Lieber Tamás “Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében vulcanói tűzhányóval ismerkedhetünk meg.
Társaimmal 1999 óta járjuk többé-kevésbé rendszeresen Dél-Olaszország tűzhányóit. A mai napig nagyjából összesen nyolcvan napot töltöttünk a Vezúvon, Etnán és a Lipari-szigetek vulkánjai közül, többnyire Vulcanón és a Strombolin. Az ezeken a helyeken készült rengeteg fotóból bizony nehéz kiválasztani azt a néhányat, amelyeket cikksorozatomban is bemutatok. Volt már itt szó az Etnáról, jártunk már a Vezúv tövében (Herculaneumban), a mostani részben pedig egyik kedves vulcanói emlékemet szeretném fölidézni.
Vulcano szigete a szicíliai Milazzótól 20 km-re északra található a Tirrén-tengerben, a hét lakott szárazulatból álló Lipari-szigetcsoport legdélibb tagjaként, területe csupán 21 km2. A görög mitológia ide helyezi a tűz istenének, Héphaisztosznak kovácsműhelyét, míg a rómaiak Vulcanus isten otthonának tartották. Ebből a névből eredeztethető a vulkán szó is. Kultúrtörténeti érdekesség még, hogy a Lipari- vagy más néven Eoli-szigetek között bolyongott Homérosz hőse Odüsszeusz is. Maga az Eoli elnevezés Aioloszra vagyis a szél istenére utal, akinek lakhelyét szintén ide helyezték az ókori írók, a szél által képzett formákat pedig „eolikus” képződményeknek nevezi a földrajztudomány. Ilyen ismeretek birtokában már azelőtt vonzódtam e helyhez, mielőtt megpillantottam volna.
Természetesen nem csalódtam, sőt, már az első alkalommal beleszerettem a helybe, ahová mindig nagy várakozással készültem, legutóbb 2018-ban. A szigeten természetesen minden a vulkánosságról szól, jóllehet itt nem láthatunk olyan kitöréseket, mint az Etnán vagy a Strombolin, ennek ellenére érdekes, az európai vulkánjárók számára „kötelező” helyszín.
Hogy miért? Egyrészt a neve miatt. Minden vulkán névadóját felkeresni már önmagában is izgalmas, de ez természetesen nem minden. Vulcano jelenleg nem aktív, legalábbis nem úgy, ahogy azt a laikusok elképzelik. Nincsenek kitörései; nem lő ki hatalmas sziklákat és nem indít lávafolyamokat sem, de a szigetet belengő záptojás- avagy kénhidrogén-szag, a tengeröblöt felmelegítő gázbuborék-függöny, valamint a közel 400 méter magas Nagy-kráterről felszálló gáz- és párafelhő a vulkán éberségének félreérthetetlen bizonyítékai.
Vulcano utolsó kitörése 1880 és 1890 között zajlott, de nem is akárhogyan. Az úgynevezett freatomagmatikus robbanások irdatlan ereje a relatíve sekély ám széles (tál alakú) kráter, valamint a hatalmas, teherautónyi méretű lávabombák láttán sejthető. A kráterperemet szegélyező szolfatára-mező (kénes kigőzölgés), ahogy a partmenti vizeket felmelegítő forró gázfeltörések is arra utalnak, hogy a mélyben lévő magmakamra nem hűlt ki, a vulkán bármikor felébredhet. Nem árt tehát az óvatosság.
A cikkem témájául szolgáló felvételt 2006 nyarán készítettem. Utazásunk alatt mindenütt ragyogó kék volt az ég, felhőknek nyomát sem láttuk, kivéve a valamiféle aktivitást mutató tűzhányók, így az Etna, Vulcano és Stromboli felett. Ennek magyarázata, hogy ezek a hegyek kitöréseikkel, gáz- és gőzkibocsátásaikkal nagy mennyiségű vízpárát juttatnak a légkörbe, de nemcsak ezt, hanem miriádnyi apró, mikroszkopikus port is. Utóbbiak kondenzációs magokként viselkednek, vagyis a vízpára kicsapódását segítik, ami a felhőképződés alapja.
Ebben a képben úgy érzem, hogy minden benne van, ami a víz körforgását szimbolizálja; a felemelkedő vízgőz, az ezekből képződő felhő, valamint a felhőből visszahullott csapadék. Ez utóbbit maga a tenger jeleníti meg.
Lieber Tamás
