-as végeredmény fordulatos, élvezetes meccsen született.
Végezetül egy érdekes adalék, amelynek tükrében még inkább érzékelhető, hogy mekkora dolog volt a legjobbak között lenni. A magyar első osztályú bajnokság addig 44 éves múltra tekintett vissza és összesen 48 első osztályú bajnoki évadot rendeztek. Összesen 56 csapat szerepelt korábban a dorogiaknál a legjobbak között. Az 1901-ben indult bajnoki küzdelmek során csak az 1926-27-es évadban jutott be elsőként vidéki egyesület, s mindjár két gárda, mégpedig Szombathelyről a Sabaria, míg Szegedről a Szegedi Bástya. Velük együtt mindössze 18 vidéki csapat – beleértve a menetközben elcsatolt részek csapatait is, mint a Kolozsvár, a Nagyvárad, az Újvidék, a Kassa és az Ungvár együtteseit – volt hamarabb NB I-es, mint a Dorog. Ez nem kis teljesítmény és dicsőség, amelyet csak a tokodiak szárnyaltak túl korábban, hiszen ők a 13. vidéki csapatként kerültek az első osztályba, mégpedig minden idők legkisebb településeként. Az üveggyáriakat leszámítva, a fentebb említett elcsatolt részek nagyvárosai mellett csupa megyeszékhely képviseltette csapatait korábban, mint Miskolc, Debrecen, Kaposvár, Pécs, Győr, Szombathely, Szolnok és Salgótarján. Egyes nagyvárosaink két különböző csapatot is ki bírtak állítani, mint Miskolc, Szeged és Szombathely. A dorogiakkal egyidőben két további vidéki csapat, a Pécsi VSK és a Békéscsaba került be még az NB I-be újoncként.
Amennyiben teljesen következetesek és korhűek szeretnék lenni, úgy szükséges némi korrigálást is megemlíteni, ugyanis a főváros egyes kerületei még nem tartoztak hivatalosan Budapesthez és ennek mentén megjegyezndő, hogy a Kispest, az Újpest és a Soroksár legelső NB I-be kerülése alkalmán, valamint az 1945-46-os évadban még önálló települések voltak, noha a klasszikus értelemben vett vidéki város elnevezés napjainkban kicsit furcsán hathat az esetükben. Viszont a korabeli önállóságukat figyelembe véve, így a Dorog előtt korábban összesen 21 nem fővárosi együttes volt tagja a legjobbak mezőnyének. Ennek szellemében a fentebb említett két újonc vidéki csapat – a Békéscsaba és a Pécsi VSK – mellé a Budafokot is idesorolhatjuk. Ezen korrigálással a tokodiaknál pedig 16-ra kell javítani, tavobbá megjegyezendő, hogy az Újpest a 11., a Kispest a 19., míg a Soroksár a 35. csapatként mutatkozott be elsőnek az NB I-ben.
Megyénkből a későbbiekben még egy csapatnak, a Tatabányának sikerült az NB I-be jutnia, mégpedig 3 évvel később, 1948-ban első ízben. A dorogiak 43 éve búcsúztak el végleg az első osztálytól, míg a Tatabánya végleges kiesésével 12 éve nincs NB I-es labdarúgó csapata a megyének. Ahogy 75 éve a Dorog volt a legjobb Komárom megyei egyesület, úgy van jelenleg is, a különbség viszont az, hogy elsősége másodosztályú csapatként áll fenn, azonban jelen pillanatban még ezzel együtt is az abszolút elsőséget jelenti.
A 75 éves évforduló érdekessége, hogy ezen a hétvégén, négy nap múlva a Dorog soron következő bajnokija éppen a Szombathelyi Haladás ellen lesz, igaz, ezúttal az NB II-ben.
Szabó Gyula
